Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)

1982-05-21 / 21. szám

Jegyzetek az oktatásról III. A tanulók Sok sommás, igaz, de lé­nyeges dolgokban egymásnak ellentmondó vélekedés hang­zik el gyerekeinkről, ifjúsá­gunkról. Olyanok, mint ami­lyeneket minidig is alkotott a felnőtt társadalom a fiatalok­ról: többet tudnak, mint mi tudtunk, de rossz a munka­­fegyelmük; kíváncsiak és tü­relmetlenek, keresik az oko­zatok okát, de nem elég ala­posak; nem fogadják el a deklarált elveket, de tényis­meretük és intellektuális ké­­pessségeik gyakran nem elég­ségesek ahhoz, hogy a pon­tos igazság nyomára juthas­sanak. Fizikai állóképességük nem megfelelő. Nem elég fe­gyelmezettek, nem eléggé kreatívak, nem a munkájuk arányában kérnek a társada­lom vagy a család javaiból; nincs arányban náluk a köte­lesség teljesítése és a jogok­kal való élni akarás stb. Negatív jelek Már az általános iskolások körében is nő a rendszeresen dohányzók, az alkoholt ked­velők, az izgató, nyugtató és „kábító­szereket” fogyasztók száma, közismertté vált az „aluljáró-jelenség”, és kezd ismertté válni a „lakótelepi magatartás”, szaporodnak a zavarok a szexuális élet szfé­rájában, ma már mind több az agresszív gyerek. A szak­mai és a napi sajtó is hírt ad arról, hogy csökken újszülött állományunk biológiai ereje, sok a koraszülött. Nő a testi, szellemi fogyatékos gyerekek, a fertőző (főleg nemi) bete­gek, az ideg- és elmebetegek, az öngyilkosok és az öngyil­kossági kísérletet elkövetők száma, és viszonylag magas a fiatalkorú garázdálkodók és bűnözők aránya. A világ legkülönbözőbb or­szágaiban tapasztalhatók ha­sonló gondok. Az angol pe­dagógusok követelik a szülők felelősségre vonását. Erősza­kos, garázda cselekményeket elkövető tanulók szüleit bí­rósági úton kell felelősségre vonni — követeli a második legnagyobb létszámú angol pedagógus-szakszervezet a „Fegyelmezetlenség és rend­bontás az iskolában” címen kiadott jelentésében. A gyermekkori és ifjúkori nehezen nevelhetőség és a ko­rai antiszocialitás tehát ma világszerte tágabb rétegek­ben és más alapokon alakult ki, mint 20—25 évvel koráb­ban. Az utóbbi években nö­vekedtek azok a környezeti ártalmak, amelyek alapján­­ állami gondozásba veszik a gyerekeket, nagyobb a gondo­zottakban az elkeseredettség mértéke, és erősödnek a beil­leszkedési zavarok. E jelenségek közül csak né­melyek sértik a jogszabályo­kat, de valamennyi sérti az együttélés íratlan szabályait, összességükben olyan jelen­ségek ezek, amelyek csak a társadalom egészének össze­fogásával szüntethetők meg. Miután ez a fajta magatartás az iskolákban és a családok­ban egyaránt tért hódít, a pe­dagógusok és a szülők hely­zete tovább nehezedik. Vállalhatja-e ezekért a gon­dokért a felelősséget az iskola egyedül, és ha nem, milyen tényezők felelősek ezért? Ha a pedagógiai tudomány a je­lenleginél sokkal fejlettebb volna, akkor sem tudná az iskola lényegesen csökkente­ni a nemkívánatos jelensé­geket. Ez esetben is számos — az iskola hatáskörén kí­vül álló — társadalmi, politi­kai és kulturális tényező be­folyásolja a nevelőmunkában felgyülemlő problémák meg­oldását. Magától értetődő azonban, hogy ezekért a gon­dokért az iskola is felel. Már az óvodában elkezdődik és az iskoláztatás egész folyamatát végigkíséri egyfajta liberali­­zálódási folyamat, a túlzott engedékenység, a beavatko­zástól mentes „szabad” peda­gógiai gyakorlat népszerűsíté­se és meghonosodása. Humá­nus bánásmód és anarchikus jelenségek keverednek az is­kolai munka gyakorlatában. A neveléstudományi irodalom nem szentel elég figyelmet e kérdés igényes feltárásának. A gyermek személyiségének komplex vizsgálatakor indo­kolt újabb kérdések felvetése is. Az iskola munkájában a gyerekember általában az em­bernek járó bánásmódban ré­szesül-e? Az értékteremtő munka, a tudás, a másokkal való törődés, a segítőkészség, az őszinteség megfelelő helyet kap-e az iskolák értékrendjé­ben? Nem kifogásoljuk-e gyakran gyermekeink min­dennapos magatartásában a kritikai készséget, azt, amire éveken át tanítjuk őket? Nem látnak-e gyermekeink elégsé­ges példát a felnőttek köré­ben arra, hogy az el nem végzett vagy rosszul végzett munkát is honorálja a társa­dalom? Eléggé és jól szeret­jük-e gyerekeinket? Eléggé és jól vagyunk-e szigorúak a gyerekeinkhez ? Visszapillantás Keressünk tehát egy okot, oksorozatot. Arra volnánk kí­váncsiak, hogy tanítványaink tekintélyes részének a telje­sítménye miért halványabb, mint amilyen eredményt lát­ni szeretnénk, és magatartá­suk miért hordoz több kifo­gásolnivalót, mint amennyit természetesnek tudunk elfo­gadni. A jelen gondjainak okát nem a közvetlen tegnapban kell keresnünk, mert azok sok éve tartó, valamikor a 60-as évek elején vagy még koráb­ban kezdődött folyamat kö­vetkezményei. Iskolai mun­kánkban akkor a „hatás-el­lenhatás” törvénye jelent meg. Hatás volt a porosz iskola­­rendszer. Megváltozott ideo­lógiánkból, megváltozott pe­dagógiai elveinkből követke­zett az ellenhatás, a gyereke­ket felszabadító, a formalista pedagógiai gyakorlatot kerülő törekvések sorozata. A ma pedagógusai közül sokan már csak diákkorukból emlékez­hetnek azokra a — látszólag lényegtelen kérdésekben foly­tatott — vitákra, amelyek közül néhányat itt felidézünk. A 60-as évek első felében sokat vitatkoztunk — tanár az igazgatóval, tanár a diák­kal, szülő a gyermekével, K­ISZ-vezetők egymás között, pedagógus a pedagógussal — arról, hogy kell-e például a középiskolában diáksapka, vagy kell-e reggel az iskolá­ba érkező tanárnak köszönni. Igent mondtunk, ezt megindo­koltuk, és a házirendbe is be­iktattuk. Sziszifuszi harc volt ez, és ellenállást váltott ki az iskolában, a szülői házban, az ifjúsági szervezetben, a fel­ügyeleti hatóságoknál egy­aránt. Gyerekeink végül is „győztek”, nem viselték a diáksapkát, s a legtöbb he­lyen a köszönésről is leszok­tak. Aztán több iskolában így érveltünk: a diáksapka nem kell, de az iskolajelvény igen, hiszen valaminek külsőleg is tanúsítania kell az éppen ah­hoz az iskolához való tarto­zást. Ebből sem lett tartós gyakorlat. Később jöttek a hosszúhaj-viseletből, az öltöz­ködési divatból, a dohányzás­ból stb. eredő gondok. Ezek­ben az években kezdett meg­honosodni nálunk az a fajta magatartás, amit huliganiz­musnak neveztünk. Ma már tudjuk, hogy akkoriban töb­bet kellett volna ez ellen tenni. Jól emlékszünk azokra az időkre is, amikor az iskolák már-már divatbemutató inté­zetekhez hasonlítottak. Ekkor csak nagyon kevés iskolaigaz­gató lépett (léphetett) fel e sohasem megengedhető jelen­ségekkel szemben. Ezzel egy­időben kezdődött a gyerekek és ifjak körében a durva, kul­turálatlan beszéd (azóta a nyomdafestéket nem tűrő sza­vak és mondatok megszokot­tá váltak), és már akkor el­kezdődött az utcákon a ran­­dalírozás, a feltűnést kelteni akaró hangos viselkedés, nö­vekedett az iskola kapujából kilépő és a pedagógus jelen­létében feltűnően dohányzó tanulók száma. Sok szülő és pedagógus nyugtalankodott ezért, de a helyzet nem lett kedvezőbb, tehát sok-sok vita, nézeteltérés, egyet nem értés fárasztotta ezekben az ügyek­ben is a pedagógusokat, a diákokat és a szülőket. A vég­eredmény az lett, hogy a ta­nulók rájöttek: az iskola kö­vetelményeit nem kell komo­lyan venni. A formaságok ellen Gyerekeink jeles iskolai ün­nepekre is csak harc árán voltak hajlandók ünneplőbe öltözni, vagyis külső megje­lenésükben is az eseményhez alkalmazkodni. Ugyancsak emlékezhetünk rá, hogy évről évre hogyan romlott gyere­keink írásbeli munkájának a külső alakja. Bizonyos, hogy ez nem csupán a sokat vita­tott é­s kötés bevezetéséből adódott, hanem abból is, hogy a „nem írásfüzetben” használt betűformálást, kül­alakot már a 3—4. osztályban sem kellett érdemben minő­sítenie a pedagógusnak, a felső tagozaton pedig ez már teljesen megszűnt. Eljutot­tunk oda, hogy az esetek fi­gyelemre méltó hányadában rendetlen, alig olvasható kül­­alakú füzeteket kellett a pe­dagógusoknak javítani, mond­ván, hogy nem a külsőség, hanem a tartalom a lényeg. Aztán jött a „számonkérés trónfosztása” a gimnáziumok­ban, majd a „túlterhelés” el­kerülése végett az írásbeli házi feladatok korlátozása és szombatról hétfőre való tel­jes megszüntetése, a memori­terek szinte teljes törlése gondolkodásra nevelés címén. Az öncélú memorizálásnak nem vagyunk hívei, de ta­nulóink szókincsének fejlesz­tése érdekében is felül kell vizsgálni a jelenlegi gyakor­latot, amely szerint szükség­telen memorizálni. Ez is elő­segíti a szókészlet kopását, és ez szintén oka anyanyelvünk romlásának. Máris halljuk a választ: tévúton járunk, mert a tanu­lás munkájának eredményé­vel, a tudással, a gondolko­dással, a tanulók magatartá­sának, világnézetének a lé­nyegével külsőségeket állí­tunk párhuzamba. A forma­ságok azonban a gyerekek szemében nagyon is komoly, tartalmat jelentő dolgok, ha ezeket mint követelményeket fogalmazza meg az iskola, a család vagy az ifjúsági szer­vezet.

Next