Köznevelés, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1966-01-07 / 1. szám

fokú intézménybe az 1953/54 és az 1961/62 közötti 9 évben? Ausztriában a 45,6 százalékkal évek óta hely­ben topogás van. Jugoszláviában a jelenlegi 48,6 szá­zalék­ 18,8 százalékos, Romániában a 42,4 százalék 9,5 százalékos, Csehszlovákiában az 52 százalék 10,3 százalékos, Lengyelországban az 57,6 százalék 19,2 szá­zalékos, Franciaországban 66,6 százalék 16,5 százalé­kos, Angliában az 58,5 százalék 7,5 százalékos és ha­zánkban az 51,4­ százalék 5,3 százalékos fejlődést mu­tat. 1953—54-ben egy általános iskolai nevelőre 27,9 tanuló jutott, ebben a tanévben 22,7. Ezzel az ered­ménnyel a Szovjetunióval, Csehszlovákiával egy szin­­ten, és a fenti országok között a negyedik helyen ál­lunk. A középiskolai átlagsorrendben valamivel rosz­­szabb a helyzet, de megelőzzük a Szovjetuniót, Ang­liát és Franciaországot. A munkakörülményeket lényegesen befolyásolja, hogy az iskolában van-e elég pedagógus. A hiány túlterhelést, elfáradást, fásultságot okoz; az oktatást szubjektíven befolyásolja, aminek káros következ­ményeit mérni nem, de a tantestületek túlfeszített­­ségtől vibráló légkörben érezni lehet. A pedagó­gushiány csökkenőben van, s 3—4 év múlva a hiány­­periódus végére érünk. A pedagógushiány oktatási színvonalrontás, amit el akarunk kerülni. Éppen ezért érdemes elemezni a hiányperiódust. Az egyik ok nyilvánvalónak látszik. A gyermeklétszám növe­kedését sem az általános iskolában, sem a középis­kolában nem követte nyomon a pedagógusképzés. 1955-től 1965-ig a pedagógus szükséglet 24,7 száza­lékkal nőtt, a képesített pedagógusok száma csak 12,8 százalékkal. A középiskolákban 78 százalékkal több a tanulócsoportok száma, s csak 54 százalékkal több a képesített tanároké. A helyzetképet rontja a hiány egyenlőtlen megoszlása. Általános iskolai tan­testületeinknek mintegy egyötödében okozott komoly gondot a hiányzó nevelők munkájának ellátása. Ezek az iskolák mind kis vagy kisebb településen, „nehe­zebb” kulturális környezetben vannak. Ide nehezebb pedagógust kapni, s ezt meg is lehet értenünk, mert az egzisztenciát alapító fiatal ezeken a helyeken nagy, sokszor leküzdhetetlen szociális gondokkal ta­lálja magát szembe, s elsősorban ezek, másodsorban kulturális igényeinek alacsonyabb szintű kielégítése készteti meghátrálásra. De számolnunk kell a lakos­ság nagyobb helységek felé való áramlásával is, amely alól a pedagógus sem kivétel, különösen, ha attól súlyos lakás vagy szociális gondjainak megol­dását reméli. A probléma boncolgatása szociális köz­oktatásunknak egyik alapvető célkitűzését érinti. Általános és középiskoláinkban, falun, városon, ki­sebb vagy nagyobb településen megközelítően azonos oktatási szintet akarunk biztosítani. A cél távolabbra mutató, a falu és a város közötti különbség eltün­tetését érinti, de napjainknak is égető kérdése. A hátrányos tanulmányi helyzetben levő paraszt­szü­­lök gyermekeinek színvonalasabb oktatásában ten­nivalóink halaszthatatlanok. N­AGYON KÖRÜLTEKINTŐEN, de sürgősen, hat­ TM hatósan, távlatokban mutatóan kell intézked­nünk. Tennivalóink kétirányúak. A pedagógusképző intézmények létszámának tervezésével kell kezde­nünk. A szakos szükséglettel egyezően elegendő szá­mú hallgatót kell felvenni. A másik gond a lakás. A pedagógusnak lakás is kell. Ha valahová csalo­gatni kell pedagógust, akkor csalogassuk hát lakás­sal. Sajnos, volt egy időszak, amikor teljesen elfe­ledkeztünk arról, hogy a falusi értelmiséget csak la­kással lehet lekötni. Egy kis túlzással azt lehet mon­dani, hogy a falu állandósult szellemi fejlődése a pedagógus lakásból indul ki. Ha késve is, de korri­gáltuk hibánkat. Amit 1950 és 1960 közt csak szór­ványosan tettünk, azt az elmúlt 5 évben nagy terv­­szerűséggel, országos akciót indítva szerveztük. 3135 lakás az eredmény. Ebből­­1415 szolgálati, azaz eny­­nyi létesült az iskolafejlesztés érdekében. Jelentős és mégis kezdő lépés ahhoz, hogy a kis­települések általános iskoláihoz és a kis középiskolákhoz lehor­gonyozzuk a szaktanárokat. Lesz-e elég pedagógus? Pedagógusképző intézmé­nyünk van elég. Ezen túl a helyes tervezésen, a la­kások juttatásán, a jelentkezéseken múlik minden. A pálya vonzása változatlanul nagy. különösen a nők körében. A pedagógusképző intézményekben (egyetemek nélkül) az 1953—54-től számított 9 év alatt európai viszonylatban az NSZK-ban, Norvé­giában, Olaszországban, Portugáliában és hazánkban növekedett a női hallgatók arányszáma. A legna­gyobb a növekedés nálunk, 29,9 százalék. Az arány 76,8 százalék. E jelenséggel nem vitatkozom. Meg­jegyzem azonban, hogy nem szabad sem negatívnak, sem állandósult tendenciának tekinteni, csak annak, ami: a különböző társadalmi hatások eredményének. GYAKRAN SZEMBETALÁLJUK magunkat azzal a kérdéssel is — különösen a harmincas évek állástalanságát átélt kollégák körében —, hogy a szü­letések időleges csökkenése nem okoz-e problémát az utánpótlás tervezésében. Levontuk-e ennek a ténynek a konzekvenciáit? Nem képezünk-e máris sokat? Nem kell-e majd az állástalan pedagógusok gondjait vállalnunk? Egyértelműen és határozottan állítom, hogy nem. Még nem jutottunk el a peda­gógus foglalkoztatás felső határáig. Általában a szü­letések csökkenése megállt, és lassú emelkedés vár­ható. Az elmúlt évtizedek születési átlagával szá­molva több általános iskolai nevelőt foglalkoztatha­tunk. Olyan — a pedagógushiány miatt évek óta „jegelt” — igényeink vannak, mint az önálló dolgo­zók középiskolai tantestületének létrehozása. Akad­nak más — ugyancsak a társadalom által támasztott — igények is. A hátrányos tanulmányi és szociális helyzetben levő fizikai dolgozók gyermekei érdeké­ben például sürgős tennivalóink vannak. A napközi és tanulószoba fejlesztésében is messze vagyunk még a céljainktól. Az évi 7—8 millió túlóra pedagógus állásra való átváltásával sem lehet sokáig várni.’ Csak ezek után sorolom közvetlenül a munka minő­ségi javítását célzó igényeket. Megszoktuk a pedagó­gus hiányt, azért ma még sok mindent a „hiány­szemléletből” ítélünk meg. A nagy szervezési hul­lám után, a hiányperiódus végén vagyunk, áttérhe­tünk a tantestületek végleges kialakítására. Rövi­desen olyan körülmények között leszünk, amikor minden iskola szakos­ norma szerint tervezi a mun­kaerő elosztást. Kialakulnak és állandósulnak a ne­velők szaktantárgyi csoportjai, ami kétségtelenül jobb személyi feltételt nyújt a nevelő célzatú okta­táshoz s a nevelés széles mederben folyó tervezésé­hez és megvalósításához. A pedagógus pálya mindig szép volt. Igazi jövője azonban csak most kezdődik.­ ­ AZ ISKOLA ÉLETE

Next