Közérdek, 1889. július-december (1. évfolyam, 1-25. szám)
1889-07-07 / 1. szám
ISŐ ÉVFOLYAM. —JKÖZÉRDEK.MAROSVÁSÁRHELYTT, 1889. JUS zöny mindenütt. De legnagyobb és mondjuk ki bátran: botrányos a közöny a városi törvényhatósági bizottságnál. Ha jól tudjuk, a törvényhatósági bizottság 62 tagból áll, s ennek aligh a része részén rendesen részt a bizottsági gyűléseken sőt közelebbről volt eset, hogy a választott tisztviselőkön kívül csak 3bizottsági tag vett részt a város vitális érdekeinek eldöntésében. Hogy ezen körülmény beteges elfajulásra vall, már azon egy jelenségből felismerhető, hogy a közgyűlési termet, csakis valamely előre készített incidens érdekessé tett hite képes benépesíteni, sőt ha skandalumról van szó, a városatyáknak még feles számú hallgatósága is akad. Mióta azonban a minden nemesebb, üdvösebb és közhasznú törekvést megölő szenvedélyesség, a személyes rut gyűlölködés, az egyéni érdekek és hamis ambiczió torzsalkodása a tanácskozó teremből végre kirekedt s mindazok helyét a mérsékelt kedély, a rend, nyugalmasság foglalta el: a tanácsterem elvesztette vonzerejét, kong az ürességtől s azon nem hízelgő következtetést vonatja le, hogy a városatyák csak puszta hiúságból választatják magukat a törvényhatósági bizottságba, de hivatásukról fogyatékos tudomásuk van , s feladatuk magaslatán nem állanak. Miért általános a panasz, hogy gazdasági viszonyaink kedvezőtlenek? miért a kárhoztatás hangos szava, hogy préda gazdálkodás folyik, terheink szaporodnak, a pótadó évről-évre nő, közjövedelmeink apadnak ? miért van e város arra kényszerítve, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tarthatja fenn önállóságát? A városatyák közönye miatt. El kell ismernünk, hogy közigazgatási hatóságunkat elhatározásának végrehajtásában a kötelességtudat és a legbecsületesebb jóhiszeműség vezérli, ámde ez nem zárja ki a tévedést, melynek nyomában jár a ferdeség, czélszerűtlen, sőt káros intézkedés, a közvagyon elkallódása és az örökös deficit stb. Közállapotainkért nem egyedül és nem is elsősorban a tanács a felelős; a tanács véleményt ad, javasol, de az elhatározás joga már a törvényhatósági bizottságot illeti meg. H. tehát a törvényhatósági bizottságot a közöny visszatartja attól, hogy a tanács véleményének és javaslatának helyességét megbírálja; ha az elhatározásban részt nem veszen, akkor a felelősség reá nehezedik s ezért a választóinak ő a felelős s nem a pianínó (magyarul tán: zongorika?) szünetlenül ezmozogta az interpellate a „kis halász-leánykádhoz. Hol megkezdte az egyik, hol folytatta a másik, hol pedig megismételte a harmadik. A földszinten egy vegetáriánus bölcsész epekedett a flótán. Állandóan a „Márta“ operabeli „Utolsó rózsa“ czimű románczot nyavalyogta; ez a dal második emeleti pisze varróleánykához volt czimezve, aki az „Is-is-is“-nótával viszonozta a zengő vallomást. Ugyanezt az „Is-is-is“-nótát hegedülte a harmadik emelet egyik udvari szobájában egy világfájdalmas paszomántos-segéd, harmonikázta a földszint egyik boltjában egy nyugalmazott kéményseprő és czimbalmazta a legszélső padlásszobában egy füstös arczú népzenész-növendék. „Kapóié csókot, adok is, „Akár tizenhatot is,“ Is-is-is. . . . Ezt kintornázták az udvaron naphosszat. Három nap alatt valami 13500 darab adott és kapott csókot sivítottak a fülembe mindenféle képzelhető és képzelhetlen hangszeren. Negyednapra a háziasszonyom beálatott hozzám és azt mondta, hogy reméli, hogy nincs kifogásom az ellen, hogy kiadta a szomszéd szobát egy fiatal úrnak, aki a színháznál van és napközben rendesen otthon tartózkodik. Megnyugtattam a jó asszonyt, amire közölte velem, hogy az illető fiatal ember vadász kürtös a színkéri zenekarban. . . Néhány nappal később a háziasszonyomnak vendége jött. Egy elévült leány, aki faluról rándult fel egy kis nyaralásra a fővárosba, üdülés és színpadra készülés czéljaival. Ez a nő reggeltől estig dalolt, azaz hogy folytonos vasúti vészfüttyöket hallatott, úgy, hogy minden pillanatban felijedtem és önkéntelenül a közeli pályaudvarba tekintettem: meg voltam győződve, hogy legalább is összeütközött két haragos masina. Kezdtem sokalni a dolgot. Nappal egy csomó vattát dugtam a fülembe, este pedig párnák közé temettem agyonkínzott fejemet. Mind hiába. A „zenei philoxera“ nem ismer olyanféle akadályokat. Végre hősies elhatározással felmondtam a különben kedves, barátságos és kényelmes lakást. Ámde takarékos legényember létemre még tizennégy álló napig tűrnöm kellett az elátkozott bérkaszárnya pokoli hangzavarát. Gyötrelmeim lehető enyhítésére elhatároztam magamban, hogy amennyire csak lehetséges, házon kívül, sétálással, bolyongással fogom tölteni azt a fatális 14 napot. Ámde ugyancsak csalódtam, midőn ily módon enyhülést reméltem. A legelhagyottabb külvárosi utczákban ki-kihömpölygött egy-egy ártatlannak látszó házikó nyitott ablakaiból: „-■ Akár tizenhatot is, Is-is-is . . . “ A városliget lombos nyaralóinak majd mindegyikéből kicsendült a fenyegető szózat, hogy „kapnak csókot, adnak is, is-is-is . . . „ — Adjanak, kapjanak akár harminczmilliót is, mit bánom én! Csak az isten szerelméért, ne sivalkodják, ne czinczogják, ne harsogják folyton a fülembe — Ezt szerettem volna oda ordítani nekik, a kegyetlen nyaralóknak, a kiket megmart a „zene philoxérája.“ Ahol nem zengtek nótát a csókokról, ott daloltak a „kis halászleányról“, azon jóakaró tanács kíséretében, hogy a világért se merészkedjék egyedül csónakázni a hánykolódó, viharos hullámokon. A városban és odakünn „a zöldben“ egyaránt valamennyi katona-, polgári és veteránzenekar azt harsogta, arról ábrándozott, azt frotírozta le a hengszerekről, hogy: „Kapok csókot“ stb. No meg azt, hogy „Kis halászleányka“ .... Egy barátságos dajka ülőhelyemhez hozott egy tömzsi kis babát és azt mondta neki: — Dalolja el szépen a bácsinak, Jancsika, azt a nótát, hogy: „Kapok csókot“ — Vad rémülettel menekültem. Siettem, hogy el támogatás nélkül magára hagyott tanács. Gondolják meg a törvényhatósági bizottság tagjai, hogy a város lakossága reájuk bízta érdekei képviseletét s ezen megbízás elfogadása a közöny leküzdésére és hasznos tevékenységre kötelezi. Közgazdaság. A „Zóna“ rendszer. A magyar ember természetének conservativ jellegében fekszik azon ok, hogy minden a mi új és szokatlan, legyen az bármilyen tetszetős, bármilyen előnyökkel kecsegtető, merő tartózkodás és kétkedéssel fogadja csak akkor barátkozik meg vele, ha annak céltudatossága és positív előnye által meggyőzetett. Pengőpénzért méri hiszékenységét és csak félénken nyúl a reformok mimóza világához. Jól teszi. Megtagadhatjuk-e természetünket, elpalástolhatjuk-e érzelmeinket, akkor, mikor egy olyan reform-eszme meghonosításáról van szó, melynek előnyeiről még a culturális és közgazdasági tekintetben mérvadó nyugat sem győződött meg és amelynél, ennélfogva egész Európa szeme láttára magunkra vállaljuk az úttörői szerepet, annak összes előnye és rizikójával. Nagy reformot jelent pedig közlekedési viszonyaink terén Baross miniszter zónarendszere, amelynek életbeléptetésére már augusztus elseje van kitűzve. Az eddig drága útiköltség nyomása alól felszabadult és utazhatnám közönség megkönnyebbülten és örömujongva kiált fel: olcsón utazunk, olcsóbban, mint bárhol a világon! Ebben culminái az új rendszer lényegesséhez fűződnek majd, mindazon előnyök és hátrányok, melyek az újítással elvárhatók, mert nem létezik olyan emberi intézmény, mely egy országnak, úgy köz, mint magánérdekeit egyaránt kielégíthetné; nem létezik oly intézmény, mely tisztán és kizárólag csak előnyöket biztosítana, hanem azok hasznosságát, mint merőben viszonyos értéket, egyedül az előnyök és hátrányok, kellő megmérlegelése állapíthatja meg. «Íme itt az érem, fényes, mint a nap“. Fényréül fényük, de vájjon melegite, vájjon nem-e csak vissz fény. Vegyük csak szemügyre és olvassuk el mi van az érmen. A zónarendszer mindenek fölött egy az eddigihez, nevetségesen olcsó utazást, biztosít, amely viszonylag annál olcsóbb, minél nagyobb a távolság — lévén az egész ország területe 14 zónavidékre osztva — a 14-ik zónát, vagyis legnagyobb vidéket alkotván a Budapesthez legtávolabbra eső pont. Ezen körülményhez legközelebb fekvő következmény lészen mindenesetre az eddig elnyomott utazási kedv és a közlekedés szerfelettülése, mindehez pedig félreismerhetően járul a közlekedés édes testvérei: az iereskedelem felvirágozása. Tekintve azonban, hogy Budapest, természetes középpontja lesz a zóna-zend mi természetesebb, minthogy elsősorban pestet fogja a föllendülés jótékony szele vagy Budapest lesz úgy ezen, valamint kénti fővárosi jellegénél fogva is, az orsz. szó legszorosabb értelmében vett és mon mindent absorbeáló középpontja. Ám tekintsük az érem másik oldalát. Nem minden ok nélküliek azon aggod melyek az uj zóna-rendszer több irányú és kiható üdvös hatásával szemben felhangban majd a nemzetnek ebből származó anyagi nyara, majd pedig a vidéki ipar- és keresőelem hanyatlására utalnak. Az utazás olcsósága tagadhatlanul csábesőig gyakorolni olyanokra, akiket eddig nem éri az utazással járni szokott nehézkesség van a vállalkozási szellem, min inkább az tart vissza, hogy sokalták a vasúti menet dijjakösgét, nehezen tudván magát egy távol vidéken mondjuk például itt Erdélyben lakó ember eltávozni, hogy egy budapestiéért, habár az itt érdekében történt volna is, csak a harmadik hatályu dijjal is számítva 30—32 frt vasúti dt fizessen. Segített pedig ezen vagy szóbeli alku megbízatás vagy egyszerűen tévé! által, vagy pedig nem kevesbedett ezen összeggel. Mi máskép lesz ezután. A legtávolabbi vidéi lakó ember hozzá szokik a menetdijat csekély,génél fogva figyelmen kivül hagyni és igy, mist fog útjában állani utazási kedvét kielégiteni, illetv—10 forintnyi pénzecskéje s a bagatel összege vett zónajegyével a zsebében bármikor Budapesti a vidékiek mekkájában utazni. Ámde ezzel még nincsen minden költség fedezve, s jól megfontolandó azon vidéki embe által, hogy Budapesten, ha ott csak egy-kétnapig is időzni kíván, ez neki az útiköltség négyszeres sőt hatszorossába kerül, amivel elvégre és legfeljebb csak egy pillanatnyi elhatározását vagy egy kis kedvtelését kell megfizetnie, anélkül, hogy ezen útjából — mely különben sem lesz többé oly kényelmes, mint eddig — maga számára a kész kiadást meghaladó hasznot merített volna. A zónatarifa olcsósága tehát e tekintetben csak látszólagos hasznot nyújt a vidéki szegényebb osztálynak és a mellett bántja a takarékosságra való hajlamot, de fokozza a fővárossal való könnyű és olcsó érintkezés folytán az igényeket és vágyakat. A culturáns érdeknek nyomában jár az anya,: hátrány, a korántsem szándékolt és vélt túlköltekezés, ami végeredményében tudjuk hová vezet.