Közgazdasági Szemle – 1936.
Irodalom - Könyvismertetések - Horn József: A közgazdasági ismeretek könyve. (Éber Antal)
Könyvismertetésem: 219 leg, azt kellene tanítani, hogy egyedül mezőgazdasági termékeink további finomításán, nemesítésén és standardizálásán át vezet az az út, amelyen mezőgazdasági bajainkon segíteni lehet. A „tőkeképződés" című fejezetben a takarékoskodás szüksége és előnyei és ellenkezőjének a hátrányai túl röviden és szárazon vannak előadva (42. old.), holott nálunk, ahol a takarékosság bizony az aránylag ritka erények közé számít, a népművelésnek igen fontossága volna a nép széles rétegeit meggyőzni a takarékosság előnyeiről és múlhatatlan szükségességéről. Tudjuk, hogy ezen a téren szerzőnk sok okosat és helyeset tudott volna írni és ennek a kérdésnek szélesebb alapon és illusztráló példákkal való felkarolása nézetünk szerint több előnyt jelentett volna, mint a szövetkezeti ügynek aránylag túlzottan nagy terjedelemben (50—57. old) való tárgyalása. Ez a túldimenzionálás arra az eredményre vezet, hogy a népművelő és azon keresztül annak hallgatói sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szövetkezetek közreműködésének hazánk közgazdasági életében, mint amennyivel azok valóban bírnak. Természetes, hogy ilyen didaktikai könyvben nem lehet letárgyalni azt a kérdést, váljon a nálunk létező szövetkezetek valóban szövetkezetek-e, vagy pedig — mint sokan gondoljuk — túlnyomórészt szövetkezeti formában jelentkező állami közüzemek, de viszont hiba szövetkezeti szervezetünket mint közgazdasági életünk valamely lényeges alkotórészét feltüntetni, holott egyáltalában nem az. Amikor szerző a részvénytársaságokról két oldalon, a bankokról és takarékpénztárakról öt-hat oldalon ír, akkor aránytalan a szövetkezeteknek terjedelemben való ez a különös kiemelése. A bankoknál tartva, csak azt akarjuk megemlíteni, hogy a fő munkakör szerint való olyan megosztás, mint amilyent szerző elénk tár. t. i. a leszámítoló-, jelzáloghitel-, lombard-és alapító-bankok külön való csoportosítása, nem felel meg a mi berendezkedésünknek. Ezek a külön csoportok nálunk semmiesetre sem, de külföldön is alig észlelhetők. A takarékpénztárak és bankok közötti határvonal megvonása altruizmus-egoizmus alapon (159. old.) szintén alig fogadható el. Nagyon csodálkozunk a munka következő megállapításán: „A kiskereskedelem esetenkénti túlzásait csak népünk közgazdasági műveltségének növelésével lehet kiküszöbölni." Minthogy ez a megjegyzés az „igazságos ár" c. fejezet végén található, azt kell hinnünk, hogy ez a megállapítás az árképződésre vonatkozik. Viszont ezesetben elfogadhatatlan, hogy egy didaktikai célokat szolgáló könyvben kiskereskedelmünk úgy legyen feltüntetve, mint amellyel szemben a közgazdasági műveltség növelése szolgáltatna orvoslást. Semmiféle ilyen túlzások nem fordulnak elő nagyobb mértékben, mint akárhol másutt a világon, tehát kár volt ilyen odavetett megjegyzéssel egy nagyszámú és exisztenciájáért sok fáradság és gond között küzködő osztályt a nagyközönség kedvezőtlen megítélésének kiszolgáltatni. Végül még a külkereskedelmi politikáról szóló fejezethez volna néhány szavunk. A szabadkereskedelem és a protekcionista irányzat mellett küzdő érvek elég kimerítően és világosan vannak feltárva. (191—202. old.) Nem kívánhatjuk, hogy ilyen kifejezetten oktatási célt szolgáló könyvben a szerző egyik vagy másik irányzat mellett állást foglaljon és így nem hibáztathatjuk azt, ha elmulasztotta annak kiemelését, hogy tudományos megalapozottsága csak a szabadkereskedelmi elméletnek van. Viszont azonban egyes megállapításai-