Köznevelés, 1984 (40. évfolyam, 1-44. szám)
1984-01-06 / 1. szám
annyira megnőtt, hogy az a régivel egyszerűen összehasonlíthatatlan. Ésbár az intézeti nevelés közösség- és egyénfejlesztő erejében sokat csalódtunk, az is igaz, hogy számos olyan intézet akad az országban, amely sok vonatkozásban fölveheti a versenyt is kihelyezett családi neveléssel. Gondoljunk csupán a fóti vagy a miskolci gyermekvárosra! Ki alkalmas nevelőszülőnek? Sokan abban látják a fejlesztés egyik akadályát, hogy túl szigorúak a neveltetés feltételei, néha kissé túlzott a gyermek védelme, ezért a családok kétszer is meggondolják, amíg állami gondozott gyerek nevelésére vállalkoznak. „Az Árvácska-hatás még mindig a lelkünkben él — mondotta a tanácskozáson az egyik felszólaló —, és némelyik gyermekvédelmi felügyelő még attól is eltiltaná a nevelőcsaládot, hogy a házimunkába befogja a kis gondozottak Még mindig attól rettegünk, hogy „kizsákmányolják” a gyereket. Pedig egyenesen hálát kellene adnunk azoknak a nevelőcsaládoknak, amelyek úgy élnek a gondozottakkal együtt jó nagycsaládi életet, hogy őket is bevonják a közös munkákba. Ez a legegészségesebb munkára nevelés, ami elképzelhető. Elég nagy baj az — folytatta —, hogy a nevelőotthonoktól megvonták a termelőmunka jogát. Pedig három évtizede még voltak olyan nevelőintézetek, gyermekfaluk, gyermekvárosok, amelyeket kis Nádudvarként emlegettek. Ma, ha valaki ilyesmivel próbálkozna, a paragrafusok alapján elítélnék.” Kiderült a tanácskozáson, hogy a feltételek nemcsak e tekintetben túl szigorúak, hanem a vállalkozó család körülményeit, anyagi állapotát, a tárgyi feltételeket illetően is. Pedig — mondotta Kárpáth Éva tatabányai hivatásos pártfogó — nagyobb szerepe van a szülők lelki intelligenciájának, iskolai végzettségének, gyermekszeretetének, mint a gazdasági-tárgyi körülményeknek. Példát is mondott állításának a bizonyítására.Hat esztendővel ezelőtt egy magányos édesanya — akinek a gyerekei már kirepültek a fészekből — öt testvért fogadott magához nevelőszülőként, akik közül a legkisebb nyitott hátgerinccel született, és még 6—6 évesen sem tudott járni.Ez az asszony a kihelyezés pilanatában majdnem alkalmatlannak látszott erre a feladatra, mivel otthonának a tárgyi feltételei kifejezetten rosszak voltak.A kétszoba-konyhás házban nem volt fürdőszoba, víz és illemhely csak az udvaron. A férjétől különváltan élt, a három fiát viszont egyedül, tisztességgel fölnevelte. A havi jövedelme 3200 forint körül mozgott. Nem voltak tehát megfelelőek a körülményei, hajthatatlan volt viszont a szándéka, hogy ő „kitaszított gyerekeket” akar nevelni. A négy testvért a gyermekvédelmi intézet udvarán látta meg, ők is az asszonyt. Ahogymondani szokták: azonnal kiválasztották magukat egymásnak. A gyerekek az udvar sarkában álldogáltak, szomorúan és elesetten, mint a fészekből kihullott kis fiókák, látszott rajtuk, hogy elválaszthatatlanok. Az aszszony nem tudott szabadulni a látványtól, és amikor megtudta, hogy van egy beteg testvérük is, akit semmi jóért nem hagynak magára, azt is elvállalta. De hogyan változtathatók meg a körülmények? Patronáló brigádok szerveződtek, megnagyobbították a házat, bevezették a vizet, megépítették a fürdőszobát, benne a vécét , sőt később a nagyfiút is segítették fölkészülni a szakmai vizsgájára. Az öt testvér beköltözhetett. Azóta a legkisebb, a beteg megtanult járni, el tudja látni önmagát, a nagylány férjhez ment, jól megállja a helyét, a nagyfiút a munkahelyén annyira becsülik, hogy kölcsönt is adtak neki lakásvásárláshoz. A két középső is szépen fejlődik az asszonynál, a nevelőanyánál, aki példás mintát ad mindannyiuknak emberségből, helytállásból. A tanácskozás résztvevői ebből a történetből is azt a következtetést vonták le, hogy mindenekelőtt az embert kell nézni a nevelőszülő megválasztásakor. Elavult szabályok Ha viszont már kiválasztottuk a nevelőszülőt, és annyira megbízunk benne, hogy oda merünk neki adni egy vagy több gyermeket, akkor — miért nem bízunk meg mégsem benne? Ha már bizonyított akkor sem. Ennek a többi közt az a következménye, hogy a 270 nevelőszülői felügyelő érdemi munka helyett adminisztratív apróságokkal kénytelen bajlódni. Mi indokolja például — kérdezte élesen a felszólalásában Volentics Anna —, hogy a családoknál elhelyezettek felruházása raktárból vagy utalvánnyal történik? Ez talán gazdaságosabb? Nem, mert a raktárt fenn kell tartani, embereket kell foglalkoztatni a feltöltéssel, nyilvántartással, kiosztással. Az sem érthető, hogy a felügyelőnek — az elavult szabályok értelmében — időnként össze kell gyűjtenie néhány nevelőszülőt a gondozottaikkal együtt, és így kell menniük felruházkodni, bevásárolni, csekkel, mert így „egyszerűbb”. Ez nemcsak a felügyelő idejét veszi el, hanem nevelés szempontjából sem jó. Miért ne kaphatná meg a gondozó szülő a különféle pénzeket, s mehetne, mint a sajátjaival, az állami gondozottéival is fölruházkodni? Akkor, amikor akar. De még a havi 30—40 forint zsebpénzt sem kaphatja kézbe, azt sem adhatja ő ki a gyereknek. Ha a nevelőszülőben megbízunk annyira, hogy a saját tisztessége példájával tisztességes embereket fog nevelni a gondozottakból, miért nem merjük a bevásárlási pénzeket rájuk bízni? A legtöbb felszólaló abban látja a hálózat bővítésének egyik legnagyobb akadályát, hogy kevés a gondozói díj. Jelenleg havonként és gyermekenként 480—900 forint közti összeget kap a nevelőszülő aszerint, hogy a gyerek milyen korú és milyen az állapota. Ehhez jön a családi pótlék és sok más juttatás, amely az előbb említett ruházkodási, valamint az iskoláztatási (tanszer-) költségekkel együtt évi 30—32 ezer forintot tesz ki. Nem kis pénz ez, hiszen hogyan tud egy ■€des szülő a saját gyerekére körülbelül havi kétezerötszázat fordítani? Azonban, hallottam csodálkozva, még mindig összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint egy nevelőotthoni hely létesítése és fenntartása. Rengeteg problémának, gondnak, bajnak a forrása az, hogy nincs megnyugtatóan rendezve a nevelőszülők jogi státusa: sem munkaviszonyban nem állnak — a GYIVI- vel —, sem nyugdíj nem jár nekik a gondozói munka után. A tanácskozás azt javasolta, hogy ezeket a kérdéseket mielőb rendezni kell Mint ahogy az is helyes, hogy a gyermekvédelem a hálózat megfiatalítására törekszik, azoknak viszont, akik évtizedeket töltöttek nyelőszülőként a gyermekvédelem szolgálatában, törzsgárdatagságot, valamint sajátos kitüntetési formáikat kellene létesíteni. Legyen a nevelőszülőknek megyei és országos érdekvédelmi szövetségük, amely évente" egyszer áttekintené a területet, és előterjesztené a kitüntetési vagy egyéb javaslatokat! * Persze, mindez csak akkor ér valamit, ha a társadalom maga mögé utasítaná végre amessziről hozott előítéleteit. Ideje volna már — ahogy egy budapesti fölszólaló mondotta — az Árvácska-effektus megszűnésének. „Te senki gyereke vagy” — mondják Móricz könyvében a kis Csőrének. „Te ingyenes vagy” — mondja ma a napközis nevelő vagy másvalaki az iskolában a gyereknek, a legtöbbször szeretettel, de a gyereknek ez mégis rosszul esik. A nevelőszülők és a gyermekvédelem jó munkája akkor lesz igazán eredményes, ha az ilyen kis apróságokra is ügyelünk. Mindannyian. A társadalom minden tagja. GYŐRI GYÖRGY Fazekasműhely a budapesti Cserkesz utcai iskolában. (Diósi Imre felvétele, MTI-fotó)