Közgazdaság, 1947. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1947-07-06 / 27. szám

16 oldal Kommst« SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: FARAGÓ LÁSZLÓ, FARKAS FERENC, MAJOR RÓBERT, MARKOS GYÖRGY II. évfolyam, 27. szám Ára 2.— forint 1947 július 6 *­­ .......................................■' . ..........................'ld.^1 ' . ÁR-/ BÉR- ÉS ÉLETSZÍ­N­V­O­N­A­L JELENTÉSEK A SZÖVETKEZETI FRONTRÓL AZ ŐSZI VÁSÁR TÉRKÉPE Káldor Györgyi Miért hiúsult meg a párizsi értekezlet? A párisi háromhatalmi értekezlet Európa és az Egyesült Államok gazdasági együ­tműködé­­séről négynapos tárgyalás után szétoszlott, anél­kül, hogy pozitív eredményre jutott volna. Ez a tény önmagában lehangoló lehetne, mert hiszen ké­ségtelen, hogy mindazok számára, akik vala­mikor hittek az európai gazdasági együttműkö­dés konstruktív jellegében, a háromhatalmi ér­tekezlet létrejöttének puszta ténye is némi re­ménységet jelentett Reménységet arra, hogy meggyorsul az európai újjáépítés üteme hogy lehetséges lesz az európai nemzeteket közös fel­lépésre összefogni, közös tárgyalásokra az Egye­­sült Államokkal, most már nem a Truman-dok­­trina »mézesmadzag vagy korbács« jelszavának alapján, hanem inkább egy jobb belátás alapján: »Rendezzük végre közös dolgainkat!« Ha most első nekifutamodásra nem is sikerült létrehozni a közös európai gazdaságpolitika elvi plattform­­ját és annak eljárási tervezetét akkor mégis úgy véljük, nincsen ok teljes pesszimiz­musra. A három nagyhatalom vitáiban természetesen mind a politikai, mind a gazdasági szemlélet különbözősége domborodott ki, de már most meg lehet állapítani, hogy vol­ük olyan közös irány­elvek is, amelyek a jövőbe mutatnak és ame­lyek lehetővé teszik, hogy azok alapján a tár­gyalások fonalát kedvezőbb légkörben és más előfeltételek között újból felvegyék. Lássuk, mi­ben állnak az alapvető különbségek, miben a megegyezés leheőségei? 1. Mind a két terv tehát a közös angol-fran­cia és az orosz terv egyaránt háromhatalmi kö­zös szerv létesítését tartja szükségesnek,­ amelyet azonban az angol-francia terv egyszerűen még négy más európai állammal vél kiegészítendő­­nek, míg az orosz terv oly más európai orszá­gok képviselőivel óhajt kibővíteni, amelyek német megszállás alatt sínylődtek és amelyek a győzelem kivívásában támogatták a szövetsége­sek közös ügyét. Ez az elv a szövetségesek és barátaik an­tfasiszta frontjának prioritási elve Európa újjáépítésében. Teljesen természetes és érthető, hogy a Szovjetunió azoknak akar elsősorban segítséget juttatni — és jelentősebb segít­­tt­séget, mint a többinek — amely államok '* a második világháborúban a legjobban szenvedtek és a győzelemért a legtöbbet áldoztak. 2. Másodszor: abban csúcsosodott ki az angol­francia álláspont és a szovjetorosz javaslat el­lentéte, hogy ennek a létesítendő közös szervnek milyen terv kidolgozása legyen a hatásköre. Bevin és Bidault terve kétségtelenül arra irányult hogy az új európai direktórium vagy vezető bizottság közös európai gazdasági újjáépít­és tervét készítse el, amelynek az összes európai államok nemzeti érdekeit alá kellett volna ren­delni. A Szovjetunió álláspontja­­ kétségbe vonta mind azt, hogy ez lehetséges, mind pedig azt hogy ez szükséges. A lehetőséget azért, mert sok európai államnak még nemzeti terve sincs és egy közös európai terv kidolgozása csupán abban állhat, hogy az egyes nemzeti terveket, melyeket maguk az érdekelt nemzetek ismernek legjobban, kell összeegyeztetni. A Szovjetunió álláspontja szerint tehát a külügyminiszteri ér­tekezletnek abban állt volna a feladata, hogy­ megteremtse az európai országok közti együttmű­ködést az egyes európai országok kölcsönigénylé­seinek összehangolása terén, tisztázza továbbá, hogy tulajdonképpen milyen összegű amerikai segítségre lehet számítani és azután segítségére legyen az európai államoknak, hogy meg is kap­ják ezt a segítséget. A közös terv, amely felülről akarná sza­nálni Európát, a Szovjetunió szerint azt jelentené, hogy a vezető európai nagyhatalmak az Egyesült Államokkal együtt ráerőszakolnák szanálási nézetei­ket az európai kisebb hatalmakra. A szanálási tervek tekintetében azonban minden nép maga ismeri legjobban a maga gazdasági kibontakozásának lehetőségeit és szükségleteit és csak hogyha ezek nemzeti terveken felméret­tek, lehet megállapítani, hogy milyen külső segítségre van szükség a végrehajtásukhoz. Ez nem pusztán a nemzeti szuverenitás kérdése, hanem azé is, hogy hogyan értékelik az egyes népek saját belső erőfeszítésük viszonyát a külső segítségre. Kétségtelen, hogy minden külső kölcsön csak akkor egységes és akkor nem jelenti egy nép hosszú időre való gazdasági le­igázását, hogyha az illető nép saját erőfeszítésé­hez képest csak a lendí­t vagy megindító erőt jelenti és aránylag csekély törthányada a nem­zeti erőfeszítésnek. 3. Harmadszor — és talán ez a leglényege­sebb — abban tér el az orosz álláspont az angol­tól és a franciától, hogy az angol és francia terv a közös európai terv alá rendelné a német kérdés egész rendezését Ez ellen a Szovjetunió kifejezetten és határozot­tan vétót emel, mert nem akarja megengedni, hogy a német jóvá­t­étel, a német ipari színvonal kérdésének és végül a központi német kormány létesítésének és hatáskörének kérdését egy kö­zös európai egytál­étel fazekába dobják. Köny­­nyen megtörténhetik ugyanis, hogy emellett az eljárás mellett a végén azok fizetnek — priori­tásaikról való lemondás, élelmiszer- és nyers­anyagszállítások vagy ipari színvonal korláto­zása révén — jóvátételt Ném­eországnak, amely országokat a német fasizmus e háborúban elpusz­tította és kirabolta. A brit és az amerikai köz­vélemény Németország nyugati zónáinak talpra­­állítási kísérleteit már eddig is úgy jellemezte: »Jóvátétel Németországnak­« És ha ez nem is felel meg teljesen a valóságnak — mert hiszen e megszálló hatalmak szénszállítások formájában kapnak Németországtól jóvátételi teljesítménye­ket— annyi mégis igaz, hogy Fennáll az ilyen veszély. Európa nagyon könnyen elfelejtette­ a két világháború közötti évtizedek gazdaságtör­ténetét, amelyben a német propaganda telejaj­­veszékelte a világot azzal, hogy Németországot rabszolgaságba dönti a jóvátétel, míg valójában az történt, hogy amit a német gazdaság az egyik kezével jóvátétel formájában kivitt, azt a másik kezével dollár- és fontkölcsön formájában ismét importálta. A Szovjetunió nem mond le arról a jogáról, hogy Németország egész problémáját,­­mely nem csupán gazdasági jellegű, hanem mélyen összefügg a fasizmus maradékainak tel­jes kiirtásával, az úgynevezett nácitlanítás pro­­blémájával, a német­ központi kormány létesítőé­gének és hatáskörének kérdésével, tehát a centra­lizmus és federalizmus problémáival — hogy mindezeket a kérdéseket nem európai szakértő albizottságok testületében, hanem a négy nagy­hatalom, tehát az Egyesült Államok, Nagybritan­­nia, Franciaország és a Szovjetunió külügy­miniszteri tanácsában tárgyalják meg, úgy, ahogyan az a moszkvai értekezleten megkezdő­dött, és a novemberben Londonban tartandó négyhatalmi értekezleten feltehetőleg folytatódni fog. A német­ kérdés megoldása kell legyen ennek a világháborúnak a legnagyobb történeti, morális és gazdasági következ­­ménye. Ezt a kérdést nem lehet közönsé­ges technikai vagy gazdasági problémá­nak tekinteni. Ehhez a kérdéshez milliók és milliók élete és vére tapad és vagy sikerül azt a mag teljessé­gében megoldani, vagy tartósan kelevény marad Európa testén. A német kérdés megoldásának tehát az orosz álláspont szerint profitása van az összeurópai megoldással szemben. Először kell megállapítani az egész német nemzet jóvátételi kötelezettségét és a német ipar és mezőgazdaság teljesítőképességét, valamint azt­ az időpontot, ameddig a folyó német termelésből jóvátéeli szállítások teljesítendők. Ennek az összképnek a kidolgozása esetén lehet a német ipar színvona­lát, valamint együttműködését a környező euró­pai államokkal meghatározni és csak Német­ország és a környező Európa gazdasági és poli­tikai viszonya tisztázódott, lehet az egyes euró­pai nemzetek saját, nemzeti kibontakozási tervein felépülő, közös európai szanálási tervet kidol­gozni.Ebben a három pontban véltük összefoglal­hatni a nyugateurópai és a szovjet álláspont eltérését. És mégis azt hisszük, hogy a párisi háromhatalmi konferencia nem volt egészen hiábavaló. A Szovjetunió képviselője többször elismerte annak szükségességét, hogy az euró­pai államok egyeztessék össze szükségleteiket és azok sürgősségi sorrendjét, majd forduljanak közösen az Egyesült Államokhoz és igyekezze­nek tisztázni, tulajdonképpen milyen nagyság­­rendű kölcsönről lehetne szó? Hiszen az úgy­nevezett Marshall-terv nem egyéb, mint felszólí­tás az európai államokhoz dolgozzanak ki közös tervet és terjesszék az Egyesült Államok elé, majd azok eldöntik, hogy tulajdonképpen óhaj­tanak-e és milyen mértékben segíteni. De egy komoly európai terv addig fel sem merülhet, ameddig nem világos, hogy tulajdonképpen mekkora összegről és milyen időtartamról van szó, továbbá milyen gazdasági és milyen politikai feltételek mellett nyújtanák azt az Egyesült Államok, mert hiszen bizonyos politikai feltéte­­­­lekbe a legtöbb európai állam semmiképen sem lenne hajlandó belemenni. Magyarán, olyan segítségből, amely világnézeti ellentéteket akarna szítani valamely elkendőzött Truman elv alapján az egyes európai államok között, amely — mint Görögországban, vagy Törökországban — a köl­csön felét már eleve katonai célokra akarná for­dítani, félreérthetetlen célzattal a Szovjetunió ellen, amely be óhajtana avatkozni egyes európai államok belpolitikájába, mint az legutóbb Fran­ciaországban és Olaszországban történt, a köl­­csön fel­tételek közé sorolva a kommunisták köz.­­(Folytatás a 2■ oldalon)

Next