Köznevelés, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-07 / 1. szám
fokú intézménybe az 1953/54 és az 1961/62 közötti 9 évben? Ausztriában a 45,6 százalékkal évek óta helyben topogás van. Jugoszláviában a jelenlegi 48,6 százalék 18,8 százalékos, Romániában a 42,4 százalék 9,5 százalékos, Csehszlovákiában az 52 százalék 10,3 százalékos, Lengyelországban az 57,6 százalék 19,2 százalékos, Franciaországban 66,6 százalék 16,5 százalékos, Angliában az 58,5 százalék 7,5 százalékos és hazánkban az 51,4 százalék 5,3 százalékos fejlődést mutat. 1953—54-ben egy általános iskolai nevelőre 27,9 tanuló jutott, ebben a tanévben 22,7. Ezzel az eredménnyel a Szovjetunióval, Csehszlovákiával egy szinten, és a fenti országok között a negyedik helyen állunk. A középiskolai átlagsorrendben valamivel roszszabb a helyzet, de megelőzzük a Szovjetuniót, Angliát és Franciaországot. A munkakörülményeket lényegesen befolyásolja, hogy az iskolában van-e elég pedagógus. A hiány túlterhelést, elfáradást, fásultságot okoz; az oktatást szubjektíven befolyásolja, aminek káros következményeit mérni nem, de a tantestületek túlfeszítettségtől vibráló légkörben érezni lehet. A pedagógushiány csökkenőben van, s 3—4 év múlva a hiányperiódus végére érünk. A pedagógushiány oktatási színvonalrontás, amit el akarunk kerülni. Éppen ezért érdemes elemezni a hiányperiódust. Az egyik ok nyilvánvalónak látszik. A gyermeklétszám növekedését sem az általános iskolában, sem a középiskolában nem követte nyomon a pedagógusképzés. 1955-től 1965-ig a pedagógus szükséglet 24,7 százalékkal nőtt, a képesített pedagógusok száma csak 12,8 százalékkal. A középiskolákban 78 százalékkal több a tanulócsoportok száma, s csak 54 százalékkal több a képesített tanároké. A helyzetképet rontja a hiány egyenlőtlen megoszlása. Általános iskolai tantestületeinknek mintegy egyötödében okozott komoly gondot a hiányzó nevelők munkájának ellátása. Ezek az iskolák mind kis vagy kisebb településen, „nehezebb” kulturális környezetben vannak. Ide nehezebb pedagógust kapni, s ezt meg is lehet értenünk, mert az egzisztenciát alapító fiatal ezeken a helyeken nagy, sokszor leküzdhetetlen szociális gondokkal találja magát szembe, s elsősorban ezek, másodsorban kulturális igényeinek alacsonyabb szintű kielégítése készteti meghátrálásra. De számolnunk kell a lakosság nagyobb helységek felé való áramlásával is, amely alól a pedagógus sem kivétel, különösen, ha attól súlyos lakás vagy szociális gondjainak megoldását reméli. A probléma boncolgatása szociális közoktatásunknak egyik alapvető célkitűzését érinti. Általános és középiskoláinkban, falun, városon, kisebb vagy nagyobb településen megközelítően azonos oktatási szintet akarunk biztosítani. A cél távolabbra mutató, a falu és a város közötti különbség eltüntetését érinti, de napjainknak is égető kérdése. A hátrányos tanulmányi helyzetben levő parasztszülök gyermekeinek színvonalasabb oktatásában tennivalóink halaszthatatlanok. NAGYON KÖRÜLTEKINTŐEN, de sürgősen, hat TM hatósan, távlatokban mutatóan kell intézkednünk. Tennivalóink kétirányúak. A pedagógusképző intézmények létszámának tervezésével kell kezdenünk. A szakos szükséglettel egyezően elegendő számú hallgatót kell felvenni. A másik gond a lakás. A pedagógusnak lakás is kell. Ha valahová csalogatni kell pedagógust, akkor csalogassuk hát lakással. Sajnos, volt egy időszak, amikor teljesen elfeledkeztünk arról, hogy a falusi értelmiséget csak lakással lehet lekötni. Egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy a falu állandósult szellemi fejlődése a pedagógus lakásból indul ki. Ha késve is, de korrigáltuk hibánkat. Amit 1950 és 1960 közt csak szórványosan tettünk, azt az elmúlt 5 évben nagy tervszerűséggel, országos akciót indítva szerveztük. 3135 lakás az eredmény. Ebből1415 szolgálati, azaz enynyi létesült az iskolafejlesztés érdekében. Jelentős és mégis kezdő lépés ahhoz, hogy a kistelepülések általános iskoláihoz és a kis középiskolákhoz lehorgonyozzuk a szaktanárokat. Lesz-e elég pedagógus? Pedagógusképző intézményünk van elég. Ezen túl a helyes tervezésen, a lakások juttatásán, a jelentkezéseken múlik minden. A pálya vonzása változatlanul nagy. különösen a nők körében. A pedagógusképző intézményekben (egyetemek nélkül) az 1953—54-től számított 9 év alatt európai viszonylatban az NSZK-ban, Norvégiában, Olaszországban, Portugáliában és hazánkban növekedett a női hallgatók arányszáma. A legnagyobb a növekedés nálunk, 29,9 százalék. Az arány 76,8 százalék. E jelenséggel nem vitatkozom. Megjegyzem azonban, hogy nem szabad sem negatívnak, sem állandósult tendenciának tekinteni, csak annak, ami: a különböző társadalmi hatások eredményének. GYAKRAN SZEMBETALÁLJUK magunkat azzal a kérdéssel is — különösen a harmincas évek állástalanságát átélt kollégák körében —, hogy a születések időleges csökkenése nem okoz-e problémát az utánpótlás tervezésében. Levontuk-e ennek a ténynek a konzekvenciáit? Nem képezünk-e máris sokat? Nem kell-e majd az állástalan pedagógusok gondjait vállalnunk? Egyértelműen és határozottan állítom, hogy nem. Még nem jutottunk el a pedagógus foglalkoztatás felső határáig. Általában a születések csökkenése megállt, és lassú emelkedés várható. Az elmúlt évtizedek születési átlagával számolva több általános iskolai nevelőt foglalkoztathatunk. Olyan — a pedagógushiány miatt évek óta „jegelt” — igényeink vannak, mint az önálló dolgozók középiskolai tantestületének létrehozása. Akadnak más — ugyancsak a társadalom által támasztott — igények is. A hátrányos tanulmányi és szociális helyzetben levő fizikai dolgozók gyermekei érdekében például sürgős tennivalóink vannak. A napközi és tanulószoba fejlesztésében is messze vagyunk még a céljainktól. Az évi 7—8 millió túlóra pedagógus állásra való átváltásával sem lehet sokáig várni.’ Csak ezek után sorolom közvetlenül a munka minőségi javítását célzó igényeket. Megszoktuk a pedagógus hiányt, azért ma még sok mindent a „hiányszemléletből” ítélünk meg. A nagy szervezési hullám után, a hiányperiódus végén vagyunk, áttérhetünk a tantestületek végleges kialakítására. Rövidesen olyan körülmények között leszünk, amikor minden iskola szakos norma szerint tervezi a munkaerő elosztást. Kialakulnak és állandósulnak a nevelők szaktantárgyi csoportjai, ami kétségtelenül jobb személyi feltételt nyújt a nevelő célzatú oktatáshoz s a nevelés széles mederben folyó tervezéséhez és megvalósításához. A pedagógus pálya mindig szép volt. Igazi jövője azonban csak most kezdődik. AZ ISKOLA ÉLETE