Közgazdasági Szemle – 1927.
Tanulmányok - Heller Farkas: Konjunkturaelmélet és konjunkturakutatás
De a konjunktlíraelmélet nemcsak azért érdekli a nagyközönséget, mert gazdasági életünk fennakadásának okaira vár tőle felvilágosítást, hanem azért — és talán főképp azért, mert azoktól a módszerektől, melyek az elmélettel kapcsolatban felmerültek, bizonyos orvoslást vagy inkább megelőzést remél a gazdasági élet hullámzásából származó hátrányokkal szemben. Éppen ezért, bár e sorok célja elsősorban a konjunktúra elmélet kifejlődését és tartalmát vázolni, a vizsgálódás körébe kívánom vonni azt a kérdést is, hogy mit várhatunk a konjunktúra-kutatástól. Ha a mai közhangulatot nézzük, e várakozások igen nagyok. De a tudomány egyik fő eleme a skepsis, ai kételkedés mindenen, amit bebizonyítani nem lehet. Ezért a felmerülő kételyeket sem szabad elnyomnunk és legalább is azok okait is meg kell vizsgálnunk. E közben annak megállapítására is törekednünk kell, hogy a konjuntúraváltozás mai magyarázata alapján mennyire tartjuk lehetségesnek és kívánatosnak a konjunktúraváltozások kiküszöbölését, illetőleg szerényebb célkitűzéssel, azok mérséklését. Mindenképpen tehát a konjunktúraelmélet maga az, amivel először kell tisztába jönnünk. Elsősorban az tűnik fel, hogy alig néhány évtizede, körülbelül csak a XX. század küszöbén merül fel a konjunktúraprobléma. Hogyan lehet, hogy régebben a gazdasági élet váltakozó menete egyáltalában nem vonta magára a figyelmet? Tévedés volna ezt hinni. Már Owen, Malthus és Sais kora óta élénken foglalkoztatja a tudományt, csak a beállítás volt egészen más, mint ma. A régi elmélet a konjunktúraváltozásnak csak egy fázisát, a legfeltűnőbbet, a gazdasági válságot vette észre. Kérdése arra vonatkozott, mi idézi fel időről időre a gazdasági élet válságszerű rázkódásait? E kérdés heves vita tárgya volt kezdettől fogva. A tudósok egyik része a túltermelésben, másik része a fogyasztáshiányban kereste az okot. De a klasszikus közgazdaságtan számára a gazdasági válságok kérdése is csak nehezen volt hozzáférhető. Egész beállítása a statikai szempontra volt irányítva. A közgazdaság állandó erőit kereste, ezek viszonyát kutatta és a gazdasági erők egyensúlya lebegett szeme előtt. Azok, akik először beszéltek túltermelésről és fogyasztáshiányról, nem is az iskola hívei, hanem a klasszikus tan ellenesei voltak. (Lauderdale, Owen, Sismondi). A klasszikus felfogásnak sem az nem felelhetett meg, ha azt mondották, hogy a nemzetgazdaság termelőképessége akár a technika fejlődése, akár a tőkefelhalmozódás gyors üteme folytán aránytalanul növekszik, sem pedig az, ha fogyasztáshiányról, tehát arról szóltak, hogy a munkásosztály bérének alacsony volta folytán nem képes az előállított termékek felvételére. Hiszen a gazdasági élet egyensúlyának gondolatvilágában élt, mely mellett a verseny jótékony hatása alatt