Köznevelés, 1983 (39. évfolyam, 1-43. szám)
1983-06-10 / 23. szám
4 óraterveknél a tíznapos ciklusról át akarunk térni az ötnaposra; 1984/85-ben az általános iskola alsó, 1985/86- tól felső tagozatában és a középfokú oktatásban. Foglalkozunk a gyermekek étkeztetési és bentlakási problémáinak megoldásával is. Véleményünk szerint a legnagyobb gondot e tekintetben nem az iskolai elfoglaltság jelenti, bár az kora reggeli kezdés vagy a hosszabb tanítási idő kétségtelenül elfáradáshoz vezet, hanem sokkal inkább a kétnapos hétvégi szabad idő megfelelő eltöltése. Az iskola nagy erőfeszítéseket tett az elmúlt évben, hogy gondoskodjék a gyermekek kulturált időtöltéséről, de bizonyos, hogy még keresni kell azokat a módszereket, amelyekkel maga az iskola a szabadidős tevékenységeket szervezheti. Ugyanakkor megnőtt a közművelődési és sportintézmények szerepe a gyermekek nevelésében, és itt főleg a középiskolás diákok szabadidős tevékenységeire gondolok. Mik legyenek az együttműködés formái e két intézményrendszer között, s a közművelődés és a sport intézményrendszere hogyan tudja megteremteni a szükséges feltételeket? Ez sok vonatkozásban új kérdés. Szólnunk kell a család szerepéről is, hiszen a megnőtt szabadidő lehetőséget nyújt arra, hogy a szülők többet foglalkozzanak gyermekeikkel. A tapasztalatok ebből a szempontból nagyon is különbözőek. Szükségesnek tartjuk, hogy ezeket megvizsgáljuk, s ezt a célt szolgálja az a konferencia, amely június első napjaiban az ötnapos tanítási rendről és annak következményeiről fog szólni. Úgy látszik, hogy a társadalomban még nem tudatosodott eléggé, hogy milyen nagy változást hozott a szabad idő megnövekedése, mi a jelentősége a kultúrában, az életmód kialakításában és a gyermeknevelésben. Az egyik hozzám intézett kérdésben felvetették a kísérletek sorsát. Nos, az új tantervekkel, részben az új tankönyvekkel, a fakultációval, az ötnapos tanítási renddel kapcsolatban folytak iskolai kísérletek, s ezek bizonyos eredményeit felhasználtuk az intézkedésekben. Természetesen az intézkedések meghozatalában az általános vonásokat kellett tekintetbe venni, ezért sok egyedi tapasztalatot nem használtunk fel. Mégis jogosnak tartom azt a panaszt, hogy az általános jelentőségű döntéseknél sem történt meg mindig a „visszacsatolás”. Az OPI — amely most a pedagógiai kutatások irányítója is — felel a jövőben a kísérletekért, a koordinálásért és az eredmények felhasználásáért. összefoglalóan: a tartalmi korszerűsítés nem zárult le, inkább a kezdeteknél tartunk, s most következik az új szemlélet és új módszerek igazi elsajátítása. Sokszor és sokan mondták, hogy az oktatás központi alakja a tanító, a tanár. Ez a hétköznapi igazság mégis elvontnak látszik. Korunkra jellemző a tömeges oktatás és nem is csak az általános, hanem a középiskolában, sőt bizonyos mértékig még az egyetemen is. A pedagógusok létszáma is megnövekedett és ma már Magyarországon mintegy 170 ezret tartunk nyilván. Közben azonban megnőtt más értelmiségi rétegek létszáma is, például a műszaki értelmiségé. Ez azt is jelenti, hogy megszűnt a szakma „kivételezettsége”: a tömegesség befolyásolta anyagi és erkölcsi megbecsülését és ezzel együtt a pedagógus társadalmi helyét és presztízsét. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez világjelenség, nemcsak Magyarországon van így. Mindez persze nem vigasztalhat bennünket, hiszen ma is áll, hogy a pedagógus az, akinek felkészültségétől, tehetségétől, példamutatásától függ az, hogy az oktatás mennyire hatékony, mennyire tud tartós ismereteket és értékeket terjeszteni. A pedagógus helyének vizsgálata felveti a pedagógusellátás, a pedagógusok képzésének és továbbképzésének az ügyét. Ma még az óvónőik 5,6, az általános iskolai tanítók és tanárok 3,8 százaléka képesítés nélküli. És bár más országokban is ismert ez a jelenség, mégsem elégedhetünk meg azzal, hogy mintegy 5000 képesítés nélküli pedagógus dolgozzék intézményeinkben. Szükség van tehát — különösen Budapesten és Pest megyében — a pedagógusképző intézmények felvételi létszámának emelésére és új intézmények kialakítására. Ennek az elhatározásnak a keretében kapcsoltuk az egri Ho Si Minh főiskola csepeli tagozatát főiskolai tanárképző karként az ELTÉ-hez, abban a reményben, hogy az egyetem természettudományi és bölcsészettudományi kara segítséget nyújt az általános iskolai tanárképzésben is. Komplex tanárképző kar indul a "jövő tanévtől kezdve a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen is, amely megpróbálja integrálni az általános iskolai és az egyetemi tanárképzést. A jövő évtől kezdve a zsámbéki Tanítóképző Főiskola önálló lesz, ahol később óvónőket is képeznek. Bővül az óvónőképzés a budapesti Tanítóképző Főiskolán. A létszámemelésen és az új intézmények beléptetésén túl törekszünk arra is, hogy más eszközökkel, így elsősorban kiegészítő képzéssel oldjuk meg a pedagógushiányt. Az eredményre azonban még néhány évig várnunk kell, hiszen a jelenlegi szükségleteknek is csak 96 százalékát tudtuk kielégíteni, és a következő években a demográfiai hullám újabb igényeket vet fel, főleg az általános iskola felső tagozatában. Mindenesetre vállalni kell akár a túlképzés veszélyét is, azért, hogy kielégíthessük az iskolák pedagógusszükségletét. Gazdasági feltételekkel is biztosítani kell, hogy a pedagógusok a pályán maradjanak. Ha terveink megvalósulnak, akkor az óvodákban 1987-től, az általános iskola alsó tagozatában 1986- tól, a felső tagozaton 1990-től tudunk lemondani a képesítés nélküli pedagógusokról. Összefoglalva: a színvonal csak megfelelő képzettségű pedagógusokkal emelhető, s ez persze nemcsak létszám-, hanem tartalmi kérdés is. A felsőoktatás fejlesztési programja foglalkozik a pedagógusképzés tartalmi kérdéseivel, ezért itt erre nem kívánok most kitérni. Igen nagy jelentőséget tulajdonítunk a pedagógus-továbbképzés megszervezésének is. Az erre vonatkozó javaslatunkat kidolgoztuk, és különböző szakmai és társadalmi szervekkel egyeztettük. Elképzelésünk az, hogy a továbbképzést az önképzéshez és szemináriumokhoz, tanfolyamokhoz kötve meghatározott életkorban és munkaidő után kötelezővé vagy ajánlottá tesszük, és vizsgákkal erősítjük meg, amelyek egyben a bérek nagyságrendjét is befolyásolják. A továbbképzést a fővárosi és megyei pedagógiai intézetek szervezik az egyetemek és főiskolák bevonásával. Továbbképzésnek minősül minden olyan tudományos pedagógiai, kulturális tevékenység is, amely a pedagógusok önképzését segíti, és hozzájárul szellemi életünk gyarapításához. Tűrhetetlen, hogy éppen abban a szakmában, ahol az állandó reformok korát éljük, ahol állandóan változik az ismeretanyag és változnak a módszerek, hogy éppen ebben a szakmában ne legyen megfelelő továbbképzési rendszer, amelyben a tudós tanár is megtalálja a maga helyét. A társadalmi presztízs növekedéséhez az is hozzátartozik, hogy ki-ki ne csak megfelelő szinten végezze munkáját, de a társadalom el is ismerje azt anyagilag és erkölcsileg egyaránt. A Központi Bizottság 1982 áprilisi határozata feladatul tűzte ki a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek megjavítását. E tekintetben a javaslatok kidolgozása megindult, s arra törekszünk, hogy összefogó, ne pusztán a bérkérdéseket érintő, hanem a pedagógusok kötelezettségeit szabályozó, a szociálpolitika kérdéseivel is foglalkozó előterjesztést vihessünk az év második felében a kormány elé. Nyilvánvaló, hogy az ország nehéz gazdasági helyzete befolyásolja azt, hogy a társadalom mikor és milyen mértékben tudja javítani a pedagógusok jövedelmi viszonyait. A mi feladatunk az, hogy ezt is tekintetbe véve reális ajánlásokat dolgozzunk ki, úgy, hogy ezek segítséget nyújtsanak az oktatás színvonalának emeléséhez, a pedagógusok munkájának megjavításához, a társadalomban elfoglalt helyük megfelelő elismertetéséhez. Azt szeretnénk, ha az élet- és munkakörülmények megjavítása úgy történnék, hogy a tartalmi, minőségi tényezők előtérbe kerüljenek. Vannak gazdasági részkérdések, amelyeket külön és előbb kell megvizsgálni, így a pályakezdők, a gyógypedagógiai intézményekben, a nevelőintézetekben dolgozók bérét, a túlórát, a pótlékot és a jutalomrendszert, a felnőttoktatásban résztvevők javadalmazását. Társadalmunk fejlődésében ma mindenütt előtérbe kerültek a minőségi tényezők, gondolom, hogy ez külön is érvényes a kulturális életben. Az oktatásban a legfőbb minőségi tényező a pedagógus. Ezt tartjuk szem előtt, amikor a képzettség, az alkalmasság és a teljesítmény elvének alkalmazását helyezzük előtérbe. Fontos kötelességünknek tartjuk a közoktatás irányításának megjavítását és az iskola belső életének további demokratizálását. Az irányítás fejlesztésére ugyancsak elkészült a minisztérium javaslata, amelynek értelmében a tanácsok általános felügyeletét fenntartjuk, de a tartalmi munka továbbfejlesztése érdekében a szakmai irányításnak új rendszerét dolgozzuk ki. Ez azt jelenti, hogy a fővárosi és a megyei pedagógiai intézetek megerősödnek, vezetésüket olyan igazgatók látják el, akiknek kinevezéséhez a Művelődési Minisztérium véleménye is szükséges. A szakfelügyelők irányítását ezek az intézetek végzik el, s velük együtt segítséget adnak az általános felügyeletnek az iskolák tartalmi munkájának irányításában és ellenőrzésében. Budapesten ennek a rendszernek egy változata már működik, úgy látszik, hogy eredményeket hozott. Továbbra is fenntartjuk az igazgatók kinevezésének pályázati rendszerét, ám a nevelőtestületeknek az eddigi 3