Koszorú Szépliteratúrai Ajándék a Tudományos Gyűjteményhez 8. (1828)
D om o nk os. Póli vidám eleven szűz ! Egyed. A’ kakassal lefekszik, és a’ hidakkal felébred, nem dem a bátyám ! csak zsebemről gondolkodtál volna, a' szívnek találtam volna én helyet «— de csak olvassa tovább., D o m o n k o s. (olvas) Különben a' jószág Villányi ur’ haláláig ősziatlan marad, ’s azután leányaira száll, mert felteszem azt, ha öcséim akaratomat nem teljesítendik házasodni sem akarnak. De hogy ők is részesüljenek szerzeményemben , a’ fenn nevezett leányok tartoznak mindegyik öcsémnek tíz — tíz ezer forintot készpénzben lefizetni. Egyed. És tíz annyit elkaparnak tőlünk. Lajos: Ördög pokol! pedig én az örökség’ rovására már két annyit el is költöttem. Egyed. Domonkos! maga bátyánk’ biztosa volt, vallja meg igazán mit adtak be neki azok a’ leányok , hogy minket még halála után is kínoz velök. Domonkos. A’ boldogult, Villányi urnak testi lelki barátja volt, sokat össze jártak; a’ leányok őt ápolták . Öregségét felvidították, az urfiak pedig mióta felnőttek nem is mutatták magokat. Lajos. Én a külföldön hadakoztam. Egyed. Én a’ belföldön okoskodtam. Domonkos. Az öreg ur meg itthon ezt rendelte. Egyed. Nem tudna valami módot? Domonkos. Én semmit sem tudok. Lajos. Ollyan száraz mint a’ fösvény’ asztala. Domonkos. De ha szabad kérdenem , mért nem akarnak meg házasodni az urfiak? Lajos. Ide a' jószágot ’s mingyárt megteszem — hej öcsém! ha Málit meglelhetném, kit tavaly Füreden ismertem meg — akkor nem tűnődném így — de nem tudom hová lett. Egyed. Úgy vagyok én is, keresd fel Nesszit, kit Pesten ismerek, akár ma meg esküszöm, de csak képe és bennem maga elröppent.