Közérdek, 1898. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1898-07-03 / 27. szám
X. évfolyam 27. szám Marosvásárhely, 1898. julius 3-án. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és Vegyes tartalmú hetilap. Megjelen minden vasárnap, Telefon 4. Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos: PÁLFFY MIHÁLY ügyvéd. Hirdetéseik dija: Egy kétszer hasábozott garmond sor vagy annak térmértéke 30 fillér. Bélyegdij minden beigtatás után 60 fillér. Nyilttér soronként 1 kor. 60 fill. — Kéziratot nem adunk vissza. — Csak bérmentes levelet fogadunk el. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Bolyai-utcza 15. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és reklamációk intézendők. Előfizetést elfogad TEMESVARY M. könyvkereskedő, Helyi Telefon 4. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre..........................12 korona Fél évre.................................6 korona Negyed évre............................8 korona Egy hóra.................................1 korona A munkai törvény. Az aratás maholnap folyamatban van. Tanulságai már mutatkoznak a széles körben itt nagy Magyarországon. Ugyanis azok a zavarosban halászó emberek, akiknek existencziájuk a lázítás és a kik pozícziójukat féltik, hogy ha semmi eredményt nem tudnak fölmutatni, mindent elkövettek, hogy a munkavállalástól, vagy ahol a szerződést megkötötték, hogy a munkából kiállástól elrettentsék, elvadítsák a munkás tömegeket. És mint a vízbefutó minden szalmaszálhoz, kapaszkodtak ők mindenbe, hogy valamelyes sikert felmutassanak. Nem az ő munkájukon múlt, hogy az Alföld búza táblái nem pirosak a vértől, hanem hogy a munkások általán nem voltak inklinálva, hogy utasításaikat vakon kövessék. Mivel értük el ezt ? A par excelens első szocziális törvénnyel, mely a munkások és munkaadók közötti jogviszonyt szabályozza. Ismeretes, hogy milyen ellenszenvesen fogadták éppen a munkások, ahogyan ők elnevezték azt a „rabszolga törvény“ t. Hallatlanul izgattak ellene és némely vidéken tudni sem akarták, hogy nekik munkásigazolványokat kelljen kiállítaniok. Ámde mikor a nyilvánosság zsilipjei utat nyitottak népszerű magyarázataikkal e törvény kellő átéléséhez s a józanabb munkás elem belátta, hogy ezt a törvényt a munkás érdekében és javára hozták s rendelkezéseit a munkás érdekében hajtják végre, az agitáczió lejebb hagyott, s közel van az az idő, mikor a munkások igy fognak felkiáltani: Áldassék a kéz, a mely nekünk igy papírra szedte a jogainkat, és lehetővé tette, hogy zsarnok gazdák önkényes szívtelenségeinek ne legyünk kiszolgálva. Kétségkívül a törvény pragmatikusan felölelve, mivel tartozik a munkaadó a hozzászegődött munkásnak, az egész vonalon a földmunkáltatás díját fölemelte, de erre szükség volt, mert az élet igényei megnövekedvén és a napi élet megdrágulván, a munkás keresetének is meg kellett nagyobbodni. Amit tehát egy okos szocziális mozgalom elérhetett, az kéznél van, mert az első szocziális törvényt nyomon követi a szövetkezetekről való törvény, a betegápolásról való és legközelebb a mezei munkás nyugdíj törvénye tetőzi be. Nem lehet tehát azt vetni, hogy a törvényhozáshoz nem törnének föl a munkások jogos kívánságai és vágyai, megannyi tényezők a társadalmi osztályok között való paczifikáczióra. Kétségkívül ezt a paczifikácziót a munkástörvény kezdette meg s idézte föl tömegeiben a munkások békéjét és azt, hogy semmi konspiráczióba nem tudták őket belelovalni. Szabályoztatott a nép minimum kérdése, az, hogy ha a termés elromlik, ne a munkás maradjon kenyér nélkül, akinek elvégre is azt a nehéz munkát kell az aratásnál elvégezni, mintha nagy az áldás. Szabályoztatott az, hogy a munkás egyaránt választhasson a rész és az átlagos bér mellett, végre lehetetlenné tétetett, hogy amit egyes lelketlen munkások megcselekednek, hogy részivel fizessék ki a munkást, mert jövőben a termés résznek súlyát is bizonyos fix számhoz köti a törvény, különösen helyes a törvényben a munkásigazolványok váltásának kötelezettsége. Ugyanis az alföldi munkásban kiveszett a szerződés jogának, kötelező erejének erkölcsi átérzése, és az napirenden volt, hogy ha a munkás nem találta jónak a gazda búzáját, mással, különösen ha előnyösebb szerződést köthetett, lépett egyezségre. És ilyenkor a hoppon maradt ember ugyancsak kereshetett új arató munkásokat. Ezen segíteni kelletett. És segítettek is. Behozták a munkásigazolványok rendszerét, mely nélkül senki a munkást nem fogadhatja föl és munkába álláskor ezt átadja a gazdának letétbe, így a gazda nem maradhat arató munkás nélkül, mert a munkás nem nyer vele, ha tőle el is megy, más nem fogja elfogadni. De a munkás érdekeiben is való ez az intézkedés, mert könyvébe előírják minden járandóságát s ő meg nem rövidülhet. A törvény néhány hónapos és már majdnem egészen a köztudatba lépett; ami még hiányzik abból, hogy mindenki megismerje ezt a törvényt, azon a községek vezetőinek, a lelkészeknek, a jegyzőknek és tanítóknak kell fáradniuk, de általában mindenkinek a társadalomban, aki súlyt helyez arra, hogy a társadalom békéjét a visszavonás ne bomlassza. Közös akarattal újra békés és jó aratásunk lesz nekünk, mert ez évi aratás reményt keltő szintémákat mutat arra, hogy a paraszt szoczializmus bárányhimlőjéből tisztul az egészséges magyar munkás nép. „KÖZÉRDEK“ EREDETI TÁRGIÁJA. Egy szívtelen hölgynek. Minek hintett gyöngyöt, rózsát Utad elé a természet, Hogyha saját lábaiddal Összetiprod, összetéped. Minek adott érző szivet Tele élet, tele lánggal, Hogy ha eltaszitod az, kit Elbűvöltél sugarával. Bőség szarujából minek Pazarolt rád annyi kincset, Tán, hogy bábjátékot űzhess Azzal, a ki raboddá lett?! Minek adott fényes elmét, Magos röptű képzelettel Ha a hiúság porából Nem ragad ki, nem emel föl. Vagy ha osztályrészed minden, Mit a szív kívánhat, kérhet! Mért nem adta, mert nem azt is, Hogy a szív szavát megértsed. Szalmaözvegyek hajnalhasadása. Pitymallik, hajnalik kedves barátaim az urban, tiszteletreméltó szalmaözvegy urak, nagyrabecsült nyári collegáim az urban, a vendéglőben és a lumpolásban. Én, aki a sors mostoha rendelése és egy bogárszemű barna leány rut csalfasága következtében életfogytiglan való vendéglői kosztra vagyok ítélve, a lelkigyönyör egy bizonyos nemével látom közeledni azt az időt, midőn ti, kedves urak, kik most még saját asztalotoknál dúskálhattok, a zamatosan, gondosan, ízletesen elkészített, ételekben, saját evőeszközeiteket, asztalkendőiteket használhatjátok, lefogtok szállani olympusi berkeitekből egészen közénk, vendéglői páriák közé, kik nagy kegynek tartják már azt is, ha a főpinczér úr egy törzsasztalt tart fenn számunkra, miáltal nem vagyunk kénytelenek mindennap más vidéken tanyázni. Le fogtok szállani eme kegyesen tartott, vendéglői nyelven „besteckeil“ törzsasztalhoz és élvezni fogjátok a vendéglői gyönyörök egész tömegét. És mi úgy fogunk lenézni rátok, mint egész közönséges laikusokra, kik még jámbor bizalommal hisztek a friss csapolásban, a vagdalt bélszín eredetiségében, a mártások, magyarul szószok, különféle árnyaslataiban és a töltött kalarábé ártatlanságában. [ Lassan, de biztosan fogtok majd esz- I mélni, naiv hitetek el fog majd párologni, s mint a sör gyanánt kimért friss hab és ha I már ettetek légyen a „tudás fájáról“, — amit máskülönben vagdalt bélszínnek is neveznek, — akkor kegyesen fel lesztek véve az avatottak kicsi, de edzett táborába és tudni fogjátok, hogy a friss csapolás vendéglői szállóige csupán, mint ilyen hallhatatlan és a hordó, ha már három óra óta van is csapon a te söröd, melyet belőle kapsz — „friss csapolás”. Tudni fogjátok továbbá, hogy a vendéglőben csak egyféle mártás van, az úgynevezett generalszaft. Ezzel a tiszteletre méltó mártással öntenek nyakon minden pecsenyét tekintet nélkül arra, hogy milyen néven szerepel az étlapon. És tudni fogjátok, hogy a töltött kararábé, más néven a „konyha titka“ menhelye a hajótörött pecsenyéknek és jó átlagos minőség szerint hatféle hús sülve, főve, páczolva stb., nem csúszik beléje. Igenis derék, jó „Szalmák“ örvendjetek a reátok váró gyönyörök tömegének. Vegyük pl. a dillemmákat. — Mosolyogtok talán? Csak mosolyogjatok. Fogtok ti még sírni is. Első dilemma: a borfiú. — Sörrel vagy borral szolgálhatok? Már most tessék választani. A sörre nézve ismered a szálló igét. Ha agyon ütöd Toncsit, akkor se mond mást, mint „friss csapolás“. A bor a vendéglős külön titka. Arról csak az tudna valamit regélni, aki képes belátni a pinczér belsejébe. Ámde nem lehet sokáig tűnődni. Toncsi nem szokott teketóriázni. Ha nem döntesz a bor vagy sör tekintetében, faképnél hagy s akkor azután várhatsz, mig újra leereszkedik hozzád. Következik a második dilemma: az éthordó, szakkörökben czukrásznak is neveztetik, ami még mindig jobb mint a rettenetes „éthordó“. Az éthordó megjelenése kötelességedé teszi, hogy az étlapot (ez is magyarul van) beható tanulmány tárgyává tedd. Ez pedig nagy feladat és a legjámborabb kedélyű embert is képes dühbe hozni. A leves kérdésen könnyen átesik az ember. Két, három név alatt szereplő, egyformán lagymatag víz között a választás nem nehéz. Hanem azután. A szörnyű ortográfiával megírt étlap minden egyes sora egy-egy talány, rejtély. Ott szerepelnek az étlapon nagyjaink közül „Tisza“ tokány alakjában, Esterházy