Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)

1977-04-29 / 17. szám

Didaktikus szövegek helyett látvány Az Iskolatelevízió 1964 óta sugároz műsort az általános iskolai tanulóknak, és az 1976 —77-es tanévben már tizenkét tantárgy, illetve témakör 332 adásával segíti a pedagógusok munkáját. Az adások ilyen bőségében minden évfolyam találhat kedvére valót. A középiskolásoknak készült 82 műsort vagy az „Irány az egyetem!” 26 adását nem is számítottam, még kevésbé a Pedagógusok Fórumát. Jómagam a kezdet kezdetétől figyelemmel kísérem és fel is használom a magyar irodalom adásokat, s most néhány tapasztalatomról számolok be. A „hőskorban”, 1965—67 között az 5. és 6. osztályosoknak készültek az első oktatófilmek, amelyek mai szemmel nézve jól mutatják a kezdettel járó pedagógiai-módszertani bizonytalanságokat. A műsorszerkesztők és a rendezők mintha csak az osztatlan iskolák segítését tűzték volna feladatukul: többé-kevésbé sikerült tanórákat, fényképeztek. A tanárt Berek Kati személyesítette meg, aki a stúdióba meghívott gyerekekkel együtt — párbeszédesítve — reprodukálta a tankönyvet, olykor még a fogalmazási ismereteket is. A pedagógusok helyett végzett munkát olyan komolyan vették, hogy a tvtanár időnként kérdéseket is tett fel a képernyő előtt ülő tanulóknak, sőt feladatokat is adott, azt a külföldi filmekből ismert rádiós-televíziós oktatást követve, melynek segítségével Ausztráliában például a városoktól távoli farmokon élő gyermekek részesülnek az oktatásban. A félreértések elkerülése végett: nem becsülöm le az úttörők munkáját, hiszen az ITV nullpontról indult, nem talált segítséget sem a pedagógiai elméletben, sem a gyakorlatban. Külföldi partnerei is gyermekbetegségekkel küszködtek, maguk is rászorultak a tapasztalatcserére. A baj ott van, hogy ezeket a filmeket máig sem vonták ki a forgalomból. Csak ezeket nézik — nézhetik! — még ma is azok, akik munkájuk változatosabbá, eredményesebbé tételére az ITV adásait is szeretnék felhasználni. De mit kellett, mit lehetett csinálni? Érdemes ezen elgondolkodni, nemcsak a hatvanas években készült adások mentségeként, hanem hogy az ezután készülőket jobbá tegyük. Tudomásom szerint az 5. osztályos adásokat rövidesen leveszik a műsorról, a helyettük készülő jobb, modernebb adások tervezete már megvalósítás előtt áll. Az 5—6. osztályos irodalmi anyag zömét mesék, mondák, elbeszélések alkotják, valamint két nagyobb elbeszélő költemény, a János vitéz és a Toldi. Ha tehát a műsorszerkesztő szigorúan ragaszkodott a tantervhez, aligha találhatott más megoldást, mint ezek leckeszerű újramondását, illetve illusztrációkkal — bábokkal — tarkított megelevenítését. S akkor a következő lépcsőfok szükségszerűen az irodalmi művek filmadaptációját jelentette, minthogy valóban a megfilmesítés lett az ebben az időben készült adások másik fajtája. Gyakran szidják a tanárok azt a buzgalmat, amely rendezőinket a hajdan kötelező olvasmánynak nevezett irodalmi művek megfilmesítéséhez vonzza. Az irodalom tanítását igencsak megnehezíti ez az igyekezet: a tanulók hovatovább minden valamire való 19-T-20. századi regényt, sőt elbeszélést megnézhetnek már filmen, vagy moziban, vagy a televízióban. Akár leszokhatnak az olvasásról is. S valóban, a gyerekek zöme előbb látja, mint olvassa a műveket — ha egyáltalán fárasztja meg magát az olvasással —, ezért aztán a látvány és az olvasmány élménye összekeveredik bennük. Megesik, hogy a gyengébb tanulók emlékezetéből a történetek szereplőit valósággal kiszorítják az őket megjelenítő színészek, s a gyerekek már nem is az irodalmi hősről, hanem egy-egy színész vagy színésznő „hőstetteiről” számolnak be az órán. Így hát nem keltenek lelkesedést a tanárok körében az ITV adaptációi sem, bár például a Katkics Ilona által rendezett Kuckó király jó és tisztességes munka. A didergő király animációs változata viszont hamisít, sőt komikussá válik, amikor a mese végén betipegő „lenvirágszemű lányka” helyett egy népes család — nem látható, de becsületszóra elhihető — nyomorával lágyítja meg a király szívét. A Gárdonyival és az Egri csillagokkal foglalkozó — egészében is igen problematikus — filmadaptáció a Nyitott könyv műsoraira emlékeztet: a regény legizgalmasabb pillanatait mutatja be, de szegényes, fantáziátlan megoldásai miatt inkább rontja, mintsem növeli az olvasási kedvet. Egyedül a nyolcadikosoknak készült Mikszáth Kálmán életművével foglalkozó adás él okosan az adaptációval (rendezője Orbók Endre), amikor két olyan jellemző Mikszáth-elbeszélésből mutat be részletet, amelyik a tananyagban ugyan nem szerepel, világosan kitetsző tartalmi és formai elemeivel azonban jól alátámasztja az íróról tanultakat. Egyébként ezzel az 1973-ban készült filmmel érte el viszonylagos csúcspontját az „iskolás” módszerekkel dolgozó televíziós irodalomoktatás. Igaz, a készülék bekapcsolása után a pedagógus jelenléte ennél is fölöslegessé válik, de legalább színvonalasan helyettesíttetik. A forgatókönyv minden mozzanata világos, jól rendszerezett: a pontos pályakép megrajzolására és Mikszáth írói értékeinek sokoldalú bemutatására törekszik, természetesen nem irodalomtörténészi alapossággal. Az író szűkebb hazájának, a Palócföldnek s hajdani lakóházának bemutatásával azt a vizuális élménytöbbletet is megadja a film, amelyet a diák csak tanulmányi kiránduláson tud megszerezni, s amelylyel a televízió előnyben van a tanterem falai közé szoruló oktatással szemben. Ilyen élménytöbblet emeli ki a kezdeti leckefelmondó filmek sorából az 5. osztály számára készült Petőfi Sándor című adást is, amelynek jobbik felében életrajz és skatulyázás helyett Horváth Ferenc színművész emlékszik vissza első, gyermekkori találkozására Petőfi verseivel és e találkozás felnőtt koráig tartó hatására. Verseket mond, nem a tananyagot, „csak úgy”, közvetlenül, mert szereti a költőt, s a szép versek öröme kisugárzik mondataiból. Eszköztelen versmondása közeláll az ötödikesekhez, hibátlan szövegtudását pedig a tanárok becsülhetik sokra. Magam sem véletlenül dicsérem érte, az ITV irodalmi adásaiban elhangzó versekbe ugyanis legalább annyi szöveghiba csúszott, mint amennyit helyesírási ékteleníti újabban a tankönyveket. A hatvanas években készült irodalmi műsorok túlnyomó része felett bizony eljárt az idő, s nemcsak részletmegoldásaikban avultak el, hanem módszertani szemléletükben is. A mindennapok gyakorlata pedig újabb problémákat is felszínre hozott, amelyek látszólagos jelentéktelenségük ellenére gyakran elvették a pedagógusok kedvét a tanórai televíziózástól. Mert például a készülékeket a kezdeti lelkesedés idején beszerezték az iskolák, vagy átvették ünnepélyesen patronálóik ajándékaként. (Nem ritka ma már az olyan iskola, ahol minden osztályban működik tv-készülék.) Ám az órarend a legritkább esetben igazodik az ITV műsoridejéhez. Szeptember elején még kérheti a pedagógus a műsor figyelembevételét, ám a tanév folyamán történő változások miatt gyakran nem valósítható meg, hogy a szükséges időpontban az osztály, a tanár és a készülék együtt lehesen. A műsor szerkesztőit nem érheti vád. Évek óta nagy körültekintéssel igyekeznek megtervezni az adások elosztását a tanulmányi idő tíz hónapjában. Ezt azonban csak afféle átlagszámítás alapján tehetik, hiszen az egyes pedagógusok egyéni tanmenete sem több bizonytalan előrejelzésnél. A hetvenes évek „második hullámában” készült filmek úgy próbálják megoldani a fenti problémát, hogy nem a tankönyv betűit, hanem a tantervi előírások szellemét tekintik mérvadónak. Nemcsak a tanárt nem helyettesítik többé, hanem a tanulót sem mentesítik a gondolkodás, az egyéni vélemény kialakításának kényszere alól. Didaktikus szövegek helyett a látvány tanulságával kötik le a figyelmet. Bármilyen furcsán hangzik, jó időbe tellett, amíg az ITV rendezői fölismerték a közhelyszerű igazságot, hogy noha az adások témája az irodalom és az irodalmi mű, a róluk készített film sajátos nyelve mégis a kép kell, hogy legyen. Ebben a felismerésben a Légy jó mindhaláligról készült Átváltozások rendezője, Jeles András és a Radnótit és korát bemutató Hazámban száműzötten című film alkotói jutottak legmesszebbre. Olyan képsorokkal tudták felidézni a húszas évek, illetve a második világháború Magyarországának világát, amelyek nem egyszerű illusztrációi a filmben elhangzó írói-költői szövegnek, hanem azzal együtthatva segítik a mű mélyebb megértését, mert a tanulók előtt új összefüggéseket világítanak meg. Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha ezek a filmek hibátlanul sikerültek volna. Egy buktatójukra máris szeretném fölhívni a figyelmet: nem lenne jó, ha a filmszerűség túlhajtása vagy a ren d