Köznevelés, 1967 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1967-09-08 / 17. szám

sági, gépipari technikumai, 3 gim­náziuma, gyors- és gépíró iskolája, zeneiskolája, egyházi közép- és felsőfokú tanintézményei, sok kollégiuma a fiatalság derűjét árasztja el azon a városon, mely­nek az egyik fő büszkesége, hogy ott látható hazánk legrégebbről fönnmaradt lakószobája. 700 vagon szén Esztergomban összesen csaknem egynegyed millió légköbmétert tesznek ki az oktatási célokat szol­gáló helyiségek. Fűtésükre éven­ként 70 ezer mázsa szenet és kok­szot, 2 ezer mázsa fát, 40 ezer li­ter gázolajat használnak föl. Ezek a látványos számok figyel­meztettek engem elsőül e város is­koláinak egyik nagy gondjára. Alig van közöttük olyan, ame­lyikben központi fűtés volna. Ez nem csupán a fűtés körülményeit és a vele járó gondokat érzékel­teti. Némi kérdezősködéssel a té­nyektől eljutunk addig a tájékoz­tatásig is, hogy Esztergomban, jóllehet a felszabadulás előtti diák­létszám napjainkra megnégyszere­ződött, mindössze a felsőfokú bá­nya- és vegygépipari kapott két évtized alatt új épületet. Ennek következménye, miként arról egy nemrégi híradás tájékoztat: „ ... A zsúfoltság, a helyiséghiány olyan helyzetet teremtett, hogy tantermeket kellet kettéválaszta­ni, folyosórészt elfalazni, szertá­rakat, természettudományos elő­adókat, irodákat, tantestületi szo­bákat átalakítani...” És mégis a levéltárat is egy volt gimnázium épületébe telepítették, egy általá­nos iskolában pedig kollégiumot helyeztek el. Ácsorgók Olykor átmenetileg még a fejlő­dés is megpróbáltatásokkal jár karonfogva. A Dobó Katalinról el­nevezett gimnázium tornaterme hónapok óta a városi könyvtár ideiglenes szállása. Huszonhatezer kötet vár arra a közönyös bordás­falak között, hogy mikor fejező­dik be a munka az új könyvtár épületén, amely­­ korszerű, szép otthona lesz végre Esztergom ér­tékes bibliotékájának. És találkoztam ebben a város­ban a türelemnek olyan példájá­val, hogy csak tisztelettel emlé­kezhetek meg róla. Egyik okta­tásügyi intézmény gondnoka olyan huszonkét éves lány, aki je­les érettségije óta már harmad­szor rugaszkodott neki az orvos­­egyetemi felvételnek. Mindannyi­szor elérte a szükséges pontszá­mot — mindannyiszor visszahul­lott helyhiány miatt. Volt olyan féléve, amikor hetenként három­szor Budapestre utazott, hogy a fővárosban vegyen részt az előké­szítőn. Minden alkalommal öt órát utazott három órai tanu­lásért. — Ezek szerint — mutattam a nemrég elfoglalt íróasztalán ösz­­szegyűlt iratokra — fölhagy a to­vábbi kísérletezéssel. — Dehogy! — rázta meg fiús frizuráját. — Esztergomban nem­csak kétszerkettőt tanultam, ha­nem türelmet is. Ugyanez az eset azonban a pe­dagógusi felelősségnek egy ritkán érintett vonására is fölhívta a fi­gyelmemet. Pár órán belül három olyan fiatallal is összeakadtam, aki évek óta — hogy úgy mond­jam — „toporog az egyetem ka­pujában”. Csak alkalmi munkát vállalnak, szerintük életük csak úgy válhatik rendezetté, megala­pozottá, ha sikerül egyetemi dip­lomát szerezniük,és csak vár­nak, csak várnak, csak várnak, számukra minden csak átme­net ... Aggasztóan növekszik az ilyen fiatalok száma. És ami különösen fonákká teszi helyzetüket: éppen a jó tanulók közül kerülnek ki — az elégségesek már régen szak­munkások, vagy megtalálták a he­lyüket az adminisztrációban, ők pedig még mindig a reménység megbűvöltjei. Nem kéne olykor néhány — az élet realitásaira fi­gyelmeztető — szót váltania va­lakinek e várakozókkal? Tilalom — hibával Sajátosan elegyülnek Eszter­gomban a diákéletet átszövő régi hagyományok és a jelen új szoká­sai. Egyik ismert színészünk, Mó­ricz Zsigmond színésznő lányának a férje, az itteni tanítóképzőben töltött éveire visszaemlékezve el­mondotta, hogy a leendő tanítók részt vettek az ásatási munká­ban is — a lányokkal való diskurálást viszont szigorúan tiltották nekik." Egy főorvos meghatottan beszélt arról, hogy osztálytársaival hu­szonegy évig minden esztendőben megkoszorúzták elhunyt gimná­ziumi osztályfőnökük dísztelen sírját. A Búbánat völgyébe való kirándulások, a völgy nevével el­lentétben, a diákvigalmak jó al­kalmai, és lassan hagyománnyá rendszeresül az is, hogy a balla­gok ünnepélyesen elbúcsúznak a városi tanácstól. Csokonai idejében is több volt tanári bakafántoskodásnál a kocs­­mázást tiltó rendelkezés. Ma is csak helyeselhető a nevelőknek az a törekvése, hogy diákjaikat igye­keznek távoltartani a rumszagú szórakozóhelyektől. Érdeklődéssel olvastam hát egyik gimnázium házirendjében az utasítást, mely szerint a Múzeum cukrászda láto­gatása tilos. — Miért tiltják a diákokat ettől a cukrászdától? — kérdeztem fél­órával később a Múzeum cukrász­dában a felszolgálót. — Nem tudom — tette vissza a tálcát asztalomra. — Talán a nagy forgalom miatt? A helyiségben rajtam kívül nem ült vendég. Csönd volt s szinte csak a csönd föloldásául megkér­deztem ! — Maga nem diák? — Jól tetszik látni — pirult el a lány. — Most végeztem a máso­dik gimnáziumot. Vetélkedő De méltánytalanság volna csak az ilyen fonák eseteket leírnom. Belehallgattam egy kiránduló pesti úttörőőrs és egy hamarjában összegereblyézett esztergomi út­törőegyüttes rögtönzött városis­mereti vetélkedőjébe is. Az esz­tergomiak nemcsak saját városu­kat ismerték jobban, de Buda­pestről is többet tudtak a főváro­siaknál. Kicsit ámultam, midőn valamelyik helybeli fiúcska még arról is tudott, hogy a mai Nép­­köztársaság útjának első neve Su­gárút volt. Válaszaik mögött nemcsak saját bontakozó érdeklődésük rajzoló­dott ki, hanem a mai esztergomi nevelő sok fáradalmát és igyeke­zetét is megsejtetem. Azt a peda­gógusi magatartást, melynek meg­felelőjéről oly szépen vallott Esz­tergomi lélek című írásában Ré­vész Béla: —„... Szerette Esztergomot, kö­zülünk származott, a szűr-szabóék családjából, előbb kispapnak szán­ták, de tanár lett belőle, nem ka­nonok. Esztergomi tudós volt, akárhogy magyarázta a történel­met, a fonalát mindig városunk­hoz fűzte... Kossuth Lajosról be­ SZEMLE 677

Next