Közgazdasági Szemle – 2005.
január - Voszka Éva: Állami tulajdonlás – elvi indokok és gyakorlati dilemmák
Állami tulajdonlás - elvi indokok és gyakorlati dilemmák esélyét. A verseny elsődlegességének hívei szerint ilyen környezetben az állami vállatok is működhetnek piackonform módon. Irányítási rendszerük a korlátozó szabályok lebontásával, az ösztönzés átalakításával, a szakapparátusok és a szervezeti formák reformjával lényegesen javítható. Az ellentmondásos empirikus eredmények közül az újabb írások azt hangsúlyozzák, hogy a washingtoni konszenzus liberalizáció-stabilizáció-privatizáció szentháromságát nem alkalmazó kínai átalakulás komoly sikereket ért el (Stiglitz [2000] 232-233. o., [2001] 37., 45. o.). A vitapartnerek nem fogadják el, hogy az állami cégek versenypiacon ugyanolyan hatékonyak lennének, és elméletileg is megkérdőjelezik, hogy az állami tulajdon együtt járhat-e a versennyel. Érvelésük szerint egyrészt a politika beavatkozásai ilyen feltételek között is eltérítik a vállalatokat a piaci racionalitástól (Schleifer-Vishny [1994], Boyce-Shhleifer-Vishny [1996]). Az állami tulajdon létrehozásának-fenntartásának főszabályként éppen az a célja, hogy a versenyt és az autonóm, profitmaximalizáló vállalatvezetést kiküszöbölje (Nellis [1994]). Ráadásul maguk az állami cégek is sokszor sikerrel szorgalmazzák a piacra lépési korlátok megemelését és a konkurencia kiszorítását (Sappington-Sidak [1999]). Vagyis a verseny hatása a politikai befolyás érvényesítésétől függ. Márpedig a politika nagy valószínűséggel beavatkozik, mert ez ebből származó hasznokat learathatja anélkül, hogy ennek közvetlen és közvetett (a támogatásokkal és a hatékonysági veszteséggel mérhető) költségeit viselnie kellene (Boyce-Schleifer-Vishny [1996]). Konfliktus esetén tehát a tulajdon szerepe erősebb, mint a versenyé. A vitához új szempontokat ad a kelet-közép-európai átalakulás. Egyfelől gyakorlati példákra hivatkozva lehet amellett érvelni, hogy az állami vagyon magánkézbe adása nem szükséges feltétel az érintett cégek vagy a gazdaság egészének hatékonyabb működéséhez. Több empirikus felvétel szerint az 1990-es évek első felében az állami cégek menedzsmentje is jól alkalmazkodott a gyökeresen megváltozott feltételekhez: sokan hozzáláttak a cégek termelési szerkezetének, piaci orientációjának, belső működési módjának átalakításához, azaz a reorganizációhoz (például Pinto-Belka-Krajewski [1993], Aghion-Blanchard-Carlin [1994], Stark [1994], Grosfeld-Roland [ 1995], Voszka [1990], [1997]). Az idézett elemzéseknek azonban szinte mindegyike rámutatott a reorganizáció korlátozottságára, arra, hogy az inkább csak defenzív, nem pedig stratégiai jellegű volt, a cégeknek csupán egy részét jellemezte, illetve a kedvező hatások átmenetinek bizonyultak - vagyis hosszú távú, átfogó megoldást csak a privatizáció hozhat. Szélesebb körben elfogadott az a nézet, amely szerint a magántulajdon nem elégséges feltétele a piacgazdaság megfelelő működésének. A közösségi tulajdonban lévő vállalatokat a meghatározó befolyás és működési mód alapján sok elemző „politikai cégnek" nevezi (például De Alessi ,1987). Egyre több kutatás mutatja azonban, hogy ezt a kategóriát nem lehet egyszerűen az állami tulajdonra korlátozni. „Elvileg sem létezik olyan mágikus vonal, amely elválasztaná a politikusoktól a cégeket a privatizáció után" (Schleifer-Vishny [1994] 998. o.). „A privatizáció nem akadályozza meg a lobbikat abban, hogy ... folyamatosan megpróbálják befolyásolni a gyenge kormány döntéseit a privatizál 7 Ez vita több ponton érintkezik azzal a nézetkülönbséggel, amely a privatizáció és demonopolizáció elsőbbségéhez kapcsolódik, leegyszerűsítve: szét kell-e választani a nagy állami vállalatokat az eladás előtt, illetve érdemes-e tiltani az összevásárlást. Az átalakulás versenypolitikájának erre a tárgyunktól távolabb eső alapkérdésére itt nem térünk ki. Az állami tulajdon működési kereteinek meghatározását ugyanúgy par excellence politikai kérdésnek tartjuk, mint annak megszüntetését, a privatizációt (Mihályi [1998] 347. o.), ha a politika a törvényi keretek meghatározását és betartásuk ellenőrzését jelenti. A cikk a „politikai beavatkozás" kifejezést ettől eltérően -de a most idézett szerzők fogalomhasználatával összhangban - a rövid távú, napi, pártpolitika értelmében használjuk.