Közérdek, 1894. július-december (6. évfolyam, 27-54. szám)
1894-07-01 / 27. szám
VI. évfolyam 27. szám Marosvásárhely, 1894 julius 1.-én. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap Telephon 4 JTlegjelen minden vasárnap. Telephon 4-Előfizetési dijak: Hirdetések díja. Szerkesztőség: Egész évre 12 km-en. Felelős szerkesztő és laptulajdonos. Egy kétszer halálozott garmonci sor vagy annak Bolyai utcza 15 ik szám. a hova * . * ' Korona. térmértéke 30 fillér, a lap szellemi részét illető közepvie • 6 korona. Pálffy Mihály Ügyvéd. Bélyegdíj minden beigtatás után 60 fillér. remények, valamint az előfizető-Negyed évre . . . 3 korona Nyilttér soronként 1 korona és 60 filléresek és reklamácziók intézendők. Egy hóra ... 1 korona Adi Árpád kiadó. .. mm ... Huok- Kiadóhivatal: ___________________________________________________________________ ______________Csak bénnfentes levelet fogadunk el.________ Adi Árpád könyvnyomdájában. Hirdetéseket elfogad , közvetít Budapesten Eckstein Bernát hírd. irodája Eurne-utcz 4. sz. Goldberger A. V. hírd. irodája Váczi-utcza 9. sz. — Hausenstein és Vogel hirdetési iroda Becs. Hie Rhodus, hie salta. I n Az egészséges vármegyei élet, s a közigazgatásnak azon intézkedése, melyek a lakosság egész javát mozdítván elő, egyesek jóllétét is nagy mértékben eszközük, megérdemlik, hogy azoknak méltatásával foglalkozzunk. Mindig nagy örömmel s megelégedéssel szoktunk csüngeni az ilyen irályzaton, minndazonáltal egyesek boldogulását soha sem tartottuk oly czélnak, amelyért az egészet feláldozni kelljen, sőt az eféle eljárást teljes consternációval néztük mindig. Ilyen konsternált helyzetet teremtett Marostordavármegyének f. év június . hó 23-án tartott rendkívüli közgyűlése. Nem illik a közgyűlés méltóságához a közérdek formája alá rejteni, a lehető legönzőbb magánérdekeket, s ezeknek szolgálatára rendelni a parancsszóra teremtett körjegyzőkből, falusbirákból s más — a hatalom szolgálatában álló — notabilitásokból választott vármegyei, illetőleg törvényhatósági bizottsági tagokat. Az ismét említett rendkívüli közgyűlés legnevezetesebb pontja: „a vármegyei vasúti hálózat fejlesztése érdekében 5% vármegyei, pótadónak kivetése, s egyéb szükséges intézkedéseknek megtétele“. Ezért volt tulajdonképen a rendkívüli közgyűlés, de hogy ne csupán ez az egy tárgya legyen, ezen kívül még 12 pont volt felvéve a tárgysorozatba, a főpont garnitozására. Mindenki tudja, hogy Marostordavármegyében vasúti hálózatról beszélni igazán veszélyes dolog, mert hiszen ami vasút a vármegyében van, az számba nem vehető csekélység. A magyar államvasutaknak egyik keleti szárnyvonala első MVásárhelyig a vármegye területén 12—13 km. hosszúságban, Marosvásárhelytől Sz.Régenig megy egy vasúti vonal 301 kmnyi hosszúságban. Marostordavármegyének ennek több vasutja nincsen . Nem lehetvén hát vasúthálózatról beszélni, annak a fejlesztése obundum de vasutakat építeni igen megszívlelendő gondolat, s ezt, közgazdasági, ipari, kereskedelmi stb szempontból akarni és megvalósításhoz sengíteni a vármegye minden polgárának, még nagy áldozatok árán is, — elengedhetetlen hazafias kötelessége A rendkívüli közgyűlés tárgya tehát nem „a hálózat fejlesztése“, hanem vasutak építése volt. Arról volt szó ugyanis, hogy az 5°/2-os pótadó megszavaztatván, abból 2/2 % a Sz. Régen — topliczai vasútvonal, 2'/4°/0 pedig a M-Vásárhely, ny.-karácsonyfalvi — ny.-szeredai — szovátai parajdi vasútvonal kiépítésére fordíttassék. Hát ez igen szépen van kigondolva! Ki nem tudna lelkesedni ezért a szép tervezésért? Azt hittük, hogy a törvényhatósági bizottsági gyűlésnek csak egyetlenegy tagja sem lesz, aki nagy lelkesedéssel meg ne szavazná, arra a csekély fél századra (50 évre) az évi 5°/0-ás pótadót. S mégis úgy tetszett nekünk, mintha bizonyos elégületlenség moraj lett volna végig, a törvényhatósági bizottsági közgyűlés tagjai. Hazafias lelkesedésünk forrpontján, már már képes voltunk a skeptikuros homlokára ráütni a hazafiatlanság bélyegét, de olyan embereket láttunk a kételkedők soraiban, akikhez a hazafiatlanságnak még csak árnyéka sem férhet. Kezdtünk hát figyelmesebbeké lenni, mi az oka annak, hogy nincs meg a kívánt lelkesedés. Amint az előterjesztésekből meggyőződtünk itt tulajdonképpen csak a Sz.-Régen topliczai vasút kiépítéséről volt szó. Ez a vonal hadászati szempontból is igen fontos. Éppen ezért a magas államnak is érdekébe áll e vasútvonalat kiépíteni. Ám e szempontból nem olyan sürgős a kiépítés, hogy azt múlhatatlanul és az azon vonalra gravitáló magánérdekek óhajtása szerint a legközelebbi időben már kiépíteni keljen. Azért magas helyről tárgyalás kezdetett meg a illetékes ressort miniszterrel, aki leiratában oda nyilatkozott, hogy az 50 évre megszavazandó 5°/0-os pótadónak 21/,°/0 az ezen vonal kiépítésére fordittatván a minél előbbi kiépítés, bizonyos kilátásba helyeztetik, de ezen leiratban a „nyárádmenti vasútról“ még csak emlékezet sincsen! Voltak törvényhatósági bizottsági tagok, akik a miniszteri leirat felolvasását kívánták, de az nem történhetett, miután a főispán ur ő nagyméltósága akadályozása miatt elnöklő alispán urnak erről csak annyiban van tudomása, amennyiben erre vonatkozólag értesítést vett a főispán ur ő nagyméltóságától, de magát a leiratot soha sem látta, annyiban kinyilvánítja, hogy a „nyárádmenti vasútról“ abban szó sem lehet, miután arra engedmények nem találtatott, s miután annak kiépítésére concessio nincsen, tehát a leiratban nem lehetett róla emlékezet. Most kezdettünk tisztábban látni, s éppen hazafiasnak találtuk azon aggó- A „KÖZÉRDEK*4 tárc zája. Egy hétéves úr keservei ") Tisztelt Szerkesztő úr! Bocsánatot kérek, hogy hét esztendős vagyok. Hét esztendősnek lenni nem is illik, nem is öröm. Azt hiszem, ön sem szeretne hét esztendős lenni, szerkesztő úr. Az emberek máskülönben sem szeretnek annyi idősek lenni, mint ahány esztendősek. Apám például az én születésemkor 23 éves volt. Ma 25 éves. De megkímélem őt attól, hogy leleplezzem, habár ő sok kellemetlenséget okoz nekem. _ Mikor ugyanis megértem a hetedik évforidulőt, nagy ravaszul így szólott hozzám: í Ftam, itt az ideje, hogy iskolába adjalak. Az iskola jó hely. Egy barátságos bácsi megtanított az írásra és a hetük ismeretére. Akkor aztán magad olvashatod a , Rontó Pál történetét. Én már akkor sejtettem, hogy mi az iskola. A nálamnál idősebb czimborák, mint Vészjósló szót emlegették előttem. — Én nem akarok sem írni, sem olvasni, feleltem — elakadó lélekzettel, — nem *) A kitünően szerkesztett ,Magyar Hírlap* után, Szerk. vagyok többé kiváncsi a Rontó Pál kalandjaira. Akkor az apám a térdére vett és hizelgő szavakkal maszlagolt, hogy járjak iskolába. — Látod már vén vagy. . . — Én vén vagyok, hanem te mint fiatal ember forgatod magadat a világban. Észrevette, hogy frázisokkal nem boldogul velem, hát fordított a beszéd során. Veszek neked egy szép táskát, meg annyi czeruzát, amennyit kívánsz. Az ajánlat kábitó volt. — Ha veszel egy fütyülő czukrot is. . . — Azt is veszek. — Még egy uj lovat. — Lesz. — Meg ólomkatonákat. — Szívesen. Gondoltam, nem lehet az életnek semmi olyan kellemetlensége, amit mindezekért el ne lehetne viselni s hátha apám igazat is mond, mikor azt állítja, hogy az iskola különféle gyönyörűségeknek a tanyája. Elmentünk egy nagy, hideg, csöndes házba. Az apám ott bemutatott egy hosszú szakállu komoly férfiúnak. Az volt a tanító. Kiváncsi pillantást vetettem rá s noha nagy igyekezetet fejtett ki, hogy nyájasnak mutatkozzék, azonnal megéreztem benne az ellenséget. Körülnéztem a teremben. Egy sereg hét éves gyerek ült ott. Mind mozdulatlan és kedvetlen. — No, gondoltam, apám alighanem ismét rászedett. Bemutattam magamat a szomszédomnak és megkérdeztem tőle, hogy nem óhajt-e velem csípi csókát játszani? Az derék, barátságos ficzkó. Búza Jancsi a neve. Elfogadta az ajánlatomat. A tanító akkor rácsattant a pálczával az asztalra és így szól : — Mit csináltak ott? Búza ijedten összekapta kezét-lábát, mint a pattogó bogár, mikor megérintik. Én azonban nyíltan föléltem: — Játszogatunk csipicsókát. A tanító újra az asztalra csapott a pálczával és nérói zordsággal mennydörögte: — Ez a hely nem arra való, hogy itt csipicsókát játszatok. — ülj szépen! Ez nekem nem tetszett. Szépen ültem egy darabig, ő pedig a számokról beszélt. A számokat sohasem szerettem. A számok engem untatnak. Mikor láttam, hogy a beszélgetés művészetéről sejtelme sincsen, fölkeltem és a kalapomat a kezembe véve kifelé indultam. — Hová megy? — kérdezte nyers falusi bangón. — Haza — feleltem — nem várom meg az apámat. — Menj vissza a helyedre, — szólott ő ismét olyan hangon, aminővel mi társaságban sohasem beszélnek. — De én haza akarok menni, szóltam határozattan. — Itt maradsz! — szólt ő még határozottabban, — nem szabad innen hazamenni, mig én meg nem engedem. Megadtam magamat az erőszaknak és folyton apámra gondoltam. Ő bizonyosan jóizűen politizál most a kávéházban és az apai kötelességéről megfeledkezik. Abban a két órában amit így beszorítva és mozdulatlanságra, kárhoztatva eltöltöttem, életemnek minden unalma benne volt. A tanító a számokról beszélt, meg egy nem túlságosan elmés verset mondott el vagy százszor, hogy mint a szajkók megtanuljuk tőle és hazudjunk vele az Ő kedvéért. A vers igy szól: Öröm iskolába járni, Hol mindent lehet tanulni, Itt mivelem szivem, eszem, Tudom is, hogy hasznát veszem. Apám megkérdezte, hogyan tetszik ivt iskola ? — Sehogysem — feleltem — én nem is megyek el többé.