Közérdekű Levelek, 1924 (2. évfolyam, 39-41. levél)
1924-01-01 / 39. levél
ságában jót nem alkothat. Hát még aztán mit lehet várni attól, akinél tudatlansága mellett még a rosszakarat is bebizonyítható. A szociáldemokrata vezetés tönkretette a munkásságot és azzal együtt hazánkat. Bűn lenne hazánk, munkástársaink és magunk ellen is, ha ennek az igazságnak teljes tudatára ébredve, továbbra is tétlenül engednénk a szakszervezeti vezetőknek kizsákmányoló nemzet és emberrontó üzelmeiket tovább folytatni. A munkástársadalom megfertőztetve a kommunisták hazug jelszavai által, súlyos betegségben sínylődik. Mi orvosok vagyunk és nem tehetünk arról, hogy a szociáldemokrata kommunisták mézédes italával beadott méreg ellen csak keserű orvossággal tudunk gyógyítani. Hivatásunkat pedig akkor is változatlan eréllyel fogjuk folytatni, ha egyesek nekünk hála helyett meggyanusítással is fizetnek. A józanul gondolkozók, mint ön is, megértenek bennünket és célunk éppen az, hogy az igazság hirdetésével mentői több polgártársunkat felvilágosítva, a józanul gondolkozók táborát mentői népesebbé tegyük. A bennünket meggyanúsítókra pedig még csak nem is haragszunk, hiszen nem tudják, hogy mit cselekesznek. Szegényeket annyi csalódás érte a „vezérek“ jelleme tekintetében, hogy igazán nem csoda, ha már senkiben sem bíznak. Mi nem csalogatunk senkit sem a táborunkba. Mi nem fizetünk annak, aki velünk tart, sem készpénzzel, sem mézes-mázos ígéretekkel, viszont meg sem adóztatjuk az „elvtársakat“ semmiféle címen. A mi táborunkhoz egyedül a meggyőződés útja vezet s aki velünk egyformán érez és gondolkozik, az már táborunkhoz tartozik anélkül, hogy hívtuk volna, vagy külön jelentkezésre és felvételre lenne szüksége. Nekünk esne a legjobban, ha mi is csak csupa kellemességeket mondhathatnánk embertársainknak. De nem visz reá a lelkiismeretünk. A vámpírról mondják, hogy az mindig csak alvó embereket támad meg és míg alvó áldozatának vérét szívja, azt szárnyával folyton legyezi, hogy fel ne ébredjen. Ilyen vámpírok a kommunista vezérek is, akik a szegény, jóhiszemű munkásokat a marxi bolondgombákkal elaltatva azokat a „Csekély munka — magas bér“ kellemes jelszóval állandóan legyezgetve, azoknak vérét igazi vámpír módjára szívják. Ha már most mi szerencsétlen honfitársainkon segíteni akarunk s őket a vesztüket elősegítő álmukból felrázzuk, az csak természetes, hogy nagy fájdalomra ébrednek. S ez a fájdalom kétszeres, mert nemcsak a vámpír által harapott seb fáj, de talán még jobban a kellemes álomból a keserves valóra való ébredés. Nem lehet tehát azon sem csodálkozni, ha elég számosan vannak, akik a felébresztőjükben nem életmentőt, de ellenséget látnak. Nekünk lenne a legkellemesebb, ha mi is azt mondhatnánk: „Csak dolgozzatok mentői kevesebbet, mert ez hozza meg a boldog, gondatlan életet“. De ezt mondani tiltja a lelkiismeretünk, mert ha ezt mondanánk, ugyanolyan megvetésre méltó közönséges csalók volnánk, mint a munkások vérén hízó kommunista agitátorok. Mi beszélhetünk őszinte hangon is munkástársainkkal, mivel mi nem a munkásokból akarunk megélni, mert van becsületünk, tudásunk, munkakedvünk és így tisztességes, becsületes munkánkkal is meg tudjuk kenyerünket keresni (ha a hozzávaló pecsenye mostanában bizony nálunk is sokszor hiányzik). Mi felvilágosíthatjuk őket arról, hogy a munkásságot csak a munka tarthatja fenn s az a munkás igazi barátja, aki arra tanítja őket, hogy aranyparitásos munkabér csak aranyparitásos munkáért kapható. Aki ma is dolgozik annyit, mint a háború előtt, azt feltétlenül megilleti az a bér, amit akkor keresett s abból ugyanúgy tudjon megélni, mint akkor. Azért harcolunk mi, hogy ez így legyen. Aki pedig kevesebb teljesítmény dacára kíván jobban élni, az éppen olyan lehetetlenséget akar, mint aki az árnyéka elől akarna elfutni. Bármily mértékben emelkedjen is a bére, ennek árnyéka, a drágaság, mindig nyomon követi azt. Ezen a módon a kevesebb munka árnyéka: a nyomorúság elől ugyan nem fog tudni soha elszakadni.