Köznevelés, 1992 (48. évfolyam, 1-41. szám)

1992-10-22 / 33. szám

Egy kísérlet margójára e­gyre többen vallják, hogy a szakközépiskola nem képes megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a társadalom és a gazdaság állít elő. Elég azt szá­mításba venni, hogy a középfo­kú általános műveltség elsajátí­tására legfeljebb a tanulmányi idő fele áll rendelkezésre, mi­vel a másik felét valamely szak­ma ismereteinek a megszerzé­sére fordítják. Sarkítva úgy is kifejezhetjük, hogy a szakkö­zépiskola összesítve két év alatt középiskolai érettségit nyújt, míg a gimnázium minderre négy évet fordít. A szakközépiskolába jelent­kező 14 éves serdületlen gyer­meket tulajdonképpen arra kényszeríti az élet, hogy pályát válasszon. Minden pedagógus tudja, hogy a korai pályavá­lasztási kényszer gátolja a ké­pességek, az esetleges tehetség kibontakozását. Azok, akik a szakközépiskolai tanulányok befejezése után a megfelelő szakmában maradnak, igen sok esetben csalódott, pályát té­vesztő felnőttek lesznek. Ezek a tények és még sok más felis­merés vezetett oda, hogy min­den kultúrállam oktatási rend­szere el akarja halasztani a pá­lyaválasztást a serdülőkor be­fejezése utáni életkorra. A szakközépiskola problé­máit az eddigi gazdasági rend­szer összeomlása igen nagy­mértékben felerősítette. A szakközépiskolai hálózat az állami nagyüzemekre épült, ezek leépülése nemcsak a ta­nulmányok alatti gyakorlati oktatás lehetőségeit csökkenti rohamosan, hanem, ami ennél sokkal fontosabb, a végzettek munkahelyi elhelyezkedését is lehetetlenné teszi. Ez a tény egyes szakközépiskolák létét is megkérdőjelezi. A szakképzés­nek gyorsan és rugalmasan kel­lene alkalmazkodnia a gazda­ság változásaihoz. A szakkö­zépiskola azonban erre nem képes, hiszen ez az iskola szer­kezetében inkább közoktatási intézmény, ezt a feladatát vi­szont nem tudja teljesértékűen ellátni. Néhány évvel korábban a szakközépiskola lehetőséget kapott arra, hogy a régen köz­kedvelt technikusképzést meg­oldja, többnyire egy évvel meghosszabbított tanulmányi idővel. Ezt a lehetőséget sokan örömmel üdvözölték, azt gon­dolva, hogy a korábbi „elitis­kola”, a technikum újra kiala­kulhat. A szakközépiskolák többsége hamarosan átállt a technikusképzésre. Azt is vilá­gosan kell látnunk azonban, hogy olyan tömegek számára, mint amilyeneket a szakközép­­iskola a technikusképzés köre­ Technikusképzés érettségi után tében jelenleg oktat, nincs és még kevésbé lesz munkahely. A gazdaság minden szekto­rában, sőt sokszor üzemenként is más és más a középfokú szakemberrel szemben támasz­tott követelmény, és ugyancsak differenciált ezen szakemberek képzési formája is. Ha ilyen szakemberek képzésére igény van, elsősorban a lakosság és másodsorban a gazdaság olda­láról, akkor az oktatást, nem tömegképzés formájában (mint a szakközépiskolában), hanem aránylag kis létszámú csopor­tokban, intenzív módszerekkel, a középiskolai tanulmány­ok és a serdülőkor befejezése után lehet eredményesen megszervezni. Egy középfokú szakemberrel, esetleg középszintű munkahe­lyi vezetővel szemben, aki több munkavállalót irányít, életkori követelmények is felmerül­nek. Az eddig leírt gondolatok nyomán alakult ki a Pesti Bar­nabás Élelmiszeripari Szakkö­zépiskolában az az elképzelés, hogy kísérleti képzés keretében kellene kipróbálni a középisko­lai érettségire épített középfokú szakemberképzést, technikus­­képzést. (Természetesen nem az ugyancsak érettségire épí­tett „technikusminősítésre” gondoltunk, amely megítélé­sünk szerint nem volt képzés, csupán vizsgalehetőséget biz­tosított, és talán ezért is, szín­vonalában, az utóbbi évtized­ben többnyire erősen leértéke­lődött. Az új technikusképzést intenzív, iskolarendszerű okta­tás formájában terveztük meg.) A képzés kísérleti megvalósítá­sára a legalkalmasabbnak tűnt az élelmiszer-analitikai techni­kusi szak, amely általános jelle­ge miatt jelenleg is lehetőséget nyújt az elhelyezkedésre, nagy tárgyi igényeivel azonban csak igen kevés iskolában valósítha­tó meg. Az érettségire épülő élelmi­szer-analitikai technikuskép­zést a szükséges engedélyek birtokában 1990 júniusában hirdettük meg. A jelentkezések tudatosságának érvényesítése érdekében részletes tájékozta­tót adtunk minden érdeklődő­nek a szak céljáról, tartalmáról, az elhelyezkedési lehetőségek­ről és a képzés formájáról, le­hetővé tettük az iskola labora­tóriumainak a megtekintését, sőt felvételi vizsgát helyettesítő beszélgetésre is sor került. A képzés időtartamát két tanévre terveztük meg. Az ok­tatás tartalmi anyagát úgy épí­tettük fel, hogy az ötéves élel­miszer-analitikai technikus­­képzés teljes szakmai tananya­gát összesített óraszámmal tar­talmazza. * A tanárok a résztvevőkkel meglehetősen közvetlen hang­nemben tárgyaltak, és felnőtt emberként kezelték őket. Az órákon alkalmazott számonké­rés csak a tanár és tanuló infor­málását szolgálta az elért tu­dásról, értékelési következ­mény nélkül. Eredményérté­kelésre minden tantárgyból, minden félév végén összefog­laló vizsgát tartottunk (tár­gyanként differenciáltan írás­belit, szóbelit, illetve gyakorla­tit), és annak az eredménye ke­rült a bizonyítványba. A kép­zés kezdetétől, a tanárok és a résztvevők előtt egyaránt tisz­táztuk, hogy a képesítővizsga úgynevezett „külső” vizsga lesz, tehát nem a tanító tanárok vizsgáztatnak. Ennek a célnak a következményeként minden felmérés, eredményértékelés, szépítés nélkül, leplezetlenül a valóságos felkészültség értékét tükrözte. A képzés résztvevőinek már az első hónapokban teljesít­ményképes tudásról kellett számot adniunk. Mintegy 30 százalékuk, látva a komoly kö­vetelményeket, még az első fé­lévi vizsgák előtt abbahagyta a tanulmányokat. A megmaradó résztvevők viszont a tanulmá­nyok iránt érdeklődő, jobb eredményre törekvő, az ered­mény érdekében a fáradságo­sabb munkát is vállaló tanu­lókká alakultak át. (A kísérletet csak ezért az eredményért is érdemes volt végigvinni.) A tanulmányokat befejező képesítővizsgára 1992-ben, a tanév végén került sor a tech­nikusi képesítővizsga-szabály­zatban meghatározott módon, az előírt képesítővizsga­tárgyakból írásbeli, gyakorlati és szóbeli megosztással. A kül­ső vizsga jellegének és követel­ményeinek megfelelően három tagú vizsgabizottságot kértünk fel. (Lásztity Radomir BME tanszékvezető egyetemi tanár mint elnök és Berndorf­er Alf­­rédné ny. egyetemi docens, il­­lettve Varga János egyetemi docens mint vizsgabizottsági tagok.) A külső képesítővizs­gán a vizsgázókat tanító taná­rok csak hallgatóként vehettek részt, kérdéseket nem tehettek fel, az értékelésben nem vehet­tek részt. A vizsga tapasztala­tairól a külső vizsgabizottság tagjai, az egyik képesítővizsga­tárgy tanára és az iskola igazga­tója a következőket mondták: Lásztity Radomir: A vizsgá­zók jóval megalapozottabb és színvonalasabb felkészültség­ről tettek tanúságot, mint ezt a négy éves szakközépiskolai érettségi képesítővizsgák ta­pasztalatai alapján vártam vol­na. Ez az a tudás, melyet az élelmiszer-analitika területén egy technikusnál etalonként kell tekinteni. Berndorf­er Alfrédné: Jó be­nyomásokat szereztem a vizs­gán. Igen nagy előnyt jelentett a vizsgázók számára előzetesen megszerzett középiskolai fel­­készültségük. Ennek következ­ményeként a vizsgán szakszerű beszélgetést folytathattunk az élelmiszer-analitikáról és tuda­tos választ kaptam a feltett kér­désekre. Varga János: A vizsga ta­pasztalatai alapján a lefolyt ok­tatási kísérletet sikeresnek kell minősíteni. A magyar középfo­kú szakoktatásban erre a kép­zési formára van leginkább szükség. Az itt sikeresen vizs­gázónak összehasonlíthatatla­nul jobban fogják a helyüket megállni a munkahelyeken, mint a szakközépiskolai okta­tásban végzettek, beleértve az ötéves képzést is. Jakab Sándorné, az élelmi­szer-ipari technológia (képesí­tővizsga-tárgy) tanára: A kö­zépiskolai tanítási módszerei­men a tanulók életkorának, érettségének megfelelően vál­toztatnom kellett. A tanulók munkafegyelmével - egy-két kivételtől eltekintve - elégedett voltam. A tanulók szintetizáló és analizáló készsége a képzési idő alatt lényegesen fejlődött. Vajdáné Zajk Tamara az is­kola igazgatója: Nagy várako­zással és izgalommal tekintett az iskola tantestülete a külső vizsga elé. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vizsga objek­tív, racionális és egyben har­monikus lefolyású volt. Ez el­sősorban annak köszönhető, hogy a vizsgáztatók nemcsak kiváló szakemberek, hanem az iskola élelmiszer-analitikai ok­tatásának jó ismerői voltak (többszöri vizsgaelnökök, tan­könyvírók, versenybizottságok tagjai stb.). A szakmai képzés­ben (technikusképzés és szak­munkásképzés) előnyben kel­lene részesíteni az érettségi bi­zonyítvánnyal rendelkezőket. Ezek az érettségizett fiatalok a tizennégy éveseknél jóval tuda­tosabban tanulnak. « SZÁNTÓ GYULA » * *

Next