Köznevelés, 1983 (39. évfolyam, 1-43. szám)
1983-06-17 / 24. szám
Pszichológia a gyakorlatban VI Különbségek a személyiség fejlődésében változás. Freud eredeti elmélete szerint meghatározott testi ingerzónák uralma szabja meg az egyes fázisokban a személyiség visszanyúlását a környezethez. A korai testi fejlődési zónák (száj, végbélnyílás, nemi szervek) imgerérzékenysége körülbelül az iskoláskorban — Freud szerint — alábbhagy, a gyerek viselkedése ezután nem arra irányul, hogy e zónák ingerlésén át mintegy erotikus örömöket szerezzen, hanem a társas és az élettelen világ szabályszerűségeire tanul, figyel. Mivel a szexuális jellegű ingerigények nem jelentkeznek egészen a serdülőkorig, ezt a serdülésig tartó gyermekkori szakaszt Freud látenciának (a lappangás korszakának) nevezte. Már Freud korában is sokat vitatták, helyes-e egyedül a szexuális elemet kiemelni a gyermekkori fejlődésből és ezt tekinteni mérvadónak. Emellett az szólt, hogy e korszakok zavarai jellegzetes módon játszottak közre felnőttkori szexuális zavarok kialakulásában, továbbá a szexualitásról a pszichológiai vizsgálatok hamar tisztázták, hogy az emberben csak összetett pszichológiai szerkezeten át képes működni és kibontakozni, és ennek a — pszichoszexuális — szerkezetnek a fejlődése valóban visszanyúlik a gyermekkorba és együtt fejlődik az emberi kapcsolatok alakításának képességeivel. Freud tanítványai közül Erikson szakított gyökeresen a pszichoanalitikus terminológiával. Ő a személyiség fejlődését — a felnőtt korig bezáróan — nyolc szakaszra osztja. Ebből az első szakaszok azonosak a freudi fázisokkal. Erikson szerint az első évben az interperszonális bizalom képességét sajátítja el a gyermek, főleg az anya— gyermek kapcsolaton belül. Ha ez nem megy végbe megfelelően, akkor bizalmatlanság, kötődési, kapcsolási zavar jön létre. A második évben Erikson szerint a gyerek a mozgásos, illetve viselkedési autonómiát tanulja meg. Ha ez nem sikerül, akkor az önbizalom helyett a szégyen és a kétség kerekedik felül a gyermekben. A genitális fázisban, a harmadik életévtől a gyerek önállóságot és kezdeményezőkészséget fejleszt, ha ez nem sikerül neki, akkor bűntudat lép fel benne.22 Freud és Erikson A legnagyobb a valószínűsége annak, hogy a viselkedés képességeinek, illetve a személyiségnek az érését döntően a szocializációt létrehozó társas, emberi befolyások szabályozzák és határozzák meg. A személyiség fejlődési folyamatát különbözőképpen szokták megfogalmazni az egyes pszichológiai irányzatok. A tanuláselméletek a fejlődést folyamatosnak és többé-kevésbé egyenletesnek tételezik fel, diszkontinuitást csak akkor írnak le, amikor a fejlődést valami megakasztja, visszatartja. A pszichoanalitikus elméletek szerint a fejlődés szakaszos, és a szakaszok között minőségi ugrások formájában mutatkozik . A személyiség fejlődésének folyamata különböző utakat járhat, egy-egy életszakaszban nagyok lehetnek a különbségek, melyek egy részéért a biológiai érés sajátos üteme a felelős. Nem tudjuk igazán, hogy a biológiai érést mi szabályozza. Leginkább az a valószínű, hogy a központi idegrendszerben van valamiféle biológiai óra, amit örökletesen programozott a természet. Ez az „óra” irányítja a növekedést, megindítja a serdülést, a nőkben szabályozza a menstruációs ciklust, majd a terhességi időt. Végül „lejár” és arra kényszerít bennünket, hogy elhagyjuk az élet színpadát. Az örökletességre mutat, hogy nemcsak a test külső sajátosságai, hanem nagyjából a testmagasság és a testsúly fejlődése is hasonlít a szülőkéhez, és hogy a serdülés kezdete is nagyjából azonos a családon belül. Vannak adatok még az életkor örökletességére vonatkozóan is. Figyelemre méltó, hogy az egypetéjű ikrek érése, fejlődése nagymértékben hasonló, gyakorlatilag azonos. Számos adat és megfigyelés azonban azt húzza alá, hogy még a biológiai érés sem egyoldalúan a szervezet belsejéből fakad, azt is befolyásolják környezeti tényezők. Erre mutat például az akceleráció jelensége. Ez eléggé egyértelműen bizonyított, hiszen különböző gyermekkorosztályok növekedését, fejlődését már legalább száz éve figyelik és megbízhatóan mérik. Ez a jelenség nem magyarázható másként, mint úgy, hogy vagy valami növekedést elősegítő külső tényező érvényesül, vagy pedig valamilyen növekedést gátló körülmény hatása csökken. A legtöbb adat ez utóbbi szempont mellett szól. Főleg a táplálkozás szerepét emelik ki a kutatók. A különböző érési korszakoknak megvannak a maguk sajátos tápanyagigényei; hol fehérjéből, hol ásványi anyagokból kell több, mint korábban, számos nyomelemre, szerves vegyületre stb. van szükség. Korábban még a legszükségesebb vitaminokat sem kapták meg a gyerekek. Ezek a korszakok szomorú, természetes modelljeit teremtették meg annak, hogy képes a környezet gátolni a növekedést. A D-vitamin hiányában szenvedő — angolkóros — gyerekek például jellegzetesen elmaradtak a testi növekedésben. A jódhiányos vidékeken, ahol régebben valóságos népbetegségeket okozott a jódhiány, a gyerekek fizikailag is és szellemileg is elmaradtak a fejlődésben. Ma már ilyen gond a fejlett országokban nincs, a táplálékok biztosítják a fejlődéshez szükséges valamennyi anyagot. Ez lehet tehát az akceleráció egyik oka. Emellett szól, hogy a fejlődő országok szegény vidékein, ahol még nem tudják megadni a megfelelő táplálékokat, a gyerekek testi fejlődése elmaradottabb, mint azokon a területeken, ahol a lakosság gazdagabb és civilizáltabb feltételek között él. Ipari társadalmakból is ismerünk olyan vizsgálatokat, amelyek szerint a testi növekedés, fejlődés összefügg a társadalmi réteghelyzettel, vagyis a magasabb réteghelyzetű gyerekek akcelerációja erőteljesebb. A testi növekedésit gátló tényező a gyermekkori fokozott testi igénybevétel is, ami a korábbi társadalmi periódusokban rendszeres volt. Egyes társadalmi rétegekben bizonyos főkig megvan ma is. De általában a gyerekek nem mozognak, fizikailag nem dolgoznak sokat, egyremásra derül ki, hogy a serdülőkorra a szépen fejlett termet izomzata csenevész, az erőnlét nem jó. Egyes szakemberek szerint a mai élet olyan ingerhatásokat hordoz, amelyek a gyermekkori biológiai fejlődést serkentik. Elsősorban a mai társadalomban érvényesülő fényhatásokat tartják ilyennek. Ezek a hatások az agyon át serkentik a fejlődést szabályozó belső elválasztású mirigyeket. Állatkísérletek szólnak ilyen fényeffektusok léte mellett, de idevágó, közvetlen emberi bizonyítékaink nincsenek. Ugyancsak állítják, hogy a gyermeket érő különféle ingerek összessége és különösen a szociális ingerek (kommunikációk, interakciók) menynyisége serkenti a növekedést. Erre is vannak állatkísérleti adatok, és ez azért valószínűbb, mert a fényhatás korántsem nőtt olyan mértékben az elmúlt nemzedékek életében, mint amenynyire fokozódott a gyerekekre irányuló figyelem és a velük való foglalkozás. Korábban sokkal kevésbé foglalkoztak a kisgyerekekkel, mint ma és az óvodai és az iskolai nevelés kommunikációs tartalma is intenzívebb. Mindez a szellemi fejlődés erőteljes fokozódásában is megmutatkozik. Az általános testi fejlődésnek sajátos dimenziója az idegrendszer érése. Ez elmaradhat az általános testi növekedés üteme mögött (bizonyos korszakokban, különösen a serdülőkorban törvényszerűen el is marad), és meg is előzheti azt. Az idegrendszer érése főként az érzékszervi működések és a mozgások fejlődésében, szabályozási képességében mutatkozik meg. Legalábbis a kisgyermekkorban a szellemi fejlődés is együtt jár a percepció és a motoros működések érésével. Bizonyos, hogy ebben is vannak a szervezetből eredő tényezők, például a koraszülöttek idegrendszeri érése lassúbb. Ez úgy is felfogható, hogy a zavarmentes éréshez kellenek a magzati életkörülmények, és ezeknek hiánya miatt a folyamat lelassul. De gyaníthatók külső tényezők is. Igen valószínű például, hogy vannak imprintinghez (bevésődéshez) vezető ingerhatások, és ezeknek megfelelő érzékenységi korszakok, amelyek az érést előrelendítik. Ma még azonban nem ismerjük, melyek az érzékenységi szakaszok és milyenek az ingerigényeik, így a bevésődések spontán alakulnak ki. Az akceleráció