Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)
1982-05-21 / 21. szám
Jegyzetek az oktatásról III. A tanulók Sok sommás, igaz, de lényeges dolgokban egymásnak ellentmondó vélekedés hangzik el gyerekeinkről, ifjúságunkról. Olyanok, mint amilyeneket minidig is alkotott a felnőtt társadalom a fiatalokról: többet tudnak, mint mi tudtunk, de rossz a munkafegyelmük; kíváncsiak és türelmetlenek, keresik az okozatok okát, de nem elég alaposak; nem fogadják el a deklarált elveket, de tényismeretük és intellektuális képessségeik gyakran nem elégségesek ahhoz, hogy a pontos igazság nyomára juthassanak. Fizikai állóképességük nem megfelelő. Nem elég fegyelmezettek, nem eléggé kreatívak, nem a munkájuk arányában kérnek a társadalom vagy a család javaiból; nincs arányban náluk a kötelesség teljesítése és a jogokkal való élni akarás stb. Negatív jelek Már az általános iskolások körében is nő a rendszeresen dohányzók, az alkoholt kedvelők, az izgató, nyugtató és „kábítószereket” fogyasztók száma, közismertté vált az „aluljáró-jelenség”, és kezd ismertté válni a „lakótelepi magatartás”, szaporodnak a zavarok a szexuális élet szférájában, ma már mind több az agresszív gyerek. A szakmai és a napi sajtó is hírt ad arról, hogy csökken újszülött állományunk biológiai ereje, sok a koraszülött. Nő a testi, szellemi fogyatékos gyerekek, a fertőző (főleg nemi) betegek, az ideg- és elmebetegek, az öngyilkosok és az öngyilkossági kísérletet elkövetők száma, és viszonylag magas a fiatalkorú garázdálkodók és bűnözők aránya. A világ legkülönbözőbb országaiban tapasztalhatók hasonló gondok. Az angol pedagógusok követelik a szülők felelősségre vonását. Erőszakos, garázda cselekményeket elkövető tanulók szüleit bírósági úton kell felelősségre vonni — követeli a második legnagyobb létszámú angol pedagógus-szakszervezet a „Fegyelmezetlenség és rendbontás az iskolában” címen kiadott jelentésében. A gyermekkori és ifjúkori nehezen nevelhetőség és a korai antiszocialitás tehát ma világszerte tágabb rétegekben és más alapokon alakult ki, mint 20—25 évvel korábban. Az utóbbi években növekedtek azok a környezeti ártalmak, amelyek alapján állami gondozásba veszik a gyerekeket, nagyobb a gondozottakban az elkeseredettség mértéke, és erősödnek a beilleszkedési zavarok. E jelenségek közül csak némelyek sértik a jogszabályokat, de valamennyi sérti az együttélés íratlan szabályait, összességükben olyan jelenségek ezek, amelyek csak a társadalom egészének összefogásával szüntethetők meg. Miután ez a fajta magatartás az iskolákban és a családokban egyaránt tért hódít, a pedagógusok és a szülők helyzete tovább nehezedik. Vállalhatja-e ezekért a gondokért a felelősséget az iskola egyedül, és ha nem, milyen tényezők felelősek ezért? Ha a pedagógiai tudomány a jelenleginél sokkal fejlettebb volna, akkor sem tudná az iskola lényegesen csökkenteni a nemkívánatos jelenségeket. Ez esetben is számos — az iskola hatáskörén kívül álló — társadalmi, politikai és kulturális tényező befolyásolja a nevelőmunkában felgyülemlő problémák megoldását. Magától értetődő azonban, hogy ezekért a gondokért az iskola is felel. Már az óvodában elkezdődik és az iskoláztatás egész folyamatát végigkíséri egyfajta liberalizálódási folyamat, a túlzott engedékenység, a beavatkozástól mentes „szabad” pedagógiai gyakorlat népszerűsítése és meghonosodása. Humánus bánásmód és anarchikus jelenségek keverednek az iskolai munka gyakorlatában. A neveléstudományi irodalom nem szentel elég figyelmet e kérdés igényes feltárásának. A gyermek személyiségének komplex vizsgálatakor indokolt újabb kérdések felvetése is. Az iskola munkájában a gyerekember általában az embernek járó bánásmódban részesül-e? Az értékteremtő munka, a tudás, a másokkal való törődés, a segítőkészség, az őszinteség megfelelő helyet kap-e az iskolák értékrendjében? Nem kifogásoljuk-e gyakran gyermekeink mindennapos magatartásában a kritikai készséget, azt, amire éveken át tanítjuk őket? Nem látnak-e gyermekeink elégséges példát a felnőttek körében arra, hogy az el nem végzett vagy rosszul végzett munkát is honorálja a társadalom? Eléggé és jól szeretjük-e gyerekeinket? Eléggé és jól vagyunk-e szigorúak a gyerekeinkhez ? Visszapillantás Keressünk tehát egy okot, oksorozatot. Arra volnánk kíváncsiak, hogy tanítványaink tekintélyes részének a teljesítménye miért halványabb, mint amilyen eredményt látni szeretnénk, és magatartásuk miért hordoz több kifogásolnivalót, mint amennyit természetesnek tudunk elfogadni. A jelen gondjainak okát nem a közvetlen tegnapban kell keresnünk, mert azok sok éve tartó, valamikor a 60-as évek elején vagy még korábban kezdődött folyamat következményei. Iskolai munkánkban akkor a „hatás-ellenhatás” törvénye jelent meg. Hatás volt a porosz iskolarendszer. Megváltozott ideológiánkból, megváltozott pedagógiai elveinkből következett az ellenhatás, a gyerekeket felszabadító, a formalista pedagógiai gyakorlatot kerülő törekvések sorozata. A ma pedagógusai közül sokan már csak diákkorukból emlékezhetnek azokra a — látszólag lényegtelen kérdésekben folytatott — vitákra, amelyek közül néhányat itt felidézünk. A 60-as évek első felében sokat vitatkoztunk — tanár az igazgatóval, tanár a diákkal, szülő a gyermekével, KISZ-vezetők egymás között, pedagógus a pedagógussal — arról, hogy kell-e például a középiskolában diáksapka, vagy kell-e reggel az iskolába érkező tanárnak köszönni. Igent mondtunk, ezt megindokoltuk, és a házirendbe is beiktattuk. Sziszifuszi harc volt ez, és ellenállást váltott ki az iskolában, a szülői házban, az ifjúsági szervezetben, a felügyeleti hatóságoknál egyaránt. Gyerekeink végül is „győztek”, nem viselték a diáksapkát, s a legtöbb helyen a köszönésről is leszoktak. Aztán több iskolában így érveltünk: a diáksapka nem kell, de az iskolajelvény igen, hiszen valaminek külsőleg is tanúsítania kell az éppen ahhoz az iskolához való tartozást. Ebből sem lett tartós gyakorlat. Később jöttek a hosszúhaj-viseletből, az öltözködési divatból, a dohányzásból stb. eredő gondok. Ezekben az években kezdett meghonosodni nálunk az a fajta magatartás, amit huliganizmusnak neveztünk. Ma már tudjuk, hogy akkoriban többet kellett volna ez ellen tenni. Jól emlékszünk azokra az időkre is, amikor az iskolák már-már divatbemutató intézetekhez hasonlítottak. Ekkor csak nagyon kevés iskolaigazgató lépett (léphetett) fel e sohasem megengedhető jelenségekkel szemben. Ezzel egyidőben kezdődött a gyerekek és ifjak körében a durva, kulturálatlan beszéd (azóta a nyomdafestéket nem tűrő szavak és mondatok megszokottá váltak), és már akkor elkezdődött az utcákon a randalírozás, a feltűnést kelteni akaró hangos viselkedés, növekedett az iskola kapujából kilépő és a pedagógus jelenlétében feltűnően dohányzó tanulók száma. Sok szülő és pedagógus nyugtalankodott ezért, de a helyzet nem lett kedvezőbb, tehát sok-sok vita, nézeteltérés, egyet nem értés fárasztotta ezekben az ügyekben is a pedagógusokat, a diákokat és a szülőket. A végeredmény az lett, hogy a tanulók rájöttek: az iskola követelményeit nem kell komolyan venni. A formaságok ellen Gyerekeink jeles iskolai ünnepekre is csak harc árán voltak hajlandók ünneplőbe öltözni, vagyis külső megjelenésükben is az eseményhez alkalmazkodni. Ugyancsak emlékezhetünk rá, hogy évről évre hogyan romlott gyerekeink írásbeli munkájának a külső alakja. Bizonyos, hogy ez nem csupán a sokat vitatott és kötés bevezetéséből adódott, hanem abból is, hogy a „nem írásfüzetben” használt betűformálást, külalakot már a 3—4. osztályban sem kellett érdemben minősítenie a pedagógusnak, a felső tagozaton pedig ez már teljesen megszűnt. Eljutottunk oda, hogy az esetek figyelemre méltó hányadában rendetlen, alig olvasható külalakú füzeteket kellett a pedagógusoknak javítani, mondván, hogy nem a külsőség, hanem a tartalom a lényeg. Aztán jött a „számonkérés trónfosztása” a gimnáziumokban, majd a „túlterhelés” elkerülése végett az írásbeli házi feladatok korlátozása és szombatról hétfőre való teljes megszüntetése, a memoriterek szinte teljes törlése gondolkodásra nevelés címén. Az öncélú memorizálásnak nem vagyunk hívei, de tanulóink szókincsének fejlesztése érdekében is felül kell vizsgálni a jelenlegi gyakorlatot, amely szerint szükségtelen memorizálni. Ez is elősegíti a szókészlet kopását, és ez szintén oka anyanyelvünk romlásának. Máris halljuk a választ: tévúton járunk, mert a tanulás munkájának eredményével, a tudással, a gondolkodással, a tanulók magatartásának, világnézetének a lényegével külsőségeket állítunk párhuzamba. A formaságok azonban a gyerekek szemében nagyon is komoly, tartalmat jelentő dolgok, ha ezeket mint követelményeket fogalmazza meg az iskola, a család vagy az ifjúsági szervezet.