Kötött Kéve, 1997 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1997-05-21 / 10. szám
1997. júltus 21. watrwi. Titokfejtő Grandpierre Titokfejtő Grandpierre Még egyszer a dogmák uralmáról a magyar élet fölött Senki számára nem lehet pillanatig sem kétséges, hogy világunk tényeinek, kérdéseinek megítéléséhez nem csupán ép elmére és az ésszerű gondolkodás képességére van szükségünk, hanem tudásra is. De ne misztifikáljuk a tudást! A tudásnak, sajnos, számos válfaja van. Világunkat megtölti a hatalmi eszközökkel terjesztett hamis tudás és a fölösleges tudás. Telis tele vagyunk fölösleges, haszontalan tudással, és a hamis tudással, amivel korunkban mind félelmetesebben tömik meg az agyunkat, nyilvánvalóan azért, hogy megakadályozzák öneszmélésünket. Mindenünnen a fölösleges tudás és a hamis tudás záporzik ránk, megzavarva gondolkodásunkat, meggátolva helytálló ítéleteink megalkotását. Rettentő béklyók ezek az emberi tudaton, valósággal megbénítják, eltorzítják az agy egészséges, logikai működését. Ezért terjesztik, ez a hivatásuk: Az emberiség szellemi alávetettségben tartása. Ezért a téveszék, mételytanok, maszlagos hitek kábító, agyrontó özöne. Belénk mélyednek ragacsos fekete csápjaikkal s csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha szent megszállottsággal, törhetetlen ádáz akarattal egyenként leszaggatjuk őket magunkról, ízekre szedvén őket, míg szemünk elé tűnik gennyes, rothasztó, undorító mivoltuk. Szabadítsuk föl elménket, lelkünket a mindent gondolkodás nélkül elhíves birka jámborságból, a hamis dogmák, a hamis tudás uralma alól. De rá kell arra is eszmélnünk, hogy még az igazi tudás is csupán eszköze, mankója, segítőtársa az elme működésének. Nem több ennél, nem alapja, csupán elősegítője, szükséges kiegészítője. Magyar nemzeti vallásunk egyik fölbecsülhetetlen adománya a magyarság számára, hogy felszabadítja a magyar agyat, a magyar elmét, megvalósítja a magyar a szellem, a magyar agyak mentesítését a rápántolt, rákövült életidegen dogmáknak a szabadsághoz szokott magyar személyiséggel, lélekkel ellentétes s azt önmagából kifordító, agybénító uralma alól. Minden magyarnak számot kell vetnie a maga értelmi képességeivel, tudásával, esetleges fogyatékosságaival és lehetőségeivel, de mindenekelőtt azzal, hogy képes-e az ésszerű, értelmes gondolkodásra. Világosan kell látnunk, és ki kell mondanunk ebben is az igazságot: minden épelméjű magyarnak megadatott az önálló gondolkodás képessége. Az egyedüli kivételek: a szegény veleszületett szellemi fogyatékosok és elmebajosak. Akinek ép az agya, az képes az önálló gondolkodásra a környező világ és a társadalom dolgainak helytálló megítélésére. Éljünk vele! Ez elemi emberi jogunk, mi több, kötelességünk. Óriási hiba és bűn, ha lebecsüljük, lefokozzuk magunkat. Természetesen a gondolkodáshoz, a jelenségek szilárd, helyénvaló hamis, romboló tudáshoz tartoznak a dogmák, az “Aranyköpések” is. Újra meg újra át kell gondolnunk mit jelentenek a kívülről készen kapott “igazságok”, a dogmák alakjába sűrített áligazságok, tucatigazságok. Egyáltalán: életünk és a környező világ, a társadalmi, politikai, történelmi, vallási, gazdaságpolitikai élet minden egyes kérdését a magunk fejével önállóan kell fontolóra vennünk, elemeznünk és megítélnünk, mindaddig töprenkedve a felmerülő kérdéseken, míg a magvához, valóságos lényegéhez jutunk, mert enélkül elárasztó, gondolkodás-, tudás-, és életellenes dogmák rabjai maradunk. "KK": 1132 Bp. Váci út 16. fszt. 8. Tel:06 1/302-3061 06 20/418-386 “Hisnye!” Nemzet, szekták, felekezetek, pacsuli pártok Felekezetek, szekták, művallások, dogmák, álpártok, tudatlan vezérürak - az idegenuralom kegyencei marják szét ízekre a magyar életet. - Ezen töprenkedem, mikor váratlan látogatóm akad. Behorkan hozzám valahonnan Somogyországból, netán Londoniumból egy igazándiból derék atyámfia; nem suttyókorú már, de nem is dörütötte, nem pohos, nem gyagyás, fekete bajuszpödretű, darázstekintetű, kackiás magyarember, tőzsgyökös szkítafaj tízezer évek óta tökilyen a legjava. Horkantgatva betoppan, nem látott éltibe, én se őt. Asse tudja tán, ki fiaborja vagyok, mégse köntörfalaz, rátérül izibe arra, mi idehozta: “Katolikus magyar-e az úr?” Váratlan kérdése megbökdös, ámulok. A hétgyertyás mindenit, hogy van ez? Hát nem az a fő, magyar vagyok-e s miféle magyar? Jó magyar? Igaz magyar? Hazájának élő? Hanem csakis csak a felekezeti besorolás, csupáncsak az, katolikus vagyok-e? S ha netán reformáta volnék, vagy - urambocsá’ - történetesen lutherista, akkor már kisuvasztatnék, selejtbeszóratnék? Hű, a teremburáját! Erre felelni kell. Nocsak összekapom magam s mondom, ahogy itt írva vagyon: “ Úgy bizony, uramöcsém!... Katolikus vagyok, katolikus, katolikusnak születtem. Katolikus dal dalolt a dajkám felettem. Katolikusul tanított imádkozni anyám, És szeretni téged, gyönyörűszép katolikus hazám.” Mered rám az én emberem, mint akiben keresztbe állt az ütő. Szeme, szája rebbenéstelen, de legbelül mintha Petőfi eredeti éneke mocorogna a büszke homlok mögött: “Hijnye!” - csak ennyit mond. - Hijnye! Pipacsvörös. Hörög. Kifordul vele az ajtó s