Köznevelés, 1971 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1971-08-20 / 16. szám
Irodalomtörténeti füzetek AZ AKADÉMIAI Kiadó gondozásában rendszeresen megjelenő Irodalomtörténeti füzetek többsége nemcsak a szőkébb szakma művelőinek szól, nemcsak az irodalomtörténészek és a filológusok érdeklődésére tarthat számot. A sorozat újabb kötetei közül is talán csak Bán Imre Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI.—XVIII. században című tanulmánya olyan, amelyik inkább a kutatókat, a korszak s a korszakon belüli művek elemzőit vonzza. H. Lukács Borbála Szellemtörténet és irodalomtudomány címmel a két világháború közti Minerva körről, a Minerva szerzőiről, mindenekelőtt Tieremann Tivadar, Horváth János és Farkas Gyula munkáiról írt tanulmányt. Ez a füzet, és Németh G. Béla Tragikum és történetfelfogás a melyben a század végi tragikum-vitát eleveníti fel, Beöthy Zsolt, Péterfy Jenő és Rákosi Jenő nézeteit szembesíti és a vita résztvevőinek álláspontját, világnézetét az egész tragikumkérdés fényében vizsgálja, fontos és jó olvasmánya lehet a magyartanároknak, az irodalom iránt érdeklődő, nem „szakmabeli” olvasóknak is. A tanulmányok közelítési módja, elemző módszere, szemlélete mindenekelőtt, de a kevéssé ismert tények, adatok, vagyis a füzetek témája is érdekes — talán az újdonság-ismeretlenség még érdekesebbé teszi, s nem taszítja az olvasókat. A Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában című könyv, amit a sorozatból külön kiemelnék, s elöljáróban — nem hiszem, hogy túlzó az értékelés — az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb és legizgalmasabb irodalomtörténeti tanulmányának nevezhetek, szintén kevéssé ismert témával foglalkozik. Pór Péter tanulmányában Justh Zsigmond és Czóbel Minka munkásságát elemzi; kettőjük példáján mutatja be a századvég több jellegzetes „tünetét”, s a „konzervatív reformtörekvéseket”. Már maga a cím is telitalálat, és jellemző Pór Péter gondolkodásmódjára, közelítésére. Nehéz lenne ellenállni a kísértésnek, s nem idézni néhány mondatát a századvég „levegőjéről” — oly pontos és láttató a leírás, példamutató korrajz: „Az új korban és új élményektől indíttatott nemzedék legőszintébb egyéniségei, a dezilluzió egyszer ítélő-ironikus, másszor lírai-nosztalgikus műveinek alkotói számára már a hetvenes években világossá vált, hogy bármely szépek legyenek is az eszmények, a valóság ellenükre alakult és egyre inkább szembefordul velük. Ám azok, kik bátran gondolkodni nem mertek vagy nem akartak, vagy egyszerűen nem tudtak, szívesebben követték a Budapesti Szemlének és Gyulainak egyre merevebbé váló elképzeléseit és szabályait. A nyolcvanas években pedig az egész konstrukció reménytelenül irreálissá, mondhatni fiktívvé, üressé és általánossá kövesedett, hogy aztán a bénító illúzió- és hazugságtömeg rázúduljon a századvégre.” PÓR PÉTER nemcsak tiszteletreméltó irodalomtörténeti felkészültséggel, hanem eleven filozófiai szemlélettel elemzi a két író életművét — Justhnál A puszta könyvét és a Gányó Julcsát kiemeli, részletesebben boncolgatja. De a társadalomelméleti kérdések iránti érzékenysége nem bénítja, nem is halványítja az esztétikai ítéleteket. „Jutsh sokat emlegetett »dilettantizmusának« — írja egyhelyütt — ha van értelme, úgy az, hogy művészetének nem rendelte alá egyéb irányú tevékenységét, hanem megfordítva, regényeivel szolgálni és illusztrálni kívánta más, nagyobb körű elképzeléseit.” Az érzés és az ítélkezés, az aprólékos elemzés és az összefogó, áttekintő tömörség, az anyagbőség és a jó olvasmánynak megfelelő elrendezés mind harmonikusan egészíti ki egymást, élő és aktuális mondanivalókat közvetít. AZ IRODALOMTÖRTÉNETI füzetek változatos és gazdag tematikája, a tanulmányok jó színvonala bizonyára a szerkesztő Bodnár György érdeme is. Meggyőződésem, hogy a szerzők s a szerkesztő munkáját is segítené, ha ezek a kis könyvek valamivel szélesebb olvasótáborra találnának, s gondolataik a pedagógusok közvetítésével eljutnának a fiatalabb olvasókhoz is. HORGAS BÉLA 21_______________ SZEMLE