Köznevelés, 1984 (40. évfolyam, 1-44. szám)

1984-01-06 / 1. szám

annyira megnőtt, hogy az a régivel egyszerűen összeha­sonlíthatatlan. És­­bár az in­tézeti nevelés közösség- és egyénfejlesztő erejében sokat csalódtunk, az is igaz, hogy számos olyan intézet akad az országban, amely sok vonat­kozásban fölveheti a versenyt is kihelyezett­ családi nevelés­sel. Gondoljunk csupán a fó­ti vagy a miskolci gyermek­­városra! Ki alkalmas nevelőszülőnek? Sokan abban látják a fej­lesztés egyik akadályát, hogy túl szigorúak a neveltetés feltételei, néha kissé túlzott a gyermek­ védelme, ezért a családok kétszer is meggon­dolják, amíg állami gondo­zott gyerek nevelésére vállal­koznak. „Az Árvácska-hatás még mindig a lelkünkben él — mondotta a tanácskozáson az egyik felszólaló —, és né­melyik gyermekvédelmi fel­ügyelő még attól is eltiltaná a nevelőcsaládot, hogy a há­zimunkába befogja a kis gon­dozottak Még mindig attól rettegünk, hogy „kizsákmá­nyolják” a gyereket. Pedig egyenesen hálát kellene ad­nunk­ azoknak a nevelőcsa­ládoknak, amelyek úgy élnek a gondozottakkal együtt jó nagycsaládi életet, hogy őket is bevonják a közös munkák­ba. Ez a legegészségesebb munkára nevelés, ami elkép­zelhető. Elég nagy baj az — folytatta —, hogy a nevelő­­otthonoktól megvonták a ter­melőmunka jogát. Pedig há­rom évtizede még voltak olyan nevelőintézetek, gyer­mekfaluk, gyermekvárosok, amelyeket kis Nádudvarként emlegettek. Ma, ha valaki ilyesmivel próbálkozna, a pa­ragrafusok alapján elítélnék.” Kiderült a tanácskozáson, hogy a feltételek nemcsak e tekintetben túl szigorúak, ha­nem a vállalkozó család kö­rülményeit, anyagi állapotát, a tárgyi feltételeket illetően is. Pedig — mondotta Kárpáth Éva tatabányai hivatásos pártfogó — nagyobb szerepe van a szülők lelki intelligen­ciájának, iskolai végzettségé­nek, gyermekszeretetének, mint a gazdasági-tárgyi kö­rülményeknek. Példát is mon­dott állításának a bizonyítá­sára.­­Hat esztendővel ezelőtt egy magányos édesanya — akinek a gyerekei már kirepültek a fészekből — öt testvért foga­dott magához nevelőszülő­ként, akik közül a legkisebb nyitott hátgerinccel született, és még 6—6 évesen sem tu­dott járni.­­Ez az asszony a kihelyezés pilanatában majd­nem alkalmatlannak látszott erre a feladatra, mivel ottho­nának a tárgyi feltételei ki­­fejezetten rosszak voltak.­­A kétszoba-konyhás házban nem volt fürdőszoba, víz és illemhely csak az udvaron. A férjétől különváltan élt, a há­rom fiát viszont egyedül, tisztességgel fölnevelte. A ha­vi jövedelme 3200 forint kö­rül mozgott. Nem voltak tehát megfele­lőek a körülményei, hajtha­tatlan volt viszont a szán­déka, hogy ő „kitaszított gye­rekeket” akar nevelni. A négy testvért a gyer­mekvédelmi intézet udvarán látta meg, ők is az asszonyt. Ahogy­­mondani szokták: azonnal kiválasztották magu­kat egymásnak. A gyerekek az udvar sarkában álldogál­tak, szomorúan és elesetten, mint a fészekből kihullott kis fiókák, látszott rajtuk, hogy elválaszthatatlanok. Az asz­­szony nem tudott szabadulni a látványtól, és amikor meg­tudta, hogy van egy beteg testvérük is, akit semmi jóért nem hagynak magára, azt is elvállalta. De hogyan változtathatók meg a körülmények? Patronáló brigádok szerve­ződtek, megnagyobbították a házat, bevezették a vizet, megépítették a fürdőszobát, benne a vécét , sőt később a nagyfiút is segítették fölké­szülni a szakmai vizsgájára. Az öt testvér beköltözhetett. Azóta a legkisebb, a beteg megtanult járni, el tudja lát­ni önmagát, a nagylány férj­hez ment, jól megállja a he­lyét, a nagyfiút a munkahe­lyén annyira becsülik, hogy kölcsönt is adtak neki lakás­­vásárláshoz. A két középső is szépen fejlődik az asszonynál, a nevelőanyánál, aki példás mintát ad mindannyiuknak emberségből, helytállásból. A tanácskozás résztvevői ebből a történetből is azt a következtetést vonták le, hogy mindenekelőtt az embert kell nézni a nevelőszülő megvá­lasztásakor. Elavult szabályok Ha viszont már kiválasztot­tuk a nevelőszülőt, és annyi­ra megbízunk benne, hogy oda merünk neki adni egy vagy több gyermeket, akkor — miért nem bízunk meg még­sem benne? Ha már bizonyí­tott akkor sem. Ennek a töb­bi közt az a következménye, hogy a 270 nevelőszülői fel­ügyelő érdemi munka helyett adminisztratív apróságokkal kénytelen bajlódni. Mi indokolja például — kérdezte élesen a felszólalá­sában Volentics Anna —, hogy a családoknál elhelye­zettek felruházása raktárból vagy utalvánnyal történik? Ez talán gazdaságosabb? Nem, mert a raktárt fenn kell tartani, embereket kell foglalkoztatni a feltöltéssel, nyilvántartással, kiosztással. Az sem érthető, hogy a fel­ügyelőnek — az elavult sza­bályok értelmében — időn­ként össze kell gyűjtenie né­hány nevelőszülőt a gondo­­zottaikkal együtt, és így kell menniük felruházkodni, bevá­sárolni, csekkel, mert így „egyszerűbb”. Ez nemcsak a felügyelő idejét veszi el, ha­nem nevelés szempontjából sem jó. Miért ne kaphatná meg a gondozó szülő a kü­lönféle pénzeket, s mehetne, mint a sajátjaival, az állami gondozottéival is fölruház­­kodni? Akkor, amikor akar. De még a havi 30—40 forint zsebpénzt sem kaphatja kéz­be, azt sem adhatja ő ki a gyereknek. Ha a nevelőszülő­ben megbízunk annyira, hogy a saját tisztessége példájával tisztesség­es embereket fog nevelni a gondozottakból, miért nem merjük a bevásár­lási pénzeket rájuk bízni? A legtöbb felszólaló abban látja a hálózat bővítésének egyik legnagyobb akadályát, hogy kevés a gondozói díj. Jelenleg havonként és gyer­mekenként 480—900 forint közti összeget kap a nevelő­szülő aszerint, hogy a gyerek milyen korú és milyen az ál­lapota. Ehhez jön a családi pótlék és sok más juttatás, amely az előbb említett ru­házkodási, valamint az isko­láztatási (tanszer-) költségek­kel együtt évi 30—32 ezer fo­rintot tesz ki. Nem kis pénz ez, hiszen hogyan tud egy ■€des szülő a saját gyerekére körülbelül havi kétezerötszá­zat fordítani? Azonban, hal­lottam csodálkozva, még min­dig összehasonlíthatatlanul ke­vesebb, mint egy nevelő­­otthoni hely létesítése és fenntartása. Rengeteg problémának, gondnak, bajnak a forrása az, hogy nincs megnyugtatóan rendezve a nevelőszülők jogi státusa: sem munkaviszony­ban nem állnak — a GYIVI- vel —, sem nyugdíj nem jár nekik a gondozói munka után. A tanácskozás azt ja­vasolta, hogy ezeket a kér­déseket mielőb rendezni kell Mint ahogy az is helyes, hogy a gyermekvédelem a hálózat megfiatalítására törekszik, azoknak viszont, akik évtize­deket töltöttek nyelőszülőként a gyermekvédelem szolgála­tában, törzsgárdatagságot, va­lamint sajátos kitüntetési formáikat kellene létesíteni. Legyen a nevelőszülőknek megyei és országos érdekvé­delmi szövetségük, amely évente" egyszer áttekintené a területet, és előterjesztené a kitüntetési vagy egyéb ja­vaslatokat! * Persze, mindez csak akkor ér valamit, ha a társadalom maga mögé utasítaná végre a­­messziről hozott előítéleteit. Ideje volna már — ahogy egy budapesti fölszólaló mondot­ta — az Árvácska-effektus megszűnésének. „Te senki gyereke vagy” — mondják Móricz könyvében a kis Cső­rének. „Te ingyenes vagy” — mondja ma a napközis neve­lő vagy másvalaki az iskolá­ban a gyereknek, a legtöbb­ször szeretettel, de a gye­reknek ez mégis rosszul esik. A nevelőszülők és a gyer­mekvédelem jó munkája ak­kor lesz igazán eredményes, ha az ilyen kis apróságokra is ügyelünk. Mindannyian. A társadalom minden tagja. GYŐRI GYÖRGY Fazekasműhely a budapesti Cserkesz utcai iskolában. (Diósi Imre felvétele, MTI-fotó)

Next