Köznevelés, 1967 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1967-09-08 / 17. szám
sági, gépipari technikumai, 3 gimnáziuma, gyors- és gépíró iskolája, zeneiskolája, egyházi közép- és felsőfokú tanintézményei, sok kollégiuma a fiatalság derűjét árasztja el azon a városon, melynek az egyik fő büszkesége, hogy ott látható hazánk legrégebbről fönnmaradt lakószobája. 700 vagon szén Esztergomban összesen csaknem egynegyed millió légköbmétert tesznek ki az oktatási célokat szolgáló helyiségek. Fűtésükre évenként 70 ezer mázsa szenet és kokszot, 2 ezer mázsa fát, 40 ezer liter gázolajat használnak föl. Ezek a látványos számok figyelmeztettek engem elsőül e város iskoláinak egyik nagy gondjára. Alig van közöttük olyan, amelyikben központi fűtés volna. Ez nem csupán a fűtés körülményeit és a vele járó gondokat érzékelteti. Némi kérdezősködéssel a tényektől eljutunk addig a tájékoztatásig is, hogy Esztergomban, jóllehet a felszabadulás előtti diáklétszám napjainkra megnégyszereződött, mindössze a felsőfokú bánya- és vegygépipari kapott két évtized alatt új épületet. Ennek következménye, miként arról egy nemrégi híradás tájékoztat: „ ... A zsúfoltság, a helyiséghiány olyan helyzetet teremtett, hogy tantermeket kellet kettéválasztani, folyosórészt elfalazni, szertárakat, természettudományos előadókat, irodákat, tantestületi szobákat átalakítani...” És mégis a levéltárat is egy volt gimnázium épületébe telepítették, egy általános iskolában pedig kollégiumot helyeztek el. Ácsorgók Olykor átmenetileg még a fejlődés is megpróbáltatásokkal jár karonfogva. A Dobó Katalinról elnevezett gimnázium tornaterme hónapok óta a városi könyvtár ideiglenes szállása. Huszonhatezer kötet vár arra a közönyös bordásfalak között, hogy mikor fejeződik be a munka az új könyvtár épületén, amely korszerű, szép otthona lesz végre Esztergom értékes bibliotékájának. És találkoztam ebben a városban a türelemnek olyan példájával, hogy csak tisztelettel emlékezhetek meg róla. Egyik oktatásügyi intézmény gondnoka olyan huszonkét éves lány, aki jeles érettségije óta már harmadszor rugaszkodott neki az orvosegyetemi felvételnek. Mindannyiszor elérte a szükséges pontszámot — mindannyiszor visszahullott helyhiány miatt. Volt olyan féléve, amikor hetenként háromszor Budapestre utazott, hogy a fővárosban vegyen részt az előkészítőn. Minden alkalommal öt órát utazott három órai tanulásért. — Ezek szerint — mutattam a nemrég elfoglalt íróasztalán öszszegyűlt iratokra — fölhagy a további kísérletezéssel. — Dehogy! — rázta meg fiús frizuráját. — Esztergomban nemcsak kétszerkettőt tanultam, hanem türelmet is. Ugyanez az eset azonban a pedagógusi felelősségnek egy ritkán érintett vonására is fölhívta a figyelmemet. Pár órán belül három olyan fiatallal is összeakadtam, aki évek óta — hogy úgy mondjam — „toporog az egyetem kapujában”. Csak alkalmi munkát vállalnak, szerintük életük csak úgy válhatik rendezetté, megalapozottá, ha sikerül egyetemi diplomát szerezniük,és csak várnak, csak várnak, csak várnak, számukra minden csak átmenet ... Aggasztóan növekszik az ilyen fiatalok száma. És ami különösen fonákká teszi helyzetüket: éppen a jó tanulók közül kerülnek ki — az elégségesek már régen szakmunkások, vagy megtalálták a helyüket az adminisztrációban, ők pedig még mindig a reménység megbűvöltjei. Nem kéne olykor néhány — az élet realitásaira figyelmeztető — szót váltania valakinek e várakozókkal? Tilalom — hibával Sajátosan elegyülnek Esztergomban a diákéletet átszövő régi hagyományok és a jelen új szokásai. Egyik ismert színészünk, Móricz Zsigmond színésznő lányának a férje, az itteni tanítóképzőben töltött éveire visszaemlékezve elmondotta, hogy a leendő tanítók részt vettek az ásatási munkában is — a lányokkal való diskurálást viszont szigorúan tiltották nekik." Egy főorvos meghatottan beszélt arról, hogy osztálytársaival huszonegy évig minden esztendőben megkoszorúzták elhunyt gimnáziumi osztályfőnökük dísztelen sírját. A Búbánat völgyébe való kirándulások, a völgy nevével ellentétben, a diákvigalmak jó alkalmai, és lassan hagyománnyá rendszeresül az is, hogy a ballagok ünnepélyesen elbúcsúznak a városi tanácstól. Csokonai idejében is több volt tanári bakafántoskodásnál a kocsmázást tiltó rendelkezés. Ma is csak helyeselhető a nevelőknek az a törekvése, hogy diákjaikat igyekeznek távoltartani a rumszagú szórakozóhelyektől. Érdeklődéssel olvastam hát egyik gimnázium házirendjében az utasítást, mely szerint a Múzeum cukrászda látogatása tilos. — Miért tiltják a diákokat ettől a cukrászdától? — kérdeztem félórával később a Múzeum cukrászdában a felszolgálót. — Nem tudom — tette vissza a tálcát asztalomra. — Talán a nagy forgalom miatt? A helyiségben rajtam kívül nem ült vendég. Csönd volt s szinte csak a csönd föloldásául megkérdeztem ! — Maga nem diák? — Jól tetszik látni — pirult el a lány. — Most végeztem a második gimnáziumot. Vetélkedő De méltánytalanság volna csak az ilyen fonák eseteket leírnom. Belehallgattam egy kiránduló pesti úttörőőrs és egy hamarjában összegereblyézett esztergomi úttörőegyüttes rögtönzött városismereti vetélkedőjébe is. Az esztergomiak nemcsak saját városukat ismerték jobban, de Budapestről is többet tudtak a fővárosiaknál. Kicsit ámultam, midőn valamelyik helybeli fiúcska még arról is tudott, hogy a mai Népköztársaság útjának első neve Sugárút volt. Válaszaik mögött nemcsak saját bontakozó érdeklődésük rajzolódott ki, hanem a mai esztergomi nevelő sok fáradalmát és igyekezetét is megsejtetem. Azt a pedagógusi magatartást, melynek megfelelőjéről oly szépen vallott Esztergomi lélek című írásában Révész Béla: —„... Szerette Esztergomot, közülünk származott, a szűr-szabóék családjából, előbb kispapnak szánták, de tanár lett belőle, nem kanonok. Esztergomi tudós volt, akárhogy magyarázta a történelmet, a fonalát mindig városunkhoz fűzte... Kossuth Lajosról be SZEMLE 677