Korunk 2023 (III. folyam 34.)

2023 / 10. szám = 1848-1849. Örökség és emlékezet - CSORBA LÁSZLÓ • Vitézlő oskola. Tüköry Lajos az 1848/49. évi szabadságharc csataterein

aK 2023/10 A visszavonuló Bem nyugatra, Vízaknánál (Ocna Sibiului) épített ki állásait és segédtisztje, a korábbi ütközetről a Közlönyt tudósító Petőfi Sándor megnyugtatta az olvasókat: csak az erősítéseket várják, hogy azu­tán újra Szeben ellen forduljanak. „Egy osztály Kemény [Farkas] alezre­des vezérlete alatt előrenyomult Déva felé, hogy az Aradról jövő Beke őr­naggyal egyesüljön.”29 Mint már tudjuk, Beke északabbról közeledett, a zarándi különítménnyel, amelynek soraiban menetelt a hadszíntér felé Tüköry őrmester és barátja, Kiss József tizedes is. Bem többek között az 55. zászlóaljat küldte elébük, talán azért is, hogy az alakulat különféle részlegei immár közös vezénylet alá kerüljenek. Majd dörögni kezdtek az ágyúk Vízakna és Déva között... és nem hallgattak el négy teljes napig... Puchner altábornagy ugyanis támadásba lendült - de előtte sikeresen bebiztosította hátországát. Mellőzve a bécsi tiltást, felvette a kapcsolatot az orosz haderővel, amely a törökökkel vívott korábbi háborút lezáró dri­­nápolyi béke (1829) értelmében tartózkodott a román fejedelemségek­ben. Kérésére a parancsnok, Alekszandr Nyikolajevics Lüders gyalogsági tábornok két, egyenként több ezer fős különítményt küldött át a határon, és egészítette ki Brassó és Nagyszeben helyőrségét. Ilyen erősítéssel a há­tában emelte fel azután a fekete-sárga zászlót a vízaknai úton. Február 4-én reggel ennek ellenére nehezen kezdett, de Bem sajnálatos hibájából végül sikerrel járt, így a magyar erők Déva felé vonultak vissza, abból az irányból várva az említett erősítések megérkezését. Nemcsak Beke József zarándi különítménye igyekezett ugyanis a hadszíntér felé. A Bánságból a tiszántúli összpontosításra vonuló Damjanich János tábornok - miután az aradi ostromseregnél értesült Bem segítségkérési üzenetéről -, „önha­talmúlag (ám rendkívül bölcsen)”30 úgy döntött, hogy egy teljes hadosz­tályát (három gyalogzászlóalj, két lovasszázad és 12 löveg) kikülöníti, és elindítja a Maros mentén keletre, Déva irányába, Hrabovszky György őr­nagy vezetésével. Igen ám, de miközben ezek az erősítések még messze jártak, a hadszíntértől északabbra fekvő Gyulafehérvár császári helyőrsé­ge kapott az alkalmon, hogy a Puchner nyomására Szeben felől visszavo­nuló honvédsereget hátba támadja: egy expedíciós különítmény kitört a várból, és a hozzá csatlakozó román népfölkelőkkel együtt a csupán pár kilométerrel délebbre fekvő Szászsebesre (Sebeș) ért, ahol a Vízaknáról oda előreküldött sebesülteket február 5-én - a helyi lakosság segítségével - megtámadta, egy részüket legyilkolta, és csak Bem erőltetett menetben megérkező csapatai késztették menekülésre. Puchner azt hitte, utoléri el­lenfelét Szászsebesnél, de tévedett - ám mégis Szászvárosnál (Orăștie), immár a Maros völgyében, február 7-én maga a lengyel tábornok fogadta el az ütközetet, abban bízva, hogy a közeli Piski (Simeria) felől már nem késhet soká az erősítés. Ám a zarándi különítménnyel közben egyesülő Kemény Farkas még csak ekkor ért Piskire, így újabb vereség és hátrálás következett: az ágyúkért vívott küzdelem hevességét jelzi, hogy a tábor­nok egyik ujját ekkor roncsolta szét egy császári golyó. A kegyetlen téli hidegben zajló, lassított hátrálás ugyan sok vérbe és még több szenvedésbe került, de sikeresen húzta az időt mindaddig, amíg a Dévánál fölvett erősítés újra reményt adott Bemnek a sikeres 32

Next