Közérdek, 1895. július-december (7. évfolyam, 28-57. szám)
1895-07-07 / 28. szám
28. szám Marosvásárhely, 1395. juliuhó 7-ei. VII. évfolyam. . ■. , ■■■I., ■ —■■■■■■!■ .............. ■ ■ ■■■ ...... 1 11 ,» »■ 1 ........... ............................... ..... Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap Telephon 4. megjelen minden vasárnap. Telephone. Előfizetési dijak: . Hirdetések dija: Szerkesztőség: 9 . 10 . Felelős szerkesztő és laptulajdonos Egy kétszer hasábozott garmond sor vagy annak Bolyai utcza 15-ik szám, ahova Egész évre ... 12 korona, térmértéke 30 fillér, a lap szellemi részét illető közél évre .... 6 korona. Pálffy Mihály Ügyvéd, Bélyegdíj minden beigtatás után 60 fillér. remények, valamint az előfizető Negyed évré . . . 3 korona Nyílttér soronként 1 korona és 60 filérsek és reklamácziók intézendők. Eegh.,. .... 1 Koron.,____________RJ. Árpád Inado.________________Ct Mr..... fog.dmt ... Ady Árpád £^0^^,.,. Hirdetéseket elfogad és közvetit Budapesten Eckstein Urnát tiírij. irodája Unlí-níraa 4 sz. Geldberger A. f. hírd. irodája Vácii-utcza 9. sz- — Brockner i. hirdetési iroda Budapest F Jj im.. L11*- ■ 1 .1 . ffSLL" ' 111 L1-1!!. JS'J.'.JJSSJS!1 '. HL ff.!!1.'.1?- 1 ■■ 111 tl±.l.TS3SSSrSSSS!SSSSSSSSS^"^^mF^SSS . ■.................1.....................1 ' . Aratáskor. Aranykalászoktól ékeskednek Magyarország rónaságai és Erdély bérczei. A merre a szem ellát, gazdag áldás gyönyörködtet. A határnak gyönyörű képe van, a gazdának biztató reménye. Ha csak a legkritikusabb időben nem jön vetéseinkre erős, búzát megaszaló meleg, a gazda verejtékét, gondját és fáradságát busásan megjutalmazza a hálás föld. Ámbátor a jövendölésnek aligha van bizonytalanabb talaja mint ebben. Már rendbe állottak a kaszások, hull az áldás, de még mindig nem vagyunk jól mentve az aggódásoktól, mert egy negyed óra elég arra, hogy összeaszalódhasson a termés és olyan devalváció álljon be, hogy aki nem látta talán el sem tudja hinni. Éppen az időjárásnak végtelen szeszélye és az az ingatag fázis, melyre mezőgazdaságunk és igy az általános népjólét helyezkedik, arra kell, hogy mindenkit késztessen, miként a mezőgazdálkodást tervszerűen ki kell vezetni mai egyoldalúságából. Fájdalom Magyarország még mindig annyira őstermelő ország, hogy ha itt búza nem terem, az ország éhezik. Ezt a tapasztalatot kínosan érzi az ország minden aratás előtt, akár siker miatt könyebb lélekzetvétellel, akár a balsiker miatt nehéz aggódással folytatja az aratást. Hozzájárulnak egyéb tekintetek is. Az orosz rónák, az amerikai kultúra alá fogot szűzföldek óriási búzatermelései, melyek a modern közlekedés révén olcsón, gyorsan a kenyérfogyasztó Európába szállíttatnak, melyek természetesen lenyomják a magyar búzát, mely még nem is oly régen Európának favorizált czikke volt, nagy hírben és becsületben állván. Fájdalom mm.-ként 10—12 fztos búzaár chiméra lesz s ha majd egykor mi összecsavarodott fürtökkel azt fogjuk elbeszélni unokáinknak, hogy a 70-es években ilyen áron kelt a búza, szerencse, ha nem Háry Jánost fognak bennünk találni. Nincs többé remény arra, hogy az amerikai nagy termelés mellett a búzánk a hetvenes évek árait elérje. Mindez ismét az elé a kötelezettség elé állítja a magyar gazdát, hogy a belterjes, a racionális gazdálkodás útjára térjen, és e mellett a textil és gyáriparnak kell nagyobb lendületet adni. Nem szabad, hogy Magyarország csupán nyers terményeket adó ország legyen, de ami a bérezés Kárpátok és Duna, Tisza folyó között megterem, ezeket föl is kell dolgoznunk. Mindezeket pedig az aratás alkalmával újra elmondván, örömmel gondolunk arra, hogy e tanulságokat nem acut baj közben mondjuk el. Mindenki boldog reménykedéssel gondol a szép hozamot ígérő aratásra. Most vígan zeng dalról a határ, kaszapengés között szól a magyar nóta és belátjuk mindannyian, hogy nincsen az úgynevezett socialismusnak nagyobb orvossága, mint a jó termés. Jelek szerint nem is lesz a nyáron eset, hogy kaszás-munkás félbehagyja a rendet, ha nem vigan fog aratni, mert kezemunkája egész évre kenyeret szerez neki és családjának. A „K Ö Z É R D E K“ eredeti tárczája. Paraszt históriák. Blaha Lujza kérője. — Irta: Werner László. — A bárány-utczába kanyarodtunk el. Az öreg Lyceumból már csak Minerva látszot, amint áldólag terjeszti ki kezét kitűnő és szekundába pónált csemetéin, mikor a szellő oly szörnyen megijesztett. Egy ismerős hangot hozott a fülemhez. — Áljon meg Náczi urfi. Összeborzadtam. Ijedtemben elejtettem a motofiákat. — Hisz ez Lipták úr hangja, kinek már két esztendeje vagyok adósa. Köd előttem köd megettem. Megkétszereztem a lépéseket. A hang azonban ismétlődött. A diák czimborákon tekinték végig s miután láttam, hogy Lipták úrral szemben az immunitás véd, megállottam. Alaptalan félelem. Hisz ez nem Lipták úr, hanem Ferke, a mi kocsisunk, hazulról. Bekecse ponyokára vetve. Széles ingájával szeszélyesen játszik a szellő, még a bajusza is takarosan van kipöndörítve. — Mi a baj, Ferke ? — Köszönöm a kérdését, semmi. Egészségesek vagyunk. Továbbá megszaPar°dtunk, a Bimbó megellett. A hízókat levágták ebből a nagyasszony elküldötte az urfi örökségét. — Jól van! Levelet nem hozott? —■ A lájbli alsó gombját fogta meg Ferke, akkor egyet rántott azon. A fényes gombok rendre-sorra zümmögve vonultak el, miután megmotozta a lájbli belső zsebét, átadta Ferke a levelet. Mohón kaptam utánna, áljon megvan-e terhelve? Meg volt! Jaj de kedves anyám is van nekem. Ferke akkor a virágos lajblijával rendben volt. Ferke estére elviszlek a színházba. — Jó lesz urfi, jó lesz. A bárdus magyar zenét (mint a helybeli lapunk mondta) már mint Blaha Lujza aszszony szerepelt akkor nálunk. Elmosott ez az esemény mindent. Még azt a különben kolosszális újságot is, hogy a követünk kilencz év után most tartotta szűz beszédét. Nem vették észre a Blaha-láz közben, így történt, hogy a múlt választásnál útilaput kötöttek a talpára az elvhű kukának. Nevet nem említek. Váltig bizonyozott a kuka, így nevezték el, hogy pedig éppen a múlt napokban szónokolt a mesterséges borok tárgyalása alkalmával. Hiszi a piszi. No, de mindez nem tartozik ide. Felvittem Ferkét a kakas ülőre. Lapunk mai számával egy A karzat nekem jó ismerősöm. Több ízben pénzügyi differencziák ide szorítanak föl. Ma nem bírtam a régi ismerősöket kihalászni. Nem voltak ott a kóristák szállás és koszt adói, egytől-egyig élit, publikum a magam fajtájából meg más fajtából is. Csöngettek. Szinte bizsergett a vér az erekben. Zúg a tenyér-tenger (a helyi lapunk szava) amint Blaháné mint Rózsi a gereblyével vállán a színpadon terem és rágyújt egy oly nótára, mely szivet szerit, könnyet fakaszt. — Hogy fest Ferke? Teszi! Hogy aztán az aprósra, s szaporájára kerül a sor, fölemeli Ferke a jobb kezét, egyet csettent vele és önfeledten kiált föl: Dea a te! . . . Még a sarkantyúját is összeveri a kakasülön, ha nincs úgy beékelve, mint a kéve közé szorult bogáncs. A karzat veszettül tapsolt. — Ne bódulj Ferke! Nem a „Góstán“nál vagy most. — De ha nem birok a szívemmel. Birj bele. Hisz ez csak játék. Vége volt az előadásnak. Igyekeztünk kijutni. — Hogy mulattál Ferke, mond. — Ne ámítson el az urfi. Megszolgálom boltig. Igazán színészek ezek. — Hát persze. A többirről csak valahogy elhinném, de ez a Rózsi csak úgy vetődött közéjök bizonyosan. Nem lehet az, hogy valami ifjaszszony legyen. Már valóban Finom Rózsi az. Csak azt nem értem, hogy hová tehette az féliv lapmellékletet adunk, a Sándor a szemét? No nézd! Még azt a másik hitvány leányt vette el. Hisz az olyan, akár Vér Klára. — Nagy tevisasszony ám az — szóltam én Ferkéhez — bár ő annak az ura, úgy bizony Ferke. — Nem hiszem, sehogysem hihetem. Ne csúfoljon már az urfi, de valami motoszkál a fejemben. Mindenkinek jutott párja ott a színházban, csak ennek a Rózsinak nem. Már ebből is látszik, hogy olyan paraszt ő mint jó magam, úgy is régen él az anyám hogy házasodnám meg. Hát úgy lesz! Elveszem ezt a Rózsit! Én elnézem neki, hogy olyan kikapós volt, csak azután becsülje meg magát. Aztán Kamaráson úgy sem ismerik. Az urfiban meg van a lélek, hogy ki nem beszéli. Felülkerekedett bennem a diák. Ez bizony jó tréfa volna. — Próbáld meg. — Bolond volnék, ha nem látnám be, hogy ez isten rendelése. A kurzicsi határig a portékás Dóri jön a kocsinkon. Az is javasolta a házasságot. Aztán meg egy piros jegykendővel ajándékozott meg. Milyen jó. Most éppen a kéznél van. Elvezettem Ferit az öltöző felé. De ami ezután történt, azt ha gúzsba kötnek sem tudom. Azonban úgy szegről végről azt hallottam, hogy Blaha Lujza a Ferke meghódítását tartja legnagyobb művészi dicsőségnek. De mondom, ezt csak szegről végről tudom, de ne tessék érte eskütszék elé állítani. — — — Zichy Jenő gróf legújabb levele Ázsiából. Annak idején említettük volt, hogy Nemes Ödön tanár, e megye tanítótestülete központi körének nevében s annak megbízásából üdvözlő iratot küldött Zichy Jenő grófhoz a Kaukázusba azon alkalomból, hogy nevezett az őshaza s elszakadt rokonaink kipuhatolása czéljából a messze keletre utazott. Zichy Jenő gróf e levélre Nemes Ödönhez mint a központi kör elnökéhez intézett levélben meleg hangon köszöni meg a székely tanítóságnak vállalata iránt tanúsított élénk érdeklődését. A Káspi tengeren, június 25-én kelt felette érdekes levél a következő : „Az igen tisztelt Tanítótestület 1. évi május 25-én Nyárádszeredában tartott közgyűlésének üdvözlő iratát Közép-Ázsiából (Bokharából és Turkesztánból) visszatérő utunkban, a Káspi tenger keleti partján, Baku kikötőjében kaptuk meg, midőn a Kaukázus keleti részébe Dagesztán tartományba a régi hunok és avarok maradványainak felkutatására indulóban voltunk. Lelki örömmel láttuk és olvastuk ki abból, hogy a hazafias érzületű székely tanítók érdeklődéssel, bizalommal és lelkesedéssel kísérik figyelemmel nemzetünk őstörténetének és keleten elszakadozott rokonnépeinek felkutatására irányzott törekvéseinket. Fogadják hálás köszönetünket buzdító és lelkesítő nemes szavaikért, amelyekből új erőt merítünk fáradságos utazásunk derekán további kutatásainkhoz. A Kaukázus északi völgyeiben tanulmányoztuk a vitéz cserkesz törzseket és megállapíthattuk a magyarral való történeti, és nyelvi rokonságukat. Közép-Ázsiában bejártuk a magyarok őshazája déli határvonalát s tanulmányoztuk azokat a turáni és iráni népeket, a kikkel ott érintkeztek s a kiknek vallásából, szokásából, életmódjából, sőt ruházatából sok rokonvonást hoztak magukkal új hazájukba. Dagesztánban biztos reményünk van fel