Korunk 2018 (III. folyam 29.)
2018 / 7. szám = Anyanyelv és irodalom - HISTÓRIA - Bezsenyi Tamás - Angyal Miklós: A mikrotörténelem kriminalisztikai olvasata
tőségének eszköze, mivel narratív egységekből tud következtetni a személyiségeg külsődleges okokból kifolyólag bekövetkező megváltozására vagy a személyiség megismerésének, mintegy interszubjektív okokból történő megváltozására.14 Nem pusztán a szóismétlés elkerülése végett érdemes szöveget író kutatónak nevezni a történészt, hanem azért is, mert az Engel Pál által felvázolt két munkafolyamatot ideális esetben ugyanaz a személy végzi. Ugyanazt a témát szoros szakmai kapcsolatban álló kollégák kutatják, illetve írják meg. Mindez igaz általában az eredményesség érdekében (személyi kapcsolatok, kreativitás, új elkövetői módszerek ismerete) a nyomozók közötti együttműködésre is. Nemes Sándor, a Horthy-korszak egy detektívfelügyelője szerint pedig a bűnözés hiába egyidős az emberiséggel, az „indítóokai hasonlóak, mégsem ugyanazok”,15 ami önmagában teszi szükségessé a kriminalisztikával, a bűnügyi munkával való foglalatoskodást, mivel az elkövetői motivációk feltárása mellett az elkövetés módszerét is értelmezni, tanulmányozni kell, hogy utána rekurzív módon, visszatekintő gondolkodás révén megismerhető legyen. A nyomozó szerepfelfogását ugyanakkor a változatosságra való felkészülés határozza meg, elsősorban az időbeli távolság, a megváltozó társadalmi-gazdasági vagy éppen technikai reformok. Sherlock Holmes A bíborvörös dolgozószobában (magyarul először A brixtoni rejtély címmel jelent meg) úgy fogalmaz: „A bűntények többé-kevésbé hasonlítanak egymáshoz, s ha ismeri ezernek a bonyodalmát, lehetetlen, hogy ki ne találja az ezeregyedikét is.”16 Nemes Sándor megfogalmazásában ha „a bűncselekmény elkövetésének módja eltérő az általánosan ismert módoktól, lép előtérbe a magasabb rendű rendőri tudás, az ötletesség, a rendőr lángelméje”.17 Nemes, illetve Sherlock Holmes alapján azt mondhatjuk, hogy a nyomozót az egyes bűncselekmények minél aprólékosabb feltérképezése mozgatja, mert a nagy mennyiségű ügy után az egyes esetekben felmerülő unikalitásoknak köszönhetően pontosabb, jobban strukturált tudáshoz juttatja a nyomozót. A detektív ilyenformán egy a mikrotörténetek lázában égő, megismeréskényszeres személy, aki a hasonlatos indítékok (féltékenység, nyereségvágy) miatt elkövetett rendkívül szerteágazó tettekkel (megoldásokkal, trükkökkel) találkozik, amelyeket meg kell értenie. A történeti események, folyamatok egyediségének feldolgozását lehetővé tevő történészi munka a fentiek értelmében ugyanúgy részekre bontható, ahogy az egyes bűncselekmények nyomozását is lehetséges részekre osztani. A mikrotörténelem és a nyomozói logika ■ Carlo Ginzburg a korábbi történészi tradíciókból kiindulva a posztmodernitás előtti történészi szemléletet veti össze a bíróéval, ami a történetírás posztmodern időszakában rendkívül jól argumentálható, hiszen az írás 18 részleteiből kiderül, hogy a történetírók öndefiníciós kényszere mennyire összekapcsolódott az adott kor igazságügyi rendszeréről szóló tudással. A bíró a középkortól létező autoritásánál fogva a tőle függetlenül keletkezett anyagok valódisága felett diszponál. A nyomozók, sértettek vagy képviselőjük által bemutatott adatok akár objektív létezőként is elfogadhatóak, hiszen a bíró csupán az adott korban jogerős törvények alapján ítéli meg az elé tárt adatokat, azok hitelességéért - értelemszerűen - felelősséget vállal.18 Ginzburg szerint a történész, a kutató saját vizsgálatainak az eredményeit közli. Mivel a historikus feladata, hogy meggyőző argumentációt adjon elő a realitás illúziójának megteremtése érdekében, Ginzburg a történészt a bíró helyett inkább az ügyvédhez hasonlítja.20 (Nem mellékes kérdés, hogy a történészt az ügyvédhez vagy inkább az ügyészhez hasonlítjuk. Előbbi célja az államhatalom elnyomó gyakorlata alatt sínylődő egyén autóm mivoltának felmutatása, annak megvédése; az utóbbié az erőszak-monopóliumot képviselő állami szervek működésének mikroszintű feltárása.)2| história