Köznevelés, 1981 (37. évfolyam, 1-43. szám)

1981-01-02 / 1. szám

A Művelődési Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 81.2308/2­ 01 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0969 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Hanga Mária A szerkesztő bizottság tagjai: Balázs Mihály, az Országos Pedagógiai Könyv­tár és Múzeum főigazgatója; Fodor Gábor, az MM sajtó- és információs osztályának vezetője; Gáspár László, a szentlőrinci I. sz. Általános Iskola igazgatója; Gazsó Ferenc egyetemi tanár, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézeté­nek igazgatója; Grezsa Ferenc főiskolai tanár, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgató­helyettese; Horváth Márton, az MTA Pedagó­giai Kutató Csoportjának igazgatója; Kemenes Ernő, az MM művelődéspolitikai főosztályának vezetője; Kocsis József, a pécsi Tanárképző Fő­iskola docense; Komoróczki Sándorné, az MM közoktatási főosztályának vezetője; Kormos Sándor, az MM közművelődési főosztályának vezetője; Kovács Lajos, a Zala megyei Tanács művelődésügyi osztályának vezetője; Lázár Ist­ván író, a Valóság szerkesztője; Loránd Ferenc, az MM Tudományszervezési és Informatikai In­tézetének tudományos főmunkatársa; Pataki Fe­renc, az MTA Pszichológiai Intézetének igazga­tója; Petró András, a Tankönyvkiadó Vállalat igazgatója; Schvób Péter, a Bács-Kiskun me­gyei Továbbképzési­­Kabinet vezetője; Szarka József egyetemi tanár, ELTE, Bölcsészettudo­mányi Kar; Szűcs Istvánné, a Magyar Úttörők Szövetségének főtitkára; Takács László, a bat­­tonyai Mikes Kelemen Gimnázium és Szak­­középiskola igazgatója; Tiba Imréné, a buda­pesti Veres Pálné Gimnázium igazgatóhelyet­tese; Váczi István, az MM szakoktatási és to­vábbképzési főosztályának vezetője. A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V. Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222 A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Iro­dában (KHI 1900 Budapest V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelző­számra A címlapon: Gránitz Miklós felvétele­i számunk szerzői: Bihari Gyuláné tanító, Budapest; Bottyán István igazgatóhelyettes, Nagyecsed; Dávid László igaz­gató, Százhalombatta; Dobiné Mónus Erzsébet szerkesztő, Tankönyvkiadó; Hernádi Miklós új­ságíró, Budapest; Kontra István főmunkatárs, OPI; Mándi Péter tudományos munkatárs, MTA Világgazdasági Kutató Intézet; Murai János ta­nár, Kaposvár; Nemere István műfordító, Esz­tergom; Németh István egyetemi adjunktus, Bu­dapest; Nobel Iván, az OPI munktársa; Péter László irodalomtörténész, Szeged; Rétvári Sán­dor igazgató, Érd; Váradi László közművelődési előadó, Budapest. KÖZNEVELÉS 2­ ­Megszólítások, kapcsolatok. H A nyolcan-tízen sorakoztunk a pénztár előtt, amikor megszakadt az elszámo­­lás folyamatossága, mert a pénztárnál a vásárló vizsgálgatni kezdte a blokkot. — Csipkedje már magát, mutter — szólalt meg hátulról egy férfi. A „mutter” (ötven év körüli nő) hátranézett, aztán fizetett, és vitte a ko­sarát. Negyven felé járhatott a sürgető férfi, és öltözködéséről ítélve a közel­ben végzett munkáját hagyta félbe azért, hogy a kosarába tett cigarettát és italt megvegye. Bár a felszólító mondat hallatára néhányan a hang felé fordí­tották fejüket, senki sem tett megjegyzést az elhangzottakra. Nemrégiben az Élet és Irodalom egyik szerzője azt tette szóvá, hogy a kórházban „ketteskék’’, „négyeskék’’ vagyunk, s hogy a beteget aranyoskám­nak, drágának címezve utasítják az ambulancián. Lőrincze Lajos a rádióban olyan levélből idézett, amelynek írója arról pa­naszkodott, hogy sokszor szólítják néninek, pedig a kora ezt még nem indo­kolja. Azok, akik mostanában írásban vagy szóban a megszólítással foglalkoz­nak, valamennyien azt fogalmazzák meg, hogy nem tudjuk egymást megfele­lően megszólítani, nem fordítunk elég figyelmet arra, hogy udvariasan köze­ledjünk embertársainkhoz. E téren bizony van javítani valónk, mert gyerekektől, felnőttektől egyaránt lehet hallani bántó, suta, jópofáskodó, ízetlen, bizalmaskodó megszólítást. Engem is szólítottak már öreglánynak (villamoson), anyukámnak (fod­rásznál), aranyoskámnak (orvosnál), kedvesemnek (OTP-ben) és még sokféle­képpen. Utcán, iskolában, járművön, munkahelyen nemcsak udvarias megszó­lításokat lehet hallani, hanem udvariatlant, bárdolatlant is. A „Halló, Hapsi­­kám!, Kérem, Uram!, Hé, Csajok!, Lányok!, Nagysága!, Asszonyom!, Kolléga­nő!”, Picinyem!” megszólítástól a nyomdafestéket nem tűrő elnevezésekig sok mindent hallhat az ember.­­Társas érintkezéseink során különféle körülmények között kerülünk kapcso­­l­­atba másokkal, és aki nem tudja, hogy más-más hangnem használatos a családban, a munkahelyen, az iskolában, idegenek, illetve ismerősök és ba­rátok között, annak még nincs befejezve a nevelése. Akkor sem, ha felnőtt. Sokan nem gondolnak arra, hogy a megszólítás mindig a megszólítót jellemzi, tükrözi annak műveltségét, kapcsolatteremtő képességét. Mindez akkor jutott az eszembe, amikor egy elsőéves gépészhallgató friss egyetemi élményeiről beszélve arról számolt be, hogy egyik tanára „kiskollégá­­nak” szólította. Ez a megtisztelő megszólítás egyrészt örömöt szerzett a diáknak, másrészt tiszteletet, rokonszenvet váltott ki belőle a tanára iránt. Vannak művészei a kapcsolatteremtésnek, és vannak tehetségtelenek e té­ren. A pedagógusok között csakúgy, mint máshol. Ismertem egy igazgatót, aki mindenkit, mindig kartársnőnek szólított. Név nélkül. — Jöjjön be hoz­zám, kartársnő — mondta —, és rámutatott arra, akit hívott. Rámutatott vagy ránézett arra, akihez szólt, akitől kért valamit. Merev volt, és olyan légkört teremtett maga körül, mint amilyen az idegenlégióban lehet — gondolom. Ta­lán azt hitte, hogy ha távolságot tart, akkor tekintélye lesz. De nem ezt érte el vele. Inkább ellenszenvet váltott ki magatartásával. Igaz, ehhez az is hozzá­járult, hogy gyakran acsarkodott, és ilyenkor olyan szavakat is használt, ame­lyeknek jelentésével nem volt tisztában. — Majd intézkedek a nótárius későn jövők ellen — jelentette ki egyszer. Nem viccből mondta így. Műveletlen volt, s ha mérgelődött, akkor ez erősebben megnyilvánult. Kapcsolata a környezeté­vel olyan színvonalú volt, mint a műveltsége és az érzelmi élete. Nem is so­káig maradt a pályán, gyakorlati pedagógiában nagyon fontos a jó kapcsolatteremtő képesség. Enélkül nem sokra jut sem a vezető, sem a beosztott pedagógus. Kapcsola­taink alakulásában pedig két tényezőnek van meghatározó szerepe: az érzelmi életnek és a műveltségnek. Érzelmi életünktől függ, hogy milyen kapcsolatot akarunk kialakítani környezetünkkel. Műveltségünk pedig megszabja, hogy mi­lyen kapcsolatot tudunk megvalósítani. A pedagógus—tanítvány viszonyt több tényező befolyásolja, s ezek között a megszólítás csak az egyik, de igen fontos, mert állandóan szereplő tényező, és érzelmeket közvetít. Ha azt mondom egy tanulónak, hogy „Laci, ezt rosszul csináltad”, barátságosabban szólok hozzá, mintha azt mondom neki, „Jól van, Varga”. Más-más érzelmeket közvetít a Varga és a Laci megszólítás. Erre ta­lán nem gondolnak azok a nevelők, akiknek csak Varga, Halász, Freisinger stb. nevű tanítványaik vannak. Azoknak pedig, akik gúnyneveket osztogatnak tanítványaiknak, eszükbe sem jut, hogy a gyereket éppúgy bántja a „vicces név”, mint a felnőttet, ha mutternek, hapsinak, néninek, négyeskének, kettes­kének nevezik. DOBINÉ MÓNUS ERZSÉBET

Next