Köznevelés, 1969 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1969-12-19 / 24. szám
Munkásgyerekek kollégiuma Materényi Jenő—M. Pásztor József: Eljutnak-e az egyetemig? Eljutnak-e az egyetemig? Nem szónoki fogás e kérdés a kis könyv élén. Egyrészt tudatosítani akarja azt a már fölismert tényt: a munkás- és parasztfiatalok nem kellő számban és nem képességeiknek megfelelő mértékben jutnak el a magyar felsőoktatásba. Mindnyájan ismerjük ezt a helyzetet — ha a statisztikai adatok újra meg újra meghökkentenek is —, mégsem árt, ha napi munkánk során, e könyvecske forgatása közben megint elgondolkodunk rajta. A könyv egy diákotthon megszületését s első, szükségképp tétova lépéseit írja le. Ezért azonban még nem volna egyedülálló a pedagógiai irodalomban. Ami sajátossá és különösen vonzóvá teszi az, hogy két szerzője a fővárosi munkásfiatalok középiskolai diákotthonának igazgatója és nevek szakára, olyan intézményé, amely első és egyedüli az országban. A címül választott kérdés erre is utal: nem jutottak még el az egyetemig — de odajuthatnak! Materényi Jenő és M. Pásztor József azt a néha már küzdelemmé növő erőfeszítést mutatja be, amellyel a kétkezi dolgozók tehetséges gyermekeinek is egyenlő esélyeket akarnak biztosítani a felsőfokú továbbtanulásra. Ennek a küszködésnek egyes állomásain, mint cseppben a tenger, egész mai életünk föltárul. A kollégium elhelyezése gondot okoz az épületben lakók lakásproblémái miatt, a fölszerelés és bebútorozás elé akadályokat gördít az, hogy a gazdasági év végén vagyunk, és sehol sem vesznek föl már arra az évre megrendeléseket; a berendezést meg kell újítani, mert a társkollégium csuna selejtholmit raktározott oda és így tovább. Mindnyájan ismerhetjük a valamit akarók kálváriáját — nem a jószándék, hanem a segítőkész tettek hiányában. Sajátos színeket mutat a diákközösség megszervezése is. Olyan — egyébként kézenfekvő — gondok merültek föl a gyermekközösség első néhány napján, ami ismét csak a szocialista oktató-nevelő munka mai közegére irányítja figyelmünket. Több szülő hallani sem akart a kollégiumról, mert mit szólnak majd az ismerősök, ha „eldobják” maguktól gyermeküket. A kollégium megalakulásáról hírt kapó budapesti középiskolák közül sok egyszerűen nem talált a diákotthonra érdemes — tehát kiválóan vagy jól tanuló — munkásgyereket (!). A fiúk közül kezdetben többen is szégyenlősen takargatták családi helyzetüket, olyan körülmények közt éltek otthon. (Külön élmény — mégpedig eléggé keserű —, ahogyan a szerzők leírják fiaik vonakodását az ismeretlen szerkezetű fürdőszobai gázbojlertől.) Ilyen és hasonló viszontagságok közt zajlik le „a közösség kialakításának folyamata” (5. fejezet),hogy a politikai és világnézeti nevelés gondjainak vázolása után végül az iskolai teljesítmények jellemzésével záruljon a könyvecske. Ez a tanulmányi munka voltaképp a kollégium nevelőtanárainak fő célja; zökkenői tanulságos adalékkal szolgálhatnak iskolarendszerünk jelenlegi erősségeihez és gyöngéihez, s jó gondolatokat ébresztenek a fejlesztés jövendő feladataival kapcsolatban. Tanulságain kívül miért élvezetes olvasmány Materényi Jenő és Pásztor József munkája? Életközelsége miatt. (A sorozatnak — „A pedagógiai időszerű kérdései hazánkban” — az életközeli írások a jellemzője és fő erénye.) A szerzők erőssége: úgy kiválasztani és megírni egy-egy epizódot, hogy benne a problémák egész sora táruljon föl, s az olvasó így vagy úgy jellemzőnek érezze nemcsak az oktató-nevelő munkára, hanem a korra is, amelyben élünk. Egyszer-egyszer elengedtük volna — egyébként kétségtelenül korrekt — táblázataikat: negyvenegy fiú adataiból úgyis csak arra a negyvenegy fiúra tudunk következtetni, nem többre; ehhez pedig (a szerzők jóvoltából) a folyamatos szöveg annyival alkalmasabb ! Azért becsülöm nagyra e kis kötetet, mert nem egy élettől elzárkózott kollégiumot ír le, hanem a pedagógiai szituációkban is mindennapos gondjainkat látja és láttatja meg. És ezért válik majd bizonyára másoknak is kellemes és gondolatserkentő olvasmányává. (Tankönyvkiadó, 1969.) KOZMA TAMÁS Kőhegyi Gyula rajza