Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-01-04 / 1. szám
Szekszárdi, IV. ^ Kiadóit iar sl l. Bátor-nyomda, Kaszinóbazár épület Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden szombaton. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, évfolyam, I. szám. Szombat, 1908. január 4 Szerkesztőség?: Bezerédj István utca 5 szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. ELŐFIZETÉS : egész évre 10 kor., félévre 5 k. negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést, egész évre előre beküldik : 5 kor. KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS M. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Felelős szerkesztő: Belmunkatársak : Kiadja: BODNÁR ISTVÁN. JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. RÁTER JÁNOS NYOMDÁJA. Újévi gondolatok. Az idő végtelenében a végességhez hozzányűgözött, annak korlátai között mozgó emberi elme határokat állított fel, mintegy részekre osztotta az időt, hogy a végtelent végessé, értelmének felfoghatóbbá tegye, így lett az év. Kezdetben tehát az újév csupán csak mechanikai eszköz volt, hogy úgy mondjam, azaz : időmérő. Később, a haladás folyamán egyéb is lett. Az idő fordulása tűnődésre serkentette az embert. Előre is irányozta tekintetét, visszafelé is fordította. Milyen lesz az újév, mit rejt méhében ? De e kérdéssel hamar végzett az ember. Egyszerűen ráhagyta annak megfejtését a jövőre. Jobbat úgysem tehetett. A múltba való visszatekintés erősebben, tartósabban kötötte le figyelmét. Ebbe egyéni mozzanat is belevegyült Milyen volt az elmúlt esztendő? Ilyen vagy olyan. De lehetett volna talán külömb is — az ő akaratából, óvatosságából, előrelátásából, komolyságából. Természetes, hogy ennek nyomán eltökélte magában, hogy a jövőben másként lesz, helyre fogja hozni mulasztásait, jóvá fogja tenni botlásait, így lett az újév önkénytelenül s öntudatlanul is erkölcsi tényező is. * Csak most virradt ránk egy uj esztendő, hajnali pírja még ott fénylik egünkön — minő erkölcsi tanulságok szűrődtek le minapi újévből lelkünkbe közállapotainkat illetőleg? Eltűnődtünk közállapotainkon s nem a legderűsebb kép tárult elébünk. Nemcsak vármegyénk szegény és elhanyagolt, de beteg annak szive is : székhelye, Szekszárd városa, a haladásnak s fejlődésnek kezdetleges állapotában sínylődik. Majdnem hihetetlen, egy nyillövésnyire vagyunk a Dunától s nincs hajóállomásunk. A megye székhelye volnánk s vasutunk olyan nyomorúságos, mintha a legutolsó falu volnánk. És milyen szánalmasak közegészségi viszonyaink! Egészséges fekvése van városunknak, az ember Tolnáról vonaton jövet azt hinné, klimatikus fürdőhelyre érkezik, majdnem félkörben , hogy koszoruzza s,mégis Szekszárd az egészségtelen városok között a második helyet r^giálja el. A második város Szekszárd az országban, ahonnan a legtöbb tüdőbeteg kerül ki! Bizonyára nagy része van ebben annak, hogy nincs utczaöntözés — de utczasöprés igenis van, fényes nappal. Hogy keresve sem lehetne találni ennél jobb, hatásosabb eszközt a tuberkulózis terjesztésére, azt nem kell bővebben magyarázni. Közutaink is elég nyomorúságosak még. A főirányokat kivéve sártengerek éktelenkednek Szekszárd városának kellős közepében esőzések idején. S mit szóljunk Szekszárd társadalmáról? Bizony az sem nyújtja a legvigasztalóbb képet. Hogy mennyire dúl az egyenetlenség a mi kicsiny társadalmunkban, eléggé megmutatta a most lefolyt polgármesteri s alispáni választás. Nyugalom napján is borús a mi társadalmunk ege, küzdelem napján villámlás és dörgés tör ki abból a borulatból. Eszünkbe jut itt Menenius Agrippa históriája, aki a föllázadt plebejusokat le akarván csillapítani, egy mesét mondott el nekik a gyomorról, meg a test tagjairól. Egyszer a test, tagjai föllázadtak a gyomor ellen, mely henyél s fölemészti az ő munkájuk, fáradságuk gyümölcsét s elhatározták, hogy nem dolgoznak többé. De aztán megadták az árát, koplalt* gyor már s ők ellankadtak, elgyengültek. Ennek megforditottja álla mi vár megyénkre. A mi társadalmunk testének tagjai harczban állanak egymással s a gyomor , a város issza meg a levét . . . Ez a kép tárult elénk újév napján, jártatván gondolatainkat közállapotainkon. Ilyen volt a múlt, így volt az az elmúlt esztendőben — és sok más múlt esztendőben. TARCZA. A kis önkéntes. A kis önkéntes érzelgős fiú. Csak ritkán vidám, többször szomorú. Halvány az arcza, de villog szeme, Mélázó kissé a tekintete. Valami bántja, bántja valami. De nem akar sehogyse vallani. »Kamerád, mi bajod ?« kérdezgetik. De ő csak hallgat, nem felel nekik . . A kis önkéntes nem rossz katona. A parancs ellen nem vét ö soha. Pontos, meg ügyes, nem tutyi-mutyi. Mégis majd kijárt neki a dutyi. Hiába nő az katona-dolog. — A kapitány úr mindig csak dohog : »Nem jól van, most se jó! . . • A csillagát! Sie, Freiwilliger! húzza ki magát /« A kis önkéntes csak eszendő boldog. Mikor a többi már javába hortyog, Ö akkor ír. Mosolygva, kéjjel: »Te rólad álmodtam az éjjel,| Mindig te rólad . . . Oly szép volt az álmom, Nem lehet annál szebb, lágy selyem ágyon . . . Mint vágyom utánad, gy csókod után, Ugye te is gyakran gondolsz reám ?« A kis csifír ■ ■ • Niha, közbe, Dgy a rebeszt csóközönbe . . S hogy így elmerül, hát se hall, se lát. De fölzúg egyszerre : »A csillagát /« A kapitány ur áll háta mögött, Keményen kezdi — a hangja dörög — »Hát ezért sáppadt ? Mondja csak nekem, Mit csinál Ön ily késő éjjelen ?« A kis önkéntes kapkod összevissza . . . — Hát hogy hívják Öt? Irén, vagy Klarissza? »Jelenlem ásson . . ■ iré . . ■ nem Irén, Nem annak írok, másnak írok én« — Ki az a más ? Ej no, csak ki vele! (Szegény falnak van ám melege). — Hát csak mutassa, lássuk azt a képet! . . . A kis önkéntes, mint a fal, fehér lett. »Kapitány ur, bocsánat! ne kívánja.« Parancsolom ! értij a kapitánya ! »Bocsánat. . . igy — ugy • • ■ a fia hadar. Mutassa rögtön . . . bájos ? fiatal ? A' a kapitány ur hangja csöndesebb. Ilyen dolog rajtam is megesett. . . Nagyon szereti ? Vallja meg nekem . . . »Kapitány uram, nagyon szeretem. Hogyne szeretném ? Íme, itt a kép !* A tiszt úr nézi. »No megjárja, szép ! De édes fiam, mégis azt hiszem. Nem lehet tartós ez a szerelem. Mert úgy látom, de ne vedd ám zokon, — Én tudok olvasni az arczokon - Hogy Ő nem éppen bakfis talán ?« — Nem kapitány úr ... ez az én anyám! KENÉZY CSATÁR, mindennapi történet Irta: Mimóza. n. Tavasz volt, madárdallal, virágillattal teli tavasz, a nyugvó nap vérvörösre festette az alkonyeget. A hosszú akáczfa alléban ketten sétáltak: a fiús Marie, a leány. Fejük felett egymásra borultak az akáczfák virággal terhes ágai, előttük és mellettük a végtelen róna terült el; az édes tavaszi szella sugdosott fülükbe és úgy érezték, hogy szivük megtelik kimondhatatlanul édes, zsibongó érzelmekkel. A lány szinte légiesen finom alakja lebegni látszott az életerőtől duzzadó fiatal tiszt mellett, arany haja hanyagul omlott vállaira, kék szemeiben csupa odaadás, gyengédség, szívjóság. Hallgatagon mennek egymás mellett, csak néha-néha néznek egymás szemébe, de ez a tekintet beszél, ujjong, ölel, nevet és sír. Ébredeznek, fehér Egyszerre megrázkódik a lány, áttetsző kendőjét szorosabbra vonja össze keblén. — Menjünk vissza, — szól csendesen. — Vissza ! — kérdi csodálkozva a fiút — hisz’ még csak a közepén vagyunk az allénak ! — de amint tekintete a lány halvány arczára téved, ijedten kérdi — mi baja? Fázik? — Nem, nem! — ellenkezik hevesen — csak menjünk vissza!