Köznevelés, 1985 (41. évfolyam, 1-43. szám)

1985-01-18 / 3. szám

gyünk a legtöbb művésszel és legnagyobb műszaki személy­zettel működő színház, ösz­­szesen csaknem négyszáz em­ber dolgozik azért, hogy az előre kijelölt időpontban az ország legeldugottabb telepü­lésén is széthúzhassák a va­lóságos vagy csak képzelet­beli függönyt.­­Úgy hallottam, hogy né­ha külföldre is kiruccan­nak. —Igen, több helyen jár­tunk már, de a legtartósabb együttműködést a jugoszlá­viai Szlovénia kulturális in­tézményeivel sikerült kiala­kítanunk. Ez minden évben két turnét jelent: viszünk egy darabot a gyerekeknek, egy másikat a felnőtteknek. Kel­lemes feladataink közé tar­tozik, hogy segítséget nyújt­hatunk az ottani magyar is­kola színházi és anyanyelvi nevelőmunkájának gazdagítá­sához is. • Harmadik éve igazgatja a Népszínházat. A reper­toárjukat illetően talán nem vagyok nagyon tájé­kozott, de azt nem szak­mabeliként is észrevettem, hogy mostanában elég sok magyar drámát adtak elő. — Két éven át szinte csak magyar darabokat játszot­tunk. És sikerült teljesíteni, sőt túlteljesíteni a tervet. Ta­lán az is mond valamit, hogy szufficites színház vagyunk. Magyarul: bevételi többletünk van. Egyébként az 1984—85- ös programunkban is tizen­három magyar mű szerepel. De egyúttal nyitottunk a vi­lágirodalom klasszikusai felé is, hiszen októberben Shaw Szent Johannájával indul­tunk a Józsefvárosi Színház­ban (az a mi kamaraszínhá­zunk), s talán ezzel is köze­lebb tudunk kerülni az álta­lunk annyira fontosnak tar­tott ifjúsági közönséghez. Szóba került már ebben a beszélgetésben, hogy Miszlay István három év­tizede van a pályán, s eb­ből húsz évet színigazgató­ként töltött el. Meg van elégedve azzal, amit ebben a harminc évben színész­ként, rendezőként és köz­művelőként véghezvitt? — Az ember, amíg él, dol­gozik, alkot, sose lehet igazán elégedett, mert akkor megfe­neklik a munkájában. Ám ha túl az ötvenen most egy ilyen kérdésre mégis válaszolnom illik, akkor a következő rö­vid számvetéssel szolgálha­tok: Jókedvvel gondolok ar­ra, hogy egykori munkatár­saimmal sikerült életre hív­nunk a Gyulai Várszínházat, amely azóta is az általunk lefektetett síneken fut, és a magyar történelmi drámának egyik fóruma. Örülök annak is, hogy már kecskeméti tar­tózkodásom második évében megteremthettük a Kelemen László Színpadot, amely a környező országok drámaíro­dalmának lett a kamaraszín­háza. S talán azért sem kell szégyenkeznünk, hogy a Jó­zsef Attila Színházban nem­csak a gyermekelőadásokat indítottuk el, hanem az Óbu­dai Kamaraszínházat is meg­csináltuk. Remélem, hogy a színházvezetőként eltöltött huszadik évemben tető alá sikerül hozni az új stúdió­­színházunkat, amelyet az imént már emlegettem. • Engedjen meg még egy kérdést: Milyen vonzalom, indíték vagy indulat vitte Miszlay Istvánt erre a na­gyon szép, de korántsem mindig idillien nyugalmas pályára? — Egy nagyon kedves iro­dalomtanárom,­­Elek László hatására választottam ezt a pályát. Középiskolás korom­ban az orosházi Táncsics Mi­hály Gimnáziumba jártam, és ez a tanárunk szenvedélyesen foglalkozott Justh Zsigmond­­dal, aki Pusztaszenttornyán megalapította a nevezetes pa­rasztszínházat. Elek László oltott be engem színházzal. Elmondhatatlanul sokat kö­szönhetek neki. Orosházán nem volt színház, de ő ku­pét bérelt, hogy minden hó­napban elvihesse osztályát a Szegedi Nemzeti Színházba. De nekünk akkoriban már az iskolában is olyan műked­velő csoportunk volt, hogy Gogolt és Meliére-t elég tisz­tességes színvonalon játszot­tunk, és sok örömet leltünk az önképzőkörben is, amely­nek egy időben éppen én voltam az ifjúsági elnöke. Ám az én Hétfőrajcár-szintjén sze­gény családom hallani sem akart róla, hogy ilyen gya­nús és kiszámíthatatlan pá­lyára menjek, ezért bölcsész­ként kellett elkezdenem egye­temi éveimet. Az alapom megvolt ehhez is, mert sze­rettem a humán tárgyakat és az idegen nyelveket, há­romból érettségiztem is, an­golból, latinból és oroszból, két évet a Lenin Intézetben is eltöltöttem, de valahol mé­lyen mindig ott dörömbölt bennem a színház. Ezért egy napon bekopogtam a Lenin Intézet igazgatóhelyetteséhez, s arra kértem, engedjenek át engem a Színművészeti Főis­kolára. Az ilyen kérés azok­ban az években majdnem il­letlenségnek számított, de úgy látszik, abban, akihez for­dultam, volt annyi természe­tes bölcsesség, hogy átlássa: jobb színész vagy rendező lesz belőlem, mint amilyen nyelvtanár lehetnék. S hogy végső fokon mi ebből az egészből a tanul­­ság? Hát az, hogy megint betekinthettünk egy olyan sikeres pályába és emberi sorsba, amelynek a hátte­rében csöndesen ott áll egy jó pedagógus. Hadd írjam le még egyszer a nevét: Elek László. VATI PAPP FERENC Egyetemi tanulmányaim során nyelvtudománnyal nem foglalkoztam. Szaktárgyaim messze esnek az irodalomtól. Néhány éves tanári működés után azonban ráeszméltem, hogy a magyar nyelv ápolása nekem is kötelességem. Az utóbbi években gyak­ran találkozom Erdély kü­lönböző városaiban élő tizen­éves rokon gyerekekkel. Ki­fogástalan kiejtéssel, gazdag szókinccsel beszélnek magya­rul. Itthon meg mind halkab­ban, hangsúlytalanabbul be­szélnek középiskolásaink. A szövégek felkapása, a furcsa, éneklő hangsúly is gyakori. A felelő­s tanuló mondani­valóját csa­k részben érti a pedagógus. A kimondott sza­vak halkan, szinte titokzato­san úsznak a levegőben. Az érettségi vizsgákon a tanulók beszédmódjának fo­gyatékosságai felfokozottan érezhetők. A mondanivalóját hangosan és kellő hangsúly­­lyal előadó jelölt kellemes meglepetést kelt. Az iskolák igazgatói szükségintézkedésre kényszerülnek. Tíz évvel ez­előtt még a hat jelölt a te­remben egymástól és a vizs­gabizottságtól viszonylag tá­vol elhelyezett asztaloknál ült, és jól érthetően adott számot tudásáról. Az utóbbi években a legtöbb iskolában a hetedik asztal is bekerült a vizsgaterembe. Az új bútor­darabot közvetlenül a vizsga­­bizottság asztala elé helyezik. Az éppen felelő jelölt jegyze­teivel mindig a hetedik asz­talnál foglal helyet. A taná­rok remélik, hogy az előttük ülő beszédét majd jól megér­tik, ám az érettségiző szavai csak foszlányokban jutnak el a vizsgabizottság tagjaihoz. Az erélyesebb elnökök na­ponta többször is kérik a je­lölteket, beszéljenek hango­sabban. A felszólításnak csak átmenetileg van foganatja. A vizsgáztatók beletörődnek a halk duruzsolásba. Iparkod­nak a hozzájuk elért félsza­vakból, mondattöredékekből az elhangzottakat megérteni és minősíteni. Tanítványaink szókincse szegényes. Rokon jelentésű szavakat ritkán használnak. A rádióban, televízióban el­hangzó nyilatkozatok is elő­segítik a nyelv szegényedését. A rossz példa növendékeink körében sok követőre talál. Divatos lett ugyanazoknak az igéknek, főneveknek, mellék­neveknek kritikátlan, egyhan­gú ismétlése. Mikrofon előtt a megkérdezett énekes, szí­nész, rendező, festőművész, szobrász egyaránt arról be­szél, hogy mit „dolgozik”. Nem énekel, nem próbál, nem játszik, nem bemutat, nem fest, farag, életre kelt, formáz, hanem csak dolgo­zik ... A közelmúltban az egyik jeles karmesterünkről jegyezték meg, hogy törött jobb keze helyett a bal ke­zével milyen jól „dolgozott”. A szálloda nem vendégeket fogad, a téesz nem gyümöl­csöt termel, a színház nem új magyar drámát mutat be, hanem szállást, gyümölcsöt, színházi élményt „biztosít”. Lassan már az Állami Bizto­sító kénytelen lesz a valóban biztosítási tevékenységét más kifejezéssel jelölni. A legújabb verseskötetét ismertető költő, az új szerep­re készülő balerina, a válla­lat főmérnöke „borzasztóan izgalmas” versekről, táncfi­gurákról, műszaki megoldá­sokról tájékoztatja a közönsé­get. Esetleg még fokozzák a szerintük találó jelzőket a „rettenetesen, iszonyatosan izgalmas” kifejezésekkel. A napokban a „sport szempont­jából borzalmasan zsúfolt hétvégéről” hallottam. Soha­sem hittem volna, hogy a borzasztó, rettenetes, iszonya­tos, izgalmas szavak tartal­ma ennyire megváltozik, és ilyen mértékben egyeduralko­dóvá válik. Az irodalomban, a képző­­művészetben újabban „vonu­latokat” ismertetnek. A mű­vészeti irányok, gondolatok, törekvések vonulattá váltak. Koncertet ad az Állami Hangversenyzenekar, az álta­lános iskolai énekkar és a Fonográf együttes. A hang­verseny szó eltűnőben van. Az üdülés nem kényelmes, a magatartás nem fegyelmezett, az utcák nem tiszták, a park­erdő nem gondozott, hanem kizárólag „kulturált”. A na­pokban hőszigetelési kultúrá­ról is hallottam. Merőben szokatlan, ha valaki tízórait, élelmet, elemózsiát, néhány jó falatot tesz a táskájába és nem „kaját”. A cucc is ki­szorította a ruhát, az öltöze­tet, a csomagot, a felszere­lést. Tanulóink, ha nem fi­gyelmeztetjük őket, nem kí­vánjuk meg a rokonértelmű szavak használatát, szolgai módon ismételgetik a divatos szavakat. Úgy érzik, ez a korszerű. Az anyanyelv ápolása mindnyájunk kötelessége ■X*

Next