Közgazdasági Szemle – 1989.
január - Csikós-Nagy Béla: A magyar gazdasági reform néhány tanulsága és kritikus pontok
2 Csikós-Nagy Béla ahol a kommunista párt a vezető erő, és a párt irányításával működő állam átfogó gazdaságszervező funkciót lát el. Úgy tűnhet, hogy itt a politikai externalitásoknak kisebb a gazdaságdeformáló szerepük, hiszen a tudományosan megalapozott terv átfogó keretet szab a folyamatszabályozás számára. A gyakorlat azonban arról tanúskodik, hogy amikor a külső és belső nyomás fokozódása miatt éleződik a hatalmi harc, különösen pedig, ha a szocialista tervgazdaság természetéről vallott nézetek magán a politikai vezetésen belül is divergálnak, olyankor a gazdaság a „kiszolgáltatottság" állapotába kerülhet, és ez elvihet a lehetetlenülés határáig. A politika gazdaságdeformáló hatása nálunk a gazdasági reformmal összefüggésben időről időre felerősödött. Néhányunknak már az sem tetszett, hogy a gazdasági reform indulási napját összekötötték a törvényes munkahét csökkentésével, a 48 órás munkahétről a 44 órás munkahétre való átállással, a gyermekgondozási segély bevezetésével, és néhány más szociálpolitikai intézkedéssel. Miért nem előbb, vagy valamelyest később került minderre sor? Akarva-akaratlanul arra kellett gondolnunk, hogy mindezt azok erőltették, akik a gazdaság nagyfokú leterhelésével a reform esélyeit kívánták csökkenteni. De a gazdasági reform jól volt időzítve, és a gazdaság befogadóképességével adekvát lépéssorozatot írt elő, így azután olyan növekedési energiákat hozott működésbe, amelyek megjelenése mindannyiunkat meglepett. Ezek nemcsak ellensúlyozták a gazdaságra rakott új terheket, de a gazdaságot kiegyensúlyozott növekedési pályán előre is lendítették. Az idő tájt arról is beszéltünk, hogy ha kell, az átállási nehézségek megkönnyítésére külföldi hitelek felvételétől sem szabad elzárkózni. Erre azonban nem volt szükség. Joggal lehetett az 1967—1973 közötti időszakot az újkori magyar gazdaságtörténet aranykorának minősíteni. A szocialista építésben eltelt évtizedeknek voltak jó és rossz évei. Közel egy fél évszázadra visszatekintve kétségtelenül 1949 és 1972 voltak a legjobb évek. Az 1972. év kiemelkedően jó eredményeket hozott. Ez nem felelt meg azoknak a vezető politikusoknak, akik a soron következő pártkongresszusra való felkészülés taktikai lépéssorozatában 1973-ra időzítették a reform elleni fellépést. Szinte nevetségesnek tűnt, milyen erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy az 1972. évi tervjelentés „befeketítse" a gazdaság állapotát, csak a gyenge pontokra koncentráljon és lekicsinyelje, vagy éppen elhallgassa az eredményeket. A légkör megrontása akkor érte el a csúcspontját, amikor 1973 őszén az első olajárrobbanás rendkívül kedvezőtlen új helyzetet teremtett a magyar gazdaság számára. Az ehhez történő gyors alkalmazkodáshoz alapvető érdekünk fűződött volna. Hiszen a kőolajár ugrásszerű emelkedésének hatásai alól még egy olyan erős gazdaság sem vonhatta ki magát, mint a Német Szövetségi Köztársaságé. Nálunk viszont a kommunikációs rendszert a közvélemény megnyugtatására mozgósították, megkísérelték elhitetni, hogy társadalmunk szocialista rendszere és az állami tervezés megvéd bennünket az olajárrobbanás kártékony hatásaitól. Mindezt a bőrömön is érezhettem. Az OKISZ vezetőinek szabadsághegyi üdülőjében rendezett tanfolyamon, valamint a tévé-rádiókommentárok és újságírók részére a Bajcsy-Zsilinszky úton rendezett tanfolyamon néma csend fogadta vészjelzéseimet. Veszélyes játékba kezdtünk. És ebben már a gazdaságpolitikai opportunizmus is jelentős szerepet játszott. Kiderült — és ez a második tanulság —, hogy a gazdaságpolitika súlyos károkozás árán, ideig-óráig még a legirracionálisabb politikai elvárásokat is képes kiszolgálni. Pedig már 1974—1975-ben világosan lehetett látni, hogy — az a fogyasztás, amely az 1972—1973-as időszakban még megalapozott volt, az 1973—1974-es időszakban már túlfogyasztást jelentett, hogy — az a fejlesztési koncepció, amelyet a hatvanas években az alacsony olajár még igazolt, az új energetikai árviszonyok közt már ésszerűtlen, és hogy