Köznevelés, 1962 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1962-04-03 / 7. szám
A tanítási óra felépítése Szerkesztőségi bevezetőként elég lenne annyit közölni, hogy ezúttal Ether Lajos és Pásztor Béla írását adjuk közre, a terjedelem szabta kényszer és az ismétlések elkerülése miatt ezeket is rövidítve. Tapasztalataink azonban arra késztetnek, hogy ezen túl néhány más megjegyzést is tegyünk. Mindenekelőtt határozottan le kell szögeznünk, hogy nem akarjuk az úgynevezett Moszkalenko módszer máról holnapra való megvalósítását, elterjesztését. Egyenesen elítéljük azoknak a felügyelőknek, igazgatóknak a magatartását, akik a meglátogatott órákat bírálva ezt kérik számon, ezért vonják felelősségre a pedagógusokat. Örvendetes, hogy a tanítási óra folyamatának korszerűsítése nálunk is nagy visszhangot váltott ki, hogy számos pedagógus igyekszik saját gyakorlatában alkalmazni. Ezért elismerés és dicséret illeti őket. Elrendelése azonban több kárt okozna, mint hasznot, ahol a feltételei nincsenek meg, ahol a pedagógus nem érzi szükségét, semmiképpen sem járhatna eredménnyel. De meg kell jegyezni azt is, hogy ezt a módszert nem fogadhatjuk minden kritika nélkül. Több gyenge pontjára utalt a Szovjetunióban lefolytatott nagy vita is, de utalnak ezekre hazai tapasztalataink is. Felhívjuk ezért olvasóink figyelmét Szokolszky István: Változások a tanítási óra szerkezetében, és módszereiben című írására (Pedagógiai Szemle 1962/2.). Szokolszky elvtárs igen megfontoltan és megalapozottan veszi számba a Moszkalenko-féle megoldás pozitívumait, de ugyanakkor rámutat a problémákra is. (Szerk.) A tanulói aktivitásra alapozott óravezetés A HAGYOMÁNYOS vegyestípusú órának az a fajtája, amelyik az óravezetésben mellőzia tanulói aktivitást, a számonkérésben az osztályközösségből kiszakított néhány tanulót szerepeltet, az új anyag prelegálására korlátozódik, nem felel meg a mai követelményeknek. Nem alkalmas az oktató-nevelő munka hatékonyságának fokozására, a tanulók óra alatti aktivizálására, sőt egyoldalúságával érdektelenséget idéz elő, ennek alapján a tanulók túlterhelésének egyik okozójává is válik. Felmerül, hogy a pedagógusok egy csoportja miért marad mégis az ilyen óravezetésnél. A válasz egyszerűnek látszik: ez a kényelmesebb. A hagyományos vegyestípusú órákat a rutinos pedagógusok kedvelik. A tananyag jó ismeretében és a megszokott kényelmes módszer birtokában egyszerűen naplóval a kezükben mennek az órára. A számonkérés megszervezése legtöbbször abból áll, hogy a naplóban lapozgatva az osztály elé hívják a kevés jeggyel rendelkező tanulókat. A feleltetés közben, ha kiegészítő vagy kisegítő kérdésekre van szükség, gyakran párbeszédes formában teszik azokat fel. A TANULÓK KISZÁRÍTÁSA az osztályközösségből túlzott szorongást vált ki bennük, különösen a gyengébbekben, nem teszi lehetővé a tanulók képességeinek maximális kibontakoztatását, sőt szellemi tunyaságra is készteti az osztály tanulóit, akik legfeljebb arra törekednek, hogy valami módon segítsenek felelő társuknak. Ezen kívül számítókká is teszi a tanulókat. A vontatott felelések sok időt elvesznek, az új anyag közlésére kevés idő marad, nehezebb lesz a tanulók otthoni foglalkozása is. A gyerek így felkészületlenül, szorongó érzéssel jön az iskolába. A TANULÓI AKTIVITÁSON alapuló órának ezzel szemben olyannak kell lennie, hogy benne a számonkérés és az új anyag feldolgozása szerves egységet képezzen, az anyag megértésén alapuló értelmi nevelést adjon, és kialakítsa a tanulókban azokat a készségeket, amelyekre tanulmányaik befejezése után munkahelyükön szükségük lesz. Ezeket a hibákat saját munkámban is érezve, a fő figyelmet a számonkérési rész megjavítására fordítottam. Megterveztem, kiket fogok feleltetni. Nevüket felírtam a vázlatomba. A számonkérő anyag lényeges kérdéseit hozzájuk intéztem, de közben egyes részkérdéseket feladtam más tanulóknak is. Felelés közben a nevek után jelekkel rögzítettem, hogy a tanuló milyen alapossággal felelt. Emellett egy-egy tanulóval néhány perces részösszefoglalást végeztettem. A számonkérés végén közöltem az osztállyal, hogy kik és milyen osztályzatot kaptak. Később papírra vetettem az egy-egy tanulónak szánt kérdéseket is, amelyek nem mindig követték a tankönyv által megadott anyag sorrendjét, hanem a feldolgozás logikai rendjéhez igazodtak, összefoglaló rendszerező óráim még mozgékonyabbak, változatosabbak. Ilyenkor a tanulókat óra végén szoktam osztályozni. AZ ILYEN TANÍTÁSI ÓRA megtervezése komoly munkát kíván a pedagógustól még akkor is, ha alaposan ismeri szaktárgyát. Figyelnie kell saját kérdéseire, a feleletekre, a hibák kijavítására, közben jelölnie kell a feleletek értékét. Nagyfokú koncentrálást követel és a szaktárgy ismerete mellett a tanulók jó ismeretét is. Előnye viszont, hogy a tanulókat az osztály keretében foglalkoztatva sokkal inkább meg lehet ismerni. Rövid idő alatt szembeötlik, hogy vannak az osztályban jó képességű, szorgalmas és aktív tanulók. Vannak jó képességű, de változó szorgalmú és aktivitású tanulók; jó képességű és felkészültségű, de szerény, visszahúzódó tanulók; gyengébb képességű, de szorgalmas, kötelességtudó tanulók s végül nagyon gyenge képességű és felkészültségű tanulók, akiket állandóan foglalkoztatni kell. A tanár így akaratlanul is eljut az egyéni bánásmód elvéhez, már az új anyag feldolgozása során eldöntheti, hogy az általa közölt anyagból mennyit kívánhat meg az osztály egyik vagy másik tagjától. AZ ELLENVÉLEMÉNYEK KÖZÖTT gyakran elhangzik, hogy az így adott osztályzatok mennyire lehetnek reálisak. Az osztályfoglalkoztatás keretében végzett számonkérés egy-egy tanulónál mutathat eltérést a tényleges tudástól. Ennek ellenére egy év távlatában reálisabb osztályzat születik a sok érdemjegy alapján — ha csak ezt a tényezőt vesszük is figyelembe —, mint néhány alaposabbnak tűnő felelés alkalmával. Az osztály tudásának összképe is jobb. Nem hat az izgalom gátló tényezőként, sőt a jó szereplés reménye szárnyakat ad a tanulóknak. Az is elhangzik, hogy a tanulóknak így nagyobb lehetőségük van meg nem engedhető eszközökhöz nyúlniuk, nagyobb a lehetőség súgásra, könyv, füzet használatára. A gyakorlat az, hogy a kérdések gyors feltevése olyan helyzetet teremt, amelyben minden tanuló arra figyel: helyesen válaszolt-e a felszólított tanuló, mit mondott tévesen, mivel kell kiegészíteni a hallottakat. Szinte eszébe sem jut a súgás, és nincs lehetősége a könyv, füzet használatára sem. Új tartalmat kap a tanulók és tanár viszonya is. A tanár nem ellenfele a vergődő tanulónak, hanem segítője. Elhangzik ellenvetésként az is, hogy az ilyen óravezetés kimeríti a tanulókat. Ebben annyi az igazság, hogy a tanulók szellemi erejét valóban maximálisan igénybe veszi, mert az új anyag feldolgozását hozzákapcsolja a tanulók meglevő ismereteihez. Ez a többlet többszörösen megtérül az otthoni tanulásban, mert a tanuló az órán az új anyagot nemcsak megérti, hanem nagyrészt meg is tanulja. MÉG EGY IZGATMAS KÉRDÉS. Lehet-e alkalmazni ilyen óravezetést minden tantárgyban? Az a tapasztala 212