Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)
1977-04-29 / 17. szám
— Nem szabad véglegesnek kinyilatkoztatott és kötelező értékrenddel fejbevenni a gyermeket, sem törvényerejű sorrendiséget rákényszeríteni. Nem szabad állampolgári fegyelemmé tenni, hogy ami a tankönyvben van, annak okvetlenül tetszeni kell. A kényszerű ideálokat az emberek általában megutálják — a gyermekek sem különben. Még a legjobb írók legjobb megoldásait sem szabad kizárólagos fogalmazási vagy szemléletigondolkodási modellként a tanulókra erőltetni. De a legfontosabbnak azt tartom, hogy bárhogyan foglalkozzunk az irodalommal, az egészet valahol és valahogy össze kell kapcsolni a leghedonistább szövegélvezettel. • Szavaiból az csendül ki, hogy nagyon szerette az irodalmat „tanítani”. — Régi hibám, hogy nagyon szeretek arról beszélni, amit kedvelek, és ha érzem — vagy elhitetem magammal —, hogy ez a fajta önzőségem a közhasznúsággal találkozik, akkor még boldogabban adom át magam a beszéd mámorának. Amit viszont nem szeretek, azt nem is tudom csinálni; olyankor nekem bérletem van valamelyik kórházi osztályra. • Megérzi a gyermek, hogy a tanár szereti, amit csinál? • Csak ezt érzi meg, csak ezt! És a tanár—diák emberi kapcsolatának ez a legföldrengésbiztosabb alapja. Abban a pillanatban, amint az órán — nem megjátszott, hanem igazi mámorba szédülök, védve vagyok a gúny, a kellemetlenkedések, a belevakkantgatások ellen is, mert a gyermek érzi, hogy most valami különös dolog történt, átszellemült találkozás az anyaggal, és megsejti, hogy ez a csoda vele is megtörténhet. • A pedagógusok állítólag érzékenyebbek, mint mások. Miből fakadhat ez a folytonos, néha túlzott érzékenység? Nem fogadom el, hogy a nevelőtársadalom egyarcú réteg, tehát az egysíkú minősítéseket sem fogadom el. Kik a pedagógusok ma Magyarországon ? Pedagógus a próféta a szó Németh László-i értelmében, vagyis a nagy szellem, aki változtatni akar a világon; pedagógus a jól kereső Valaki unatkozó felesége, aki esetleg a háztartástól menekül; pedagógus a sértett, valószínűleg rossz író, aki elmegy tanügyinek; pedagógus a furfangos karrierista, aki az iskolán keresztül egy magasabban álló íróasztalhoz akar jutni; és pedagógus az a sok tízezer tisztességes nő vagy férfi, aki nem „kényszerből” vállalta a pályát, hanem azért, mert beleszeretett a tanításba. Mindezek egyformán, egy okból volnának érzékenyek? Képtelenség. A rétegre jellemző sértődöttség mindezek ellenére fennáll. Súlyos oka van ennek. E pillanatban a pedagógus a társadalomnak az a gyermeke, akiről a közmondás szól: Lányomnak mondom, hogy menyem is értse. A társadalom valószínűleg érzi, hogy az iskolán keresztül üzenhet a legkockázatmentesebben önmagának. Az óvatos bátorkodók a tanüggyel kapcsolatban szóvá merik tenni mindazt, ami végső soron a közélet, a demokrácia fogyatékosságaira vonatkozik. Magyarán: a pedagógusnak alulról-fölülről be merünk olvasni, másoknak kevésbé. A jelenség nem egyedülálló. Mindig akad egy-egy „ügyeletes” színház, amelynek kipellengérezésével „fölülről”, „alulról” vagy „oldalról” némelyek üzenni mernek a védettebb színházaknak, és mindig van két-három olyan költő, író, akin át a különböző irodalmi köröknek, netán az egész irodalomnak üzennek. Ezek a bírálatok alapjában véve önmaguknál többet jelentő, képletes tanmesék. Mivel ez a szerep gyakrabban kijut a nevelőknek, mint másoknak, érthető, ha érzékenyek, sértődékenyek. Olykor a tanár vurstlibeli pofozóembernek érezheti magát. • Abody Béla ismét pedagógus lett: a televízió Családi kör című műsorában havonta az egész ország színe előtt lép a katedrára. Miért vállalkozott erre a nehéz szerepre? — Tavaly kiderült, hogy kétévi betegség és ebből kilenchónapi vízszintes helyzet után mégsem ülök be Charon ladikjába. Föltámadtam, élek. Egyszer csak csöngött a telefon, és megkérdezték, közreműködnék-e a műsorban. Ez volt az életbe visszahívó legkorábbi telefonok egyike. Fölvállaltam a munkát. Bevallom, nemtelen indítékok is dolgoztak bennem: kínzó kameraéhséget éreztem, szerettem volna sürgősen bemutatni a halott fölült és enni kért című mutatványt, kinek-kinek örömére-bánatára. De komolyra fordítva a szót: sok mindent szeretnék elmondani, mert úgy érzem, ma többet tudok a világról, az emberi értékekről és értéktelenségekről, mint régebben. Fontosnak tartom ezt a néhány csöndes, nehéz évemet; kötelességem elmondani, amit ezalatt megtudtam. • Az elmondandók közül mit tart a legfontosabbnak? Van-e központi magva az elképzeléseinek? — Van a lét és a tudat aszimetriája. Az, hogy elcsúszott a hang a képhez képest. Amíg valamiféle kolostor-életre voltunk kárhoztatva, addig megvoltak ugyan a korlátaink, de megvolt a belső védettségünk is. Most kirohantunk meztelenül a meztelen valóságba, bonyolult ellentmondásoktól terhes világba, és riadtan látjuk, hogy egy csomó dolgot nem tudunk. Egy nagy, csöndes életforma-forradalom zajlott le az utóbbi évtizedekben Magyarországon — meglehet, az egész világon —, mégis tegnapi, tegnapelőtti klisékkel dolgozunk. A világhoz fűződő viszonyunk és az embert emberhez fűző viszonyok dolgában szeretnék némi segítséget adni a nézőnek. Nem tudok recepteket adni, a nézővel való együttes gondolkodás útján próbálok eljutni a mai holnapi magyar valóság „belakásához”. Kerülve az olcsó idillt, nem kevésbé a divatba jött kockázatmentes és fixfizetéses ócska krakélereskedést Az önsorsjavító szándékot igyekszem magunkban ébresztgetni. • Amit eddig mondott a megújult Családi körben, abban mintha kitüntetett helyet kapott volna az emberi kapcsolatok kérdésköre. Miért? — Életem mögöttes drámája áll a háttérben. Az elmúlt években óriási kontrasztokat éltem át, lármás töntlétet, lezuhanást, csöndes föltámadást; ennek a korszakomnak a legnagyobb kalandjai emberi kapcsolatkalandok voltak. Gyógyíthatatlan sebek és hálák élnek bennem, rosszból-jóból ennyit sosem kaptam. Nagy emberi élményeim az emberi vonzás és taszítás törvényei körül pörögtek. Itt támadtak sürgős mondanivalóim, amiket készülő könyvemben, cikkekben, novellákban vagy a műsor három-négy mondatában próbálok megfogalmazni. • Hogy tekintsünk hát egymásra, hogyan éljünk együtt mi, emberek? — Szeressük meg egymás hibáit, és tanuljunk meg félni egymás erényeitől. Próbáljuk meg a másik ember hibáit a saját sorsából levezetni. Ugyanakkor fogadjuk el az erényeiknek azt az individuális jellegét, hogy az egyik ember erényei nem ültethetők át föltétlenül a másikba. A közösség harmóniája szempontjából valószínűleg csak ennyire van szükség belőlünk. Legalább két dolgot kegyetlenül tanuljunk meg. A megértést, a másik szerkezetinek kijáró maximális tiszteletet, figyelmet, a ráhangoltságot arra, hogy ahány ember, annyi kis világegyetem. A másik az előbbiből következik: ne vessem meg a társamat, mert nem ért velem egyet. Eszméimet persze nem adhatom föl, de ne hajszoljam az azonnali és teljes egyetértést. Mindnyájan esendők vagyunk, és legföljebb — vagy legalább? — az egyet nem értés elfogadásában lehet köztünk teljes egyetértés. • Abody Bélát gyakran látjukhalljuk humoros szerepekben is, aminek következtében sokan humoristának tartják. Nem zavarja ez? — De igen. Nem hiszem, hogy humorista vagyok. Azt pedig biztosan tudom, hogy nem vagyok tehetséges humorista. Olyan korban élünk, amikor kinőttünk egy csomó bálványt, modellt, amelyek nemcsak érvénytelenné, hanem komikussá is váltak. „Humorista” képességem talán csak egy olyan érzékszervnek a túl élénk működése, amellyel észreveszem a blöfföket. Ez a viszonylag ütésbiztos blöfffjelző készülékem mindig figyelmeztet a hazug pózokra, ha mégoly drámaiak is. És mivel folytonosan üzemel, nem tehetek róla, hogy a legszebb egyenruhák mögött is alsónadrágban látom a szőrös lábakat. De ne higgye, hogy ettől cinikus vagyok, hogy nem tisztelem a világot. A világ javát tisztelem, a világelleneseken meg nincs mit tisztelni. • Sokan állítják, hogy isko- láink ma túl „szárazak”, mert életükből hiányzik a humor. Mi a véleménye erről? — Egyfajta rossz humor sajnos jelen van az iskolákban. A hatalmát az órán kiélő felnőtt ironizálása a védtelen gyermekkel szemben. A gyanútlan, stresszben levő gyermek adja a magas labdákat, amelyeket olcsó szellemeskedéssel nagyon könnyű leütni, és a többiek persze röhögnek a kutyaszorítóba került társukon. Ennél már jobb a szárazság, de még a gépek személytelensége is. Tessék „fölfelé” viccelni, ne „lefelé”! Amit hiányolok, ami nagyon kellene: a léleknek az a fajta, azt hiszem, természetes derűje, amelyben az irónia mindig a szükséges öniróniával vegyül, és amely nem megszégyenítéshez -megszégyenüléshez vezet, hanem egészséges együttnevetést fakaszt. Ennek a humornak, ennek a derűnek az órákra, sőt a továbbképzésekre való bevitelét igen fontosnak tartom. Ebben a lélekmély derűben, lélekmély kedélyben ugyanis az a sugallat rejlik, hogy az életben mégiscsak vannak jó lehetőségek. Tapasztalataim szerint sok pedagógus magánemberként magában hordja ezt a derűt, de az órán nem meri magából kibontani, nem meri életre kelteni. Miért? GYŐRI GYÖRGY 4