Közlekedéstudományi Szemle, 1972 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1972 / 1. szám - Bajusz Rezső: Magyar közlekedéspolitika és közlekedésfejlesztés

KÖZLEKEDÉSTUDOMÁNYI SZEMLE XXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1972. JANUÁR HÓ H . Magyar közlekedéspolitika és közlekedésfejlesztés* Dr. BAJUS­ Z V E ? V Z S Ö A közlekedés olyan gazdasági-társadalmi tevé­kenység, amelynek szoros a kapcsolata a termé­szeti környezettel, elsősorban a közlekedési pályák, útvonalak megválasztása tekintetében. Az emberiség társadalmi fejlődése azt eredmé­nyezi, hogy a föld felszínét — a természeti ténye­zők mellett — az ember tevékenysége, munkája is alakítja, s így a közlekedési pályák és eszközök tekintetében a földrajzi, természeti szempontból legkevesebb akadályt nyújtó irány meghatározó szerepe csökken. Az egyes országok (régiók) gazdaságföldrajzi helyzete, valamint a közlekedés tevékenysége és fejlődése között szoros, dialektikus kölcsönhatás állapítható meg. A közlekedés nemcsak kiszolgálója de egyben — bizonyos keretek között — aktív for­málója is a társadalmi-gazdasági életnek. A közlekedés kialakulásának és fejlődésének ez a dialektikus folyamata Magyarországon is jól nyo­­mon követhető, mind az ország területén levő tele­pülések fejlődésében, mind a szomszédos országok­kal való gazdasági és közlekedési kapcsolatok ala­kulásában. Magyarország — a népvándorlás korára utaló megállapítás szerint — ,,a népek országútja”. .Földrajzi fekvése és viszonylag kedvező dombor­zati viszonyai folytán már az ókorban is megtalál­hatók a tranzitforgalom első nyomai. Elég utalni a Keleti-tengert a Földközi-tengerrel összekötő „borostyánkő útra”, amelynek egy szakasza ha­zánk nyugati részén halad át, vagy a római biro­dalom hadiútjaira, amelyek Magyarország terüle­tét is behálózták. Európa belseje és a Balkán félsziget közötti észak-déli irányú forgalom természetes iránya Ma­gyarországon keresztül vezet. A Fekete-tenger és észak-nyugat Európa közötti forgalom hordozója a Duna. Kedvező összeköttetés biztosítható az or­szágon keresztül Európa délnyugati és északkeleti része között. Az ország történelme során sok kormányzati intézkedés látott napvilágot a közlekedés háborí­tatlan lebonyolításának és biztonságának érdeké­ben. A mai értelemben vett átfogó első közlekedés­­­politikai koncepció kidolgozása és elfogadtatása a nagy magyar gazdaságpolitikus, Széchenyi István nevéhez fűződik. Széchenyi — a közlekedéstechni­­kában bekövetkezett forradalmi változások jelen­tőségét felismerve — 1848-ban alkotta meg híres javaslatát a magyar közlekedésügy rendezéséről. A 120 évvel ezelőtti közlekedéspolitika — figye­lembe véve a kor társadalmi, gazdasági fejlődésé­nek szükségleteit — elsősorban az akkor fejlődés­nek indult gőzvontatású vasút és gőzhajózás, vala­mint a fogatolt közúti járművek adottságaira épült. A koncepció szerint a közlekedési rendszer gerincét a viszonylag sűrű, a közúti közlekedés kis hatósugarának megfelelően a rövid állomástávol­­ságú vasút­hálózat kiépítési programja képezte. A vasúthálózat Budapest központtal, centrálisan épült ki. Ez a koncepció egyben az ország önálló­ságáért és gazdasági függetlenségéért a Habsbur­gokkal szemben vívott harc eszköze is volt. A köz­­úthálózat fejlesztése, a közúti közlekedés akkori technikai szintjének megfelelően — a vasúthoz képest — alárendeltebb szerepet játszott és így a kőben szegény alföldi vidékeken is a közutak építése helyett a kisebb kőigényű vasútvonalak létesítése került előtérbe. Széchenyi közlekedéspolitikája hosszú évtizede­kig meghatározó szerepet játszott a magyar közle­kedésügy fejlődésében. Eltekintve a XX. sz. ele­jén megjelent és az első világháború után rohamos fejlődésnek indult autóközlekedés által megkívánt szerkezeti változtatásoktól, az ország jelenlegi közé I. * A szerző előadása a Nemzetközi Földrajzi Unió Európai Regionális Konferenciája Közlekedésföldrajzi Komissziója keretében,­ 1971. augusztus 12-én.

Next