Közérdek, 1899. július-december (11. évfolyam, 28-54. szám)

1899-07-02 / 28. szám

IX. évfolyam. 28. szám. Marosvásárhely, 1899. július hó 2. Politikai, társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és Vegyes tartalmú hetilap. Megjelen minden vasárnap, Telefon 4. Felelős szerkesztő és kinyiló hgstu­lajdonos. PALI­KY MIHÁLY Hirdetések dija: Egy kétszer hasához ott garmond sor vagy annak térmértéke 30 fillér. Bélyegdij minden beigtatás után 60 fillér. Nyilttór soronként 1 kor. 60 fill. — Kéziratot nem adunk vissza. — Csak bérmentes levelet fogadunk el. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. Előfizetést elfogad TEMESVARY M. könyvkereskedő, Hely Telefon 4. ügyvéd, Bolyai­ utcza 15. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és reklamációk intézendők. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre.......................12 korona Fél évre..............................6 korona Negyed évre.........................3 korona Egy hóra........................ 1 korona A vidéki takarékpénztárol a­reform kérdéséhez. (Két czikk) II. Eltekintve a községi hitelszövet­kezetektől és lehető állami pénzin­tézetektől, úgy a posta- és iskola takarékpénztári intézményektől, a takarékpénztárak, mint „részvény­­társaságok“ létesültek, s mint ilye­nért állanak fenn. Általános nézet, hogy a részvénytársasági intézmé­nyek nyerészkedési alapon nyertek lé­­tesülést, ez a felfogás azonban olyan értelmezésre is vezethet, a­mi a takarékpénztárak, mint részvénytár­saságok iránt inkább bizalmatlansá­got kelthet, mint bizalmat, mert ha a takarékpénztár részvénytársaságok csupán nyerészkedési vállalatok, ak­kor a kitűzött czél elérésére, az esz­közök megválogatásában sem igen válogatósak, s így áldás helyett a magán­vagyonnak romlását, általános szegénységet és nyomort idéznének elő. De a dolog nem úgy áll! Az élet­ben jólét és az emberi nemzet vi­rágzása, s abban az államok ereje s nagysága csak úgy érhető el, ha mindenféle foglalkozás érvényesül és annak meg van a maga óhajtott­­ sikere, működésének hasznos ered-­­­m­énye. A földmives nem nyerészke- s­dési vágyból igyekszik földjének ok­szerű mivelése által abból mentel több hasznot húzni, hanem birtoká­nak megrendíthetetlen alapra fekte­tése, s azáltal a jólét édes örömöt okozó érvelésének felkeltése a fő czél. Ilyennek tekintjük a takarék-­­ pénztárak működését is, kizártnak­­ tartván minden más, szennyes, ön­érdek hajhászó czélt azoktól. A takarékpénztárak létesülésének legfőbb rugója, azaz erkölcsi alapo­kon nyugvó az , hogy főleg népünk alsóbb osztálya elsajátítsa a takaré­kosság erényit, s megtakarított fillé­reit olyan biztos helyre helyezhesse el, ahol azokat amellett, hogy tel­jes biztonságban tudja, saját javára gyümölcsözted is. Azok a­kik bizo­nyos meghatározott részvények ere­jéig, az összes részvények jegyzé­sével, részvénytársasággá egyesül­nek, nem az a c­éljuk, hogy minden áron nyerészkedési üzletet teremt­senek, hanem hogy megtakarított és befizetett részvényeikkel a va­gyonszerzés nemes ösztönét keltsék fel abban a környezetben, a­mely a helyi fekvésnél fogva az intézet székhelyével összeköttetésben áll, mert köztudomású dolog, hogy a legjobban és czélirányosabban gaz­dálkodó ember is nem mindenkor van pénz dolgában, azon helyzetben, hogy a kínálkozó jó alkalmat fel­használhassa, birtokát vásár útján szaporíthassa, vagy meglevő birto­kaiban olyan befektetéseket eszkö­zölhessen, melyek sokszoros haszon­nal térülhetnek meg. Igen természetesnek találjuk, hogy a takarékpénztárak akkor, amikor a közönség rendelkezésére bocsás­sák magukat, s az egyesek által megtakarított fillérek megőrzésére, azoknak gyömölcsöztetésére vállal­koznak, másfelől a vagyonszerzésre, s hasznos befektetések eszközlésére segédkezet nyújtanak, egyszóval: mikor magassabb emberi szempon­tok megvalósítását elközlik, igen természetesnek találjuk — mondjuk — ha a takarékpénztárak a saját jogos hasznukra is számot tartanak, ha a részvénytársaság pénztárába befizetett vagyonuk szaporítására, minden a törvények által megenge­dett, tiszteséges eszközt felhasznál­nak. Ha már most, a takarékpénztárak vezérigazgatósága, az igazgatóság, valamint a felügyelő bizottság tagja­­ a részvénytársaságnak azon tagjai­­ sorából kerülnek ki, a­kik legtöbb részvénynyel bírnak, s így vagyonuk igen jelentékeny részét fektették a részvényekbe : önként következik, hogy azok az emberek saját vagyo­nuk épségben maradása, sőt öreg­­bedése, nagyobbodása felett a leg­­éberebb gonddal őrködnek , Így — a lehetőség határa között — ki­van zárva az a körülmény, hogy ott veszteség, vagyon elidegenítés, hűt­lenség bekövetkezhessék. Ezekben találjuk a takarékpénz­tárak kezelésének, fennállásának, megerősödésének, virágzásának leg­alkalmasabb, minden veszélyt kizáró módját, s ezek által hisszük a ta­karékpénztárak iránti bizodalomnak a megszilárdulását. A­mely takarék­­pénztár ily alapon biztosítja magá­nak a közönség bizodalmát, az a betétek tekintélyes volta által, mind szűkebb körre szorítja a viszleszá­­mítolási üzletek folytatását, a­mi az intézet szilárdságát nagy mértékben biztosítja. E mellett még egy igen nagy és megbecsülhetetlen előnye van en­nek a kezelési módnak és ez az, hogy jósága és czélszerűsége mel­lett aránytalanul sokkal kevesebb költ­ségbe kerül, mint minden más keze­lési mód s úgy ezen a téren érve „KÖZÉRDEK" EREDETI TÁRGYÁJA. Az asszony politikája. Irta: Or­ezd­a Mihály. Bérczhegyi László néhány éve költözött be a városba nejével. Egy gyár vezetését bízták reá és ezért szép fizetést hozött. Ugyancsak dobogott a szive a fiatal pár­nak, midőn elnyerte ezt az állást, s ott kellett hagynia a kis fűrésztelepet a ha­vasok mélyén. Öt évet töltöttek itt. Ritkán láttak emberarczot az itt dolgozó munká­sokon kivü­l. Senki sem járt erre, kinek halaszthatlan dolga nem volt és ugyancsak volt öröm a háznál, ha valamely errevető­­dött vadásztársaságot megvendégelhettek. De azért éppen nem voltak boldogtalanok. A természet egyszerű mély nyugalmát a lelkükbe is átsugározta s kell-e ennél többi Egyszerű pátriárkáiig élet folyt itt. A férj szivesen elegyedett beszédbe a mun­kásokkal, meghallgatta a panaszaikat, se­gített rajtuk, a feleség örömest csevegett a munkás asszonyokkal. Áldozták is őket, mint valami földi üdvözítőt. De hát ki ne szeretne az egyszerűségből a czivilizált világ komplikált életébe is belépni. Több élvezet és több fizetés. Szeptember vége­­felé tehát, mikor ott az esti harmat reggelre már dérré fagyott össze, elbúcsúztak az erdő egyszerű magányától, a munkásoktól és beköltöztek a városba.­­ Nem tudom vágyik e még valaki a vá­rosból a havasok közé, de a szép asszonyka sokszor oly fájó könnyeket hullatott ezért a változásért már egy két év alatt is. Si­ratta a madárdalt, a lombsusogást, az er­dők sötét árnyát, a jószívű, becsületes embereket, siratott mindent, mindent, kü­lönösen azt az elveszett nyugalmat, mely ott maradt a fekete vizű, zubogó patak partján. Pedig milyen boldogok voltak itt olyan volt lelkük, mint a nyílt, felbontott levél, mindenikök szabadon olvashatott benne. Nem volt semmi titkuk egymás előtt, nem rejtegettek semmit sem, mit ne tudhatott volna a másik fél is, egyszerűek, nyíltak és őszinték. És most úgy érezte, hogy valami ott settenkedik a házban kö­zöttük, olyan valami, minek még nem tu­dott nevet adni. Ha valamit hosszasan nélkülözünk, ren­desen azután kelleténél jobban belemerü­lünk, így volt ez Bérczhegyi Lászlóval is. Ő sem mondhatta, hogy talán boldogtalan volt az erdő tövén. Szerette a feleségét és szívesen elcziczázott vele az unalom óráiban, úgy munka után. Tréfálkozott em­bereivel, egyenként ismerte őket, hangju­kat, gondolkozás­módjukat, életeiket, élet­történetüket, szóval egész egyéniségüket. Mindent ismert, hallott, látott és mindig­­ ugyanazt. Olyan volt ott az élet, mint egy I körforgás, mindig oda tért meg, honnan I az előző nap elindult.­­ És mennyire különbözik ez a mulatós a­ városi élet attól a monoton évektől. Mint­ha egy szent meggyőződés élne itt az emberekben: munkálj és mulass ! Ha félre dobják a tollat, gyalut, kalapácsot, valódi lelki gyönyörrel látnak a mulatozáshoz. És mennyi itt a mulatság, élvezet, szín­ház, czirkusz, lóverseny, hangverseny, tom­bola, kávéház, söröző és még sok minden. Lehet-e bámulni azon, hogy az erdők egy­szerű emberét ez a sok minden megra­gadta. Lehet-e csodálkozni azon, hogy az énekesnők hangját szebbnek találta, mint a madárcsicsergést, s aztán azok nem is oly ijedősek. A czirkusznők oly kecsesen ugrándoznak a lovon, mint a kis szarvas­üszők a szikla­csúcsokon, a sörözök, ká­­véházak suhogó, selyemszoknyás kasszír­női mily csábosan mosolyognak, hogy csak úgy olvadoz a szív, mint a nyári hó. Eze­ket és még sok mident deák korában látta utoljára, azóta igen keveset időzött itt kö­zöttük, s szinte el is felejtette már. Az asszonyka pedig, ki a fenyvesek kö­zött megszokta, hogy férje mindig köze­lében legyen, egész szeretetét, gyöngéd­ségét, szóval egész egyéniségét ő foglalja le, elszomorodva vette észre, hogy ezekből a kedveskedésekből kevesebb jut neki most, mint régentén. — Szive sajgott és oly élénken sóvárogta vissza a fenyők il­latos levegőjét. Kételkedett férje hűségé­ben. Úgy érezte, hogy az odaadó szeretet, mely eddig oly boldoggá tette, most csök­kenőben van. Kutatott, keresett, kémkedett mindenütt, sőt élénk képzeletével néha többet is látott, mint valóban kellett volna. Ez az élet nyugtalanná, idegessé s min­denek felett szomorúvá tette. Bár szerzett azóta sok és igen jó barátnőket, de ezek ilyen lelki állapotában nem igen mulat­tatták. Mikor férjével esténként sétára, vagy színházba ment, valóságos hiúz te­kintetet öltött Élénken forgó szemei min­dig ott settenkedtek a szép asszonyok és férje arczán. Idegesen figyelte meg az arca minden izomrándulását, a szem kisu­gárzását. Ha nem látott semmit, csak két­ségbe volt esve, azt hive, hogy csak rej­tegetik előtte, ha látott, akkor keserű fáj­dalom borult lelkére és még mélyebb meg­győződésre vezette. Így történt ez minde­nütt és minden alkalommal. Ilyen formán telt el az a két év, melyet a zajos, zsongó, mulatós városban leélt. A feltámadt féltékenység, a megingott biza­lom sokáig marczangolták szivét, mely nemsokára teljes meggyzőződésévé vált és most fájdalom teljes valóvá is. Meg tudta az igazat. Férjében az érzéki örömök na­­naponként mind több és több tért foglal­tak el. És ezt nem is tartotta illetlen do­lognak. Azt, a­mit nem engedett volna meg magának két évvel ezelőtt, most minden gondolkozás nélkül szívesen tette. — Egy szép, bársonyfeketeszemű­ naivacskát meg­csókolni nem éppen oly veszedelmes dolog. Az asszonykának nem kellett tehát a de­­tectív szerepét oly nagyon tanulmányoznia, megtudhatott mindent igen könnyen.

Next