Köznevelés, 1985 (41. évfolyam, 1-43. szám)
1985-01-18 / 3. szám
gyünk a legtöbb művésszel és legnagyobb műszaki személyzettel működő színház, öszszesen csaknem négyszáz ember dolgozik azért, hogy az előre kijelölt időpontban az ország legeldugottabb településén is széthúzhassák a valóságos vagy csak képzeletbeli függönyt.Úgy hallottam, hogy néha külföldre is kiruccannak. —Igen, több helyen jártunk már, de a legtartósabb együttműködést a jugoszláviai Szlovénia kulturális intézményeivel sikerült kialakítanunk. Ez minden évben két turnét jelent: viszünk egy darabot a gyerekeknek, egy másikat a felnőtteknek. Kellemes feladataink közé tartozik, hogy segítséget nyújthatunk az ottani magyar iskola színházi és anyanyelvi nevelőmunkájának gazdagításához is. • Harmadik éve igazgatja a Népszínházat. A repertoárjukat illetően talán nem vagyok nagyon tájékozott, de azt nem szakmabeliként is észrevettem, hogy mostanában elég sok magyar drámát adtak elő. — Két éven át szinte csak magyar darabokat játszottunk. És sikerült teljesíteni, sőt túlteljesíteni a tervet. Talán az is mond valamit, hogy szufficites színház vagyunk. Magyarul: bevételi többletünk van. Egyébként az 1984—85- ös programunkban is tizenhárom magyar mű szerepel. De egyúttal nyitottunk a világirodalom klasszikusai felé is, hiszen októberben Shaw Szent Johannájával indultunk a Józsefvárosi Színházban (az a mi kamaraszínházunk), s talán ezzel is közelebb tudunk kerülni az általunk annyira fontosnak tartott ifjúsági közönséghez. Szóba került már ebben a beszélgetésben, hogy Miszlay István három évtizede van a pályán, s ebből húsz évet színigazgatóként töltött el. Meg van elégedve azzal, amit ebben a harminc évben színészként, rendezőként és közművelőként véghezvitt? — Az ember, amíg él, dolgozik, alkot, sose lehet igazán elégedett, mert akkor megfeneklik a munkájában. Ám ha túl az ötvenen most egy ilyen kérdésre mégis válaszolnom illik, akkor a következő rövid számvetéssel szolgálhatok: Jókedvvel gondolok arra, hogy egykori munkatársaimmal sikerült életre hívnunk a Gyulai Várszínházat, amely azóta is az általunk lefektetett síneken fut, és a magyar történelmi drámának egyik fóruma. Örülök annak is, hogy már kecskeméti tartózkodásom második évében megteremthettük a Kelemen László Színpadot, amely a környező országok drámaírodalmának lett a kamaraszínháza. S talán azért sem kell szégyenkeznünk, hogy a József Attila Színházban nemcsak a gyermekelőadásokat indítottuk el, hanem az Óbudai Kamaraszínházat is megcsináltuk. Remélem, hogy a színházvezetőként eltöltött huszadik évemben tető alá sikerül hozni az új stúdiószínházunkat, amelyet az imént már emlegettem. • Engedjen meg még egy kérdést: Milyen vonzalom, indíték vagy indulat vitte Miszlay Istvánt erre a nagyon szép, de korántsem mindig idillien nyugalmas pályára? — Egy nagyon kedves irodalomtanárom,Elek László hatására választottam ezt a pályát. Középiskolás koromban az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, és ez a tanárunk szenvedélyesen foglalkozott Justh Zsigmonddal, aki Pusztaszenttornyán megalapította a nevezetes parasztszínházat. Elek László oltott be engem színházzal. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek neki. Orosházán nem volt színház, de ő kupét bérelt, hogy minden hónapban elvihesse osztályát a Szegedi Nemzeti Színházba. De nekünk akkoriban már az iskolában is olyan műkedvelő csoportunk volt, hogy Gogolt és Meliére-t elég tisztességes színvonalon játszottunk, és sok örömet leltünk az önképzőkörben is, amelynek egy időben éppen én voltam az ifjúsági elnöke. Ám az én Hétfőrajcár-szintjén szegény családom hallani sem akart róla, hogy ilyen gyanús és kiszámíthatatlan pályára menjek, ezért bölcsészként kellett elkezdenem egyetemi éveimet. Az alapom megvolt ehhez is, mert szerettem a humán tárgyakat és az idegen nyelveket, háromból érettségiztem is, angolból, latinból és oroszból, két évet a Lenin Intézetben is eltöltöttem, de valahol mélyen mindig ott dörömbölt bennem a színház. Ezért egy napon bekopogtam a Lenin Intézet igazgatóhelyetteséhez, s arra kértem, engedjenek át engem a Színművészeti Főiskolára. Az ilyen kérés azokban az években majdnem illetlenségnek számított, de úgy látszik, abban, akihez fordultam, volt annyi természetes bölcsesség, hogy átlássa: jobb színész vagy rendező lesz belőlem, mint amilyen nyelvtanár lehetnék. S hogy végső fokon mi ebből az egészből a tanulság? Hát az, hogy megint betekinthettünk egy olyan sikeres pályába és emberi sorsba, amelynek a hátterében csöndesen ott áll egy jó pedagógus. Hadd írjam le még egyszer a nevét: Elek László. VATI PAPP FERENC Egyetemi tanulmányaim során nyelvtudománnyal nem foglalkoztam. Szaktárgyaim messze esnek az irodalomtól. Néhány éves tanári működés után azonban ráeszméltem, hogy a magyar nyelv ápolása nekem is kötelességem. Az utóbbi években gyakran találkozom Erdély különböző városaiban élő tizenéves rokon gyerekekkel. Kifogástalan kiejtéssel, gazdag szókinccsel beszélnek magyarul. Itthon meg mind halkabban, hangsúlytalanabbul beszélnek középiskolásaink. A szövégek felkapása, a furcsa, éneklő hangsúly is gyakori. A felelős tanuló mondanivalóját csak részben érti a pedagógus. A kimondott szavak halkan, szinte titokzatosan úsznak a levegőben. Az érettségi vizsgákon a tanulók beszédmódjának fogyatékosságai felfokozottan érezhetők. A mondanivalóját hangosan és kellő hangsúlylyal előadó jelölt kellemes meglepetést kelt. Az iskolák igazgatói szükségintézkedésre kényszerülnek. Tíz évvel ezelőtt még a hat jelölt a teremben egymástól és a vizsgabizottságtól viszonylag távol elhelyezett asztaloknál ült, és jól érthetően adott számot tudásáról. Az utóbbi években a legtöbb iskolában a hetedik asztal is bekerült a vizsgaterembe. Az új bútordarabot közvetlenül a vizsgabizottság asztala elé helyezik. Az éppen felelő jelölt jegyzeteivel mindig a hetedik asztalnál foglal helyet. A tanárok remélik, hogy az előttük ülő beszédét majd jól megértik, ám az érettségiző szavai csak foszlányokban jutnak el a vizsgabizottság tagjaihoz. Az erélyesebb elnökök naponta többször is kérik a jelölteket, beszéljenek hangosabban. A felszólításnak csak átmenetileg van foganatja. A vizsgáztatók beletörődnek a halk duruzsolásba. Iparkodnak a hozzájuk elért félszavakból, mondattöredékekből az elhangzottakat megérteni és minősíteni. Tanítványaink szókincse szegényes. Rokon jelentésű szavakat ritkán használnak. A rádióban, televízióban elhangzó nyilatkozatok is elősegítik a nyelv szegényedését. A rossz példa növendékeink körében sok követőre talál. Divatos lett ugyanazoknak az igéknek, főneveknek, mellékneveknek kritikátlan, egyhangú ismétlése. Mikrofon előtt a megkérdezett énekes, színész, rendező, festőművész, szobrász egyaránt arról beszél, hogy mit „dolgozik”. Nem énekel, nem próbál, nem játszik, nem bemutat, nem fest, farag, életre kelt, formáz, hanem csak dolgozik ... A közelmúltban az egyik jeles karmesterünkről jegyezték meg, hogy törött jobb keze helyett a bal kezével milyen jól „dolgozott”. A szálloda nem vendégeket fogad, a téesz nem gyümölcsöt termel, a színház nem új magyar drámát mutat be, hanem szállást, gyümölcsöt, színházi élményt „biztosít”. Lassan már az Állami Biztosító kénytelen lesz a valóban biztosítási tevékenységét más kifejezéssel jelölni. A legújabb verseskötetét ismertető költő, az új szerepre készülő balerina, a vállalat főmérnöke „borzasztóan izgalmas” versekről, táncfigurákról, műszaki megoldásokról tájékoztatja a közönséget. Esetleg még fokozzák a szerintük találó jelzőket a „rettenetesen, iszonyatosan izgalmas” kifejezésekkel. A napokban a „sport szempontjából borzalmasan zsúfolt hétvégéről” hallottam. Sohasem hittem volna, hogy a borzasztó, rettenetes, iszonyatos, izgalmas szavak tartalma ennyire megváltozik, és ilyen mértékben egyeduralkodóvá válik. Az irodalomban, a képzőművészetben újabban „vonulatokat” ismertetnek. A művészeti irányok, gondolatok, törekvések vonulattá váltak. Koncertet ad az Állami Hangversenyzenekar, az általános iskolai énekkar és a Fonográf együttes. A hangverseny szó eltűnőben van. Az üdülés nem kényelmes, a magatartás nem fegyelmezett, az utcák nem tiszták, a parkerdő nem gondozott, hanem kizárólag „kulturált”. A napokban hőszigetelési kultúráról is hallottam. Merőben szokatlan, ha valaki tízórait, élelmet, elemózsiát, néhány jó falatot tesz a táskájába és nem „kaját”. A cucc is kiszorította a ruhát, az öltözetet, a csomagot, a felszerelést. Tanulóink, ha nem figyelmeztetjük őket, nem kívánjuk meg a rokonértelmű szavak használatát, szolgai módon ismételgetik a divatos szavakat. Úgy érzik, ez a korszerű. Az anyanyelv ápolása mindnyájunk kötelessége ■X*