Közérdek, 1894. július-december (6. évfolyam, 27-54. szám)

1894-07-01 / 27. szám

VI. évfolyam 27. szám Marosvásárhely, 1894 julius 1.-én. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap Telephon 4 JTlegjelen minden vasárnap. Telephon 4-Előfizetési dijak: Hirdetések díja. Szerkesztőség: Egész évre 12 km-en. Felelős szerkesztő és laptulajdonos. Egy kétszer halál­ozott garmonci sor vagy annak Bolyai utcza 15 ik szám. a hova * . * ' Korona. térmértéke 30 fillér, a lap szellemi részét illető köz­e­pvie • 6 korona. Pálffy Mihály Ügyvéd. Bélyegdíj minden beigtatás után 60 fillér. remények, valamint az előfizető-Negyed évre . . . 3 korona Nyilttér soronként 1 korona és 60 fillére­sek és reklamácziók intézendők. Egy hóra ... 1 korona Adi Árpád kiadó. .. mm ... Huo­k- Kiadóhivatal: ___________________________________________________________________ ______________Csak bénnf­entes levelet fogadunk el.________ Adi Árpád könyvnyomdájában. Hirdetéseket elfogad , közvetít Budapesten Eckstein Bernát hírd. irodája Eurne-utcz 4. sz. Goldberger A. V. hírd. irodája Váczi-utcza 9. sz. — Hausenstein és Vogel hirdetési iroda Becs. Hie Rhodus, hie salta. I­ n Az egészséges vármegyei élet, s a közigazgatásnak azon intézkedése, melyek a lakosság egész javát moz­dítván elő, egyesek jóllétét is nagy mértékben eszközük, megérdemlik, hogy azoknak méltatásával foglal­kozzunk. Mindig nagy örömmel s megelége­déssel szoktunk csüngeni az ilyen irály­­zaton, minndazonáltal egyesek boldogu­lását soha sem tartottuk oly czélnak, a­melyért az egészet feláldozni kelljen, sőt az eféle eljárást teljes consternációval néztük mindig. Ilyen konsternált helyzetet teremtett­­ Marostordavármegyének f. év június . hó 23-án tartott rendkívüli közgyű­lése. Nem illik a közgyűlés méltóságához­­ a közérdek formája alá rejteni, a le­hető legönzőbb magán­érdekeket, s ezeknek szolgálatára rendelni a pa­rancsszóra teremtett körjegyzőkből, fa­­lusbirákból s más — a hatalom szol­gálatában álló — notabilitásokból vá­lasztott vármegyei, illetőleg törvény­hatósági bizottsági tagokat. Az ismét említett rendkívüli köz­gyűlés legnevezetesebb pontja: „a vármegyei vasúti hálózat fejlesz­tése érdekében 5% vármegyei, pót­adónak kivetése, s egyéb szükséges intézkedéseknek megtétele“. Ezért volt tulajdonképen a rendkívüli köz­gyűlés, de hogy ne csupán ez az egy tárgya legyen, ezen kívül még 12 pont volt felvéve a tárgysorozatba, a főpont garnitozására. Mindenki tudja, hogy Marostorda­­vármegyében vasúti hálózatról be­szélni igazán veszélyes dolog, mert hiszen ami vasút a vármegyében van, az számba nem vehető csekélység. A magyar államvasutaknak egyik ke­leti szárnyvonala első M­­Vásárhelyig a vármegye területén 12—13 km. hosszúságban, Marosvásárhelytől Sz.­­Régenig megy egy vasúti vonal 301 kmnyi hosszúságban. Marostordavár­megyének ennek több vasutja nincsen . Nem lehetvén hát vasúthálózatról beszélni, annak a fejlesztése obundum de vasutakat építeni igen megszívle­lendő gondolat, s ezt, közgazdasági, ipari, kereskedelmi stb szempontból akarni és megvalósításhoz sengíteni a vármegye minden polgárának, még nagy áldozatok árán is, — elenged­hetetlen hazafias kötelessége A rendkívüli közgyűlés tárgya te­hát nem „a hálózat fejlesztése“, hanem vasutak építése volt. Arról volt szó ugyanis, hogy az 5°/2-os pótadó megszavaztatván, abból 2­­/2 % a Sz. Régen — topliczai vasútvonal, 2'/4°/0 pedig a M-Vásárhely, ny.-ka­rácsonyfalvi — ny.-szeredai — szovátai parajdi vasútvonal kiépítésére fordít­tassék. Hát ez igen szép­en van kigondolva! Ki nem tudna lelkesedni ezért a szép tervezésért? Azt hittük, hogy a tör­vényhatósági bizottsági gyűlésnek csak egyetlenegy tagja sem lesz, a­ki nagy lelkesedéssel meg ne sza­­vazná, arra a csekély fél századra (50 évre) az évi 5°/0-ás pótadót. S mégis úgy tetszett nekünk, mintha bi­zonyos elégületlenség moraj lett volna végig, a törvényhatósági bizottsági közgyűlés tagjai. Hazafias lelkesedé­sünk forrpontján, már már képes vol­tunk a skepti­kuros homlokára rá­ütni a hazafiatlanság bélyegét, de olyan embereket láttunk a kételkedők soraiban, a­kikhez a hazafiatlanságnak még csak árnyéka sem férhet. Kezd­tünk hát figyelmesebbeké lenni, mi az oka annak, hogy nincs meg a kí­vánt lelkesedés. A­mint az előterjesztésekből meg­győződtünk itt tulajdonképpen csak a Sz.-Régen topliczai vasút kiépítéséről volt szó. Ez a vonal hadászati szempontból is igen fontos. Éppen ezért a magas államnak is érdekébe áll e vasútvo­nalat kiépíteni. Ám­ e szempontból nem olyan sürgős a kiépítés, hogy azt múlhatatlanul és az azon vonalra gravitáló magánérdekek óhajtása sze­rint a legközelebbi időben már kiépí­teni keljen. Azért magas helyről tár­gyalás kezdetett meg a illetékes res­­sort miniszterrel, a­ki leiratában oda nyilatkozott, hogy az 50 évre meg­szavazandó 5°/0-os pótadónak 21/,°/0 az ezen vonal kiépítésére fordittatván a minél előbbi kiépítés, bizonyos ki­látásba helyeztetik, de ezen leiratban a „nyárádmenti vasútról“ még csak emlékezet sincsen! Voltak törvényhatósági bizottsági tagok, a­kik a miniszteri leirat felol­vasását kívánták, de az nem történ­hetett, miután a főispán ur ő nagy­méltósága akadályozása miatt elnöklő alispán urnak erről csak annyiban van tudomása, a­mennyiben erre vo­natkozólag értesítést vett a főispán ur ő nagyméltóságától, de magát a leiratot soha sem látta, annyiban ki­nyilvánítja, hogy a „nyárádmenti vasút­ról“ abban szó sem lehet, miután arra engedmények nem találtatott, s miután annak kiépítésére concessio nincsen, tehát a leiratban nem lehe­tett róla emlékezet. Most kezdettünk tisztábban látni­, s éppen hazafiasnak találtuk azon aggó- A „KÖZÉRDEK*4 t­á­r­c z­á­j­a. Egy hétéves úr keservei ") Tisztelt Szerkesztő úr! Bocsánatot kérek, hogy hét esztendős vagyok. Hét esztendősnek lenni nem is illik, nem is öröm. Azt hiszem, ön sem szeretne hét esztendős lenni, szerkesztő úr. Az emberek máskülönben sem szeretnek annyi idősek lenni, mint ahány esztendősek. Apám például az én születésemkor 23­­ éves volt. Ma 25 éves. De megkímélem őt attól, hogy lelep­lezzem, habár ő sok kellemetlenséget okoz nekem. _ Mikor ugyanis megértem a hetedik évfor­­i­dulőt, nagy ravaszul így szólott hozzám: í Ftam, itt az ideje, hogy iskolába adjalak. Az iskola jó hely. Egy barátságos bácsi megtanít­ott az írásra és a hetük ismere­tére. Akkor aztán magad olvashatod a , Rontó Pál történetét. Én már akkor sejtettem, hogy mi az iskola. A nálamnál idősebb czimborák, mint Vészjósló szót emlegették előttem.­­ — Én nem akarok sem írni, sem olvasni, feleltem — elakadó lélekzettel, — nem *) A kitünően szerkesztett ,Magyar Hírlap* után, Szerk. vagyok többé kiváncsi a Rontó Pál ka­landjaira. Akkor az apám a térdére vett és hizelgő szavakkal maszlagolt, hogy járjak iskolába. — Látod már vén vagy. . . — Én vén vagyok, hanem te mint fiatal ember forgatod magadat a világban. Észrevette, hogy frázisokkal nem boldo­gul velem, hát fordított a beszéd során. Veszek neked egy szép táskát, meg annyi czeruzát, amennyit kívánsz. Az ajánlat kábitó volt. — Ha veszel egy fütyülő czukrot is. . . — Azt is veszek. — Még egy uj lovat. — Lesz. — Meg ólomkatonákat. — Szívesen. Gondoltam, nem lehet az életnek semmi olyan kellemetlensége, amit mindezekért el ne lehetne viselni s hátha apám igazat is mond, mikor azt állítja, hogy az iskola különféle gyönyörűségeknek a tanyája. Elmentünk egy nagy, hideg, csöndes házba. Az apám ott bemutatott egy hosszú sza­­kállu komoly férfiúnak. Az volt a tanító. Kiváncsi pillantást vetettem rá s noha nagy igyekezetet fejtett ki, hogy nyájasnak mutatkozzék, azonnal megéreztem benne az ellenséget. Körülnéztem a teremben. Egy sereg hét éves gyerek ült ott. Mind mozdulatlan és kedvetlen. — No, gondoltam, apám alighanem ismét rászedett. Bemutattam magamat a szomszédomnak és megkérdeztem tőle, hogy nem óhajt-e velem csípi csókát játszani? Az derék, barátságos ficzkó. Búza Jancsi a neve. Elfogadta az ajánlatomat. A tanító akkor rácsattant a pálczával az asztalra és így szól : — Mit csináltak ott? Búza ijedten összekapta kezét-lábát, mint a pattogó bogár, mikor megérintik. Én azonban nyíltan föléltem: — Játszogatunk csipicsókát. A tanító újra az asztalra csapott a pál­­czával és nérói zordsággal mennydörögte: — Ez a hely nem arra való, hogy itt csipicsókát játszatok. — ülj szépen! Ez nekem nem tetszett. Szépen ültem egy darabig, ő pedig a számokról beszélt. A számokat sohasem szerettem. A szá­mok engem untatnak. Mikor láttam, hogy­­ a beszélgetés művészetéről sejtelme sincsen, fölkeltem és a kalapomat a kezembe véve kifelé indultam.­­ — Hová megy? — kérdezte nyers falusi bangón. — Haza — feleltem —­ nem várom meg az apámat. — Menj vissza a helyedre, — szólott ő ismét olyan hangon, aminővel m­i társaság­ban sohasem beszélnek. — De én haza akarok menni,­­ szóltam határozattan. — Itt maradsz! — szólt ő még határo­­zottabban, — nem szabad innen hazamenni, mig én meg nem engedem. Megadtam magamat az erőszaknak és folyton apámra gondoltam. Ő bizonyosan jóizűen politizál most a kávéházban és az apai kötelességéről megfeledkezik. Abban a két órában amit így beszorítva és mozdulatlanságra, kárhoztatva eltöltöt­tem, életemnek minden unalma benne volt. A tanító a számokról beszélt, meg egy nem túlságosan elmés verset mondott el vagy százszor, hogy mint a szajkók megtanuljuk tőle és hazudjunk vele az Ő kedvéért. A vers igy szól: Öröm isko­­­lába járni, Hol mindent le­­­het tanulni, Itt mivelem szivem, eszem, Tudom is, hogy hasznát veszem. Apám megkérdezte, hogyan tetszik ivt iskola ? — Sehogysem — feleltem — én nem is megyek el többé.

Next