Korunk, 2019 (III. folyam 30.)
2019 / 2. szám = Utópia - Czigányik Zsolt: Utópia és utópizmus: egy irodalmi és politikai fogalompár nyomában
pedig az álmokat hol irodalmi, hol gyakorlati, máskor pedig elméleti formákba öntik, a három forma pedig kölcsönhatásba lép egymással. Egy irodalmi utópiának lehetnek jelentős elméleti hatásai, melyek a társadalomtudomány számára is relevánsak, de egy alternatív közösség létrejöttéhez is inspirációt nyújthatnak, s ennek a közösségnek a tapasztalatait aztán a társadalomtudomány eszközeivel vizsgálhatjuk. Az utópizmus kutatásának interdiszciplináris jellege egyre inkább elfogadott tény, ugyanakkor a különféle szakterületek együttműködése nem magától értődő, mivel hangsúlyaik és megközelítésmódjuk jelentően eltérnek egymástól. Trencsényi Balázs úgy fogalmaz, hogy „a politikai gondolkodással foglalkozó eszmetörténészek megpróbálják újraértelmezni a történettudomány, az irodalom és a társadalomtudományok közti kapcsolatot, azt hangsúlyozva, hogy a politikai interakciók megértése szükségessé teheti különféle, egymástól eltérő értelmezésmódok és megközelítések használatát”. Az interdiszciplinaritás azonban nem csupán technikai kérdés. Ernest Gellner (aki a Közép-európai Egyetemen is tanított) úgy fogalmaz, hogy létezik az, „amit a tudás individualista vagy atomisztikus elgondolásának nevezhetünk. E nézet szerint a tudás olyasmi, amit mindenekelőtt az egyének érnek el, vagy gyakorolnak, ha egynél több személy vesz részt a folyamatban, és együttműködés folyik, az nem változtat a tevékenység vagy az eredmény lényegén.”10 Később azonban Gellner leteszi a garast a tudás organikus fogalma mellett: „a tudás alapvetően csapatjáték. Bárki, aki a világot megfigyeli, vizsgálja vagy értelmezi, elkerülhetetlenül olyan fogalmakat alkalmaz, melyeket egy egész kulturális és nyelvi közösség hordoz.”11 Ha igazán hasznosan akarjuk értelmezni az utópizmus jelenségeit, megközelítésünknek érdemes a tudásnak az ilyen organikus fogalmára épülnie, hogy az egyes tudományágak együttműködése kimutathassa: az utópia nem sehol sincs, hanem módszer és lehetőség arra, hogy ismereteket szerezzünk az emberi félelmek és remények múltjáról, jövőjéről és jelenéről. Ahhoz azonban, hogy az utópiákról beszélni tudjunk, tisztában kell lennünk a kifejezés eredendő kétértelműségével. Morus Tamás bő ötszáz éve alkotta meg ezt a görög kifejezést, amely egyszerre jelenthet „jó helyet” és „sehol sem létező helyet”. Az utópia mindkét esetben a valóság alternatíváját jeleníti meg, egy olyan társadalmat, ami jelentősen eltér, s általában jelentősen jobb annál a társadalmi valóságnál, amit a szerző (s többnyire a kortárs olvasó) tapasztal. Visszatérő élmény azonban, hogy az az utópikus konstrukció, ami egy-egy műben megjelenik, gyakran egyáltalán nem vonzó, és sokszor még azt sem feltételezhetjük, hogy a szerzője vonzónak szánta. A kétértelműségből fakadó bizonytalanság fontos öszetevője a fogalomnak, és ezt a bizonytalanságot többen az utópia egyik legfőbb erényének tekintik. Miguel Abensour szerint például az utópia oszcillációja a jó és a sehol, az eutópia és az utópia között, lehetetlenné teszi a dogmatikus értelmezést, és immár hatodik évszázada teszi izgalmassá a fogalmat.12 Ugyanennek az értelmezési oszcillációnak a harmadik pontja a „rossz hely”, a negatív utópia vagy disztópia, egy olyan alternatív valóság, amely nyilvánvalóan nemkívánatos. Az utópia vonzerejét ez a kreatív többértelműség jelentősen növeli, ugyanakkor az értelmezést nyilvánvalóan megnehezíti. További nehézség, hogy nincs egyetértés a kutatók között abban a kérdésben, hogy miként lehet az irodalmi művek esetében a szerzői szándékot is.