Köznevelés, 1995 (51. évfolyam, 1-41. szám)
1995-01-06 / 1. szám
Az iskolavezetés fejlesztése, az oktatáspolitika felelőssége Az iskolavezetők számára az egyik legnagyobb kihívást ma kétségtelenül a külső környezet változásainak a gyorsasága, és az ezzel együtt járó elkerülhetetlen bizonytalanság jelenti. Átalakulóban van oktatási rendszerünknek szinte minden eleme, kezdve az oktatásirányítástól vagy az oktatás jogi és pénzügyi szabályozásától a tartalmi szabályozáson keresztül az iskolaszerkezetig. A költségvetési szféra pénzügyi nehézségei nehezen tervezhetővé teszik a közszolgáltatások, így az oktatási ellátás tervezését is. Rendkívüli változások történnek a tágabb társadalmi-politikai környezetben is, hiszen alig néhány éve élünk demokráciában és piacgazdaságban, így csak most kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy négyévenként jelentősen megváltozhatnak a politika által megfogalmazott célok, s hogy a piaci eredményesség értékmeghatározó tényező. Alig van olyan szerep, amelyet a környezeti viszonyok ilyen gyors és ilyen nagymértékű átalakulása annyira érintene, mint a vezetőé. Az iskolavezetőnek a legkülönbözőbb erők együttes hatása alatt kell megtalálnia az általa irányított szervezet egyensúlyát, és kell kialakítani a szervezet dinamikus működését. Nagyon sok, egymással gyakran ellentétes célokat követő partnerrel kell egyeztetnie: a tanulókkal, a szülőkkel, a tantestülettel, a tantestületen belüli csoportokkal, a fenntartóval, a közvetlen társadalmi környezet egyéb befolyásos szereplőivel, a lehetséges pénzügyi támogatókkal, és mindeközben a pedagógusi szakma szempontjait éppúgy képviselnie kell, mint az oktatáspolitika országos szintű céljait. Mindezen erők kereszttüzében működni, mindezek hatásait integrálni olyan feladat, amely különleges felkészültséget és ugyanilyen személyiségbeli adottságokat kíván. Az az iskolaigazgató, aki mindezeket a hatásokat a maguk komplexitásában képes érzékelni, és e helyzetet a tényleges összetettségének megfelelő szinten kívánja kezelni, nagyon komoly terhet vállal magára. A mai iskolavezetés helyzetének e bonyolultságát persze lehet tagadni, és lehet a vezetés feladatához leegyszerűsítő sémákkal közelíteni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nyitott és komplex környezetben az a vezetés a leghatékonyabb, amely e nyitottságnak és összetettségnek megfelelő módon viselkedik. Ahhoz fűződik érdekünk, hogy iskoláinknak olyan vezetői legyenek, akik megfelelnek ennek az igénynek, azaz miközben mindenre nyitottak, és érzékenyen reagálnak a környezet változásaira, hatékonyak maradnak, és képesek az oktatás vagy a korszerű pedagógia érdekeinek az érvényesítésére. Minél összetettebb és minél nyitottabb az a helyzet, amelyben a vezetésnek működnie kell, annál bonyolultabb lélektanilag a vezetői szerep. A mai iskolavezető, ha a sokféle őt érő hatással szemben megpróbál valamennyire egyforma távolságot tartani, elkerülhetetlenül a magárahagyatottság egyfajta állapotában találja magát. A magárahagyottságnak ez a tudata természetes : ez mindig is együtt járt az olyan vezetői felelősséggel, amelynek a körvonalait nem lehet pontosan definiálni. A vezetői felelősség ma egyre inkább a sikerért vagy az eredményességért való felelősséget jelenti, márpedig sem a siker és az eredményesség elérésének, sem ezek értékelésének a kritériumai nem rögzíthetők pontosan. A vezetői felelősség új tartalma egyfelől hallatlan lehetőségeket szabadít fel minden kreatív és vállalkozó szellemű ember számára, ugyanakkor az ezzel járó bizonytalansági tényezők igen nagy lélektani kockázatot is jelentenek. Nem véletlen, hogy a vezetői eredményességet hangsúlyozó modern szervezetek különös gondot fordítanak vezetőik sokoldalú támogatására, amibe beletartozik a folyamatos lélektani és erkölcsi támogatás is. Úgy gondolom, hogy az állami politikának ezen a területen komoly felelőssége van. Felelőssége abban, hogy olyan iskolai vezetésfejlesztés és vezetőképzés alakuljon ki, amely hozzá tud járulni annak az intellektuális, morális és lélektani háttérnek a megteremtéséhez, amely nélkül modern vezetői szerep nem képzelhető el. Véleményem szerint ezek fényében kell felvetnünk azt a kérdést, vajon ki és milyen intézményes formában folytasson iskolai vezetőképzést, és mi legyen a képzés tartalma. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy megfelelő színvonalú és tartalmi orientációjú iskolai vezetőképzés csakis szerves fejlődés eredményeként alakulhat ki, maguknak a vezetéssel kapcsolatos kihívásokat érzékelő és azokra válaszokat kereső iskolaigazgatóknak az aktív részvételével. A mai igényeknek megfelelő képzés nem hozható létre formális feladatkiosztással vagy ilyen irányú intézkedésekkel. Ugyanakkor az is világos, hogy e területen az állami oktatáspolitikának felelőssége és tényleges mozgástere is van. Megfelelő módon megválasztott cselekvésekkel ugyanis az állami politika nemcsak jelentősen felgyorsíthatja a szerves fejlődést, hanem abban is segíthet, hogy annak iránya a korszerű hazai igényeknek megfelelő legyen. Melyek azok a területek, ahol az óvatos állami politika pozitív eredményeket hozhat? Én mindenekelőtt három ilyen területet tudnék megnevezni. Az egyik az oktatásügyi vezetőképzés tartalmának az alakítása, a másik az intézményi feltételek kialakulásának a segítése, a harmadik pedig a képzésben való részvételt bátorító környezet megteremtése. Ami a vezetőképzés tartalmának a kialakulását illeti, nyilván csak nagyon óvatos és nagyon közvetett lépések képzelhetők el. Azt illetően, hogy milyen tartalommmal kell bírnia egy modern és a hazai viszonyainkhoz alkalmazkodó iskolai vezetőképzésnek, ma már növekvő konszenzus tapasztalható. Csaknem mindenki egyetért az olyan célok fontosságában, mint amilyen a gyors változásokhoz való alkalmazkodókészség, a rugalmasság, az erőforrásokkal, így az idővel és a pénzzel való bánni tudás, a problémamegoldó-képesség, a sokféle és eltérő partnerekkel való kooperálás képessége és nem utolsósorban az eredményességgel párosítható morális tartás kialakítása. Mindez olyan programelemek beiktatásával jár együtt, mint az iskolaszintű tartalmi fejlesztés és tervezés, az emberi kapcsolatok kezelése, az emberi erőforrásokkal való hatékony gazdálkodás és a konfliktuskezelés, a hatékony intézményi szintű gazdálkodás, a modern információs technikák alkalmazása, a külső környezettel, különösen annak változékony politikai elemeivel való kapcsolattartás vagy az iskola hosszabb távú fejlődésképének és aktuális arculatának a kialakítása. A fenti lista persze távolról sem teljes. Arra azonban elég, hogy jelezze : a mai vezetőképzés nem elégedhet meg sem bizonyos alapvető információknak, így a közoktatással kapcsolatos jogi vagy pénzügyi szabályok elemi ismereteinek a közvetítésével, sem a témával öszszefüggő hagyományos neveléstudományi elemek átadásával. Olyan új, gyakorlati készségek kialakítására van szükség, ami nemcsak sajátos tartalmat, hanem ilyen módszereket is igényel. E képzési tartalom a már létező képzési formákon belül ma még csak részben körvonalazódott. Annak a veszélye sem tűnt el, hogy az iskolai vezetőképzés olyan formákat öltsön, amelyek alkalmasak ugyan a feladat letudására, de arra nem, hogy kialakítsák a szükséges új képességeket, és átadjanak egy, a mai igényeknek megfelelő vezetői kultúrát. Mit tehet ezen a területen a modernizáció célját felvállaló állam? Csupán annyit, hogy támogatja a korszerű programok kifejlesztését, és segíti annak a szakmai nyilvánosságnak a kialakulását, amely alkalmas a létező programok értékelésére, a viszonyainknak való megfelelésük megítélésére. Ami a képzés intézményesülését illeti, van néhány ismert veszély, amelynek elkerülését az ügyes állami politika ugyancsak segítheti. Az egyik az, ha a képzés túlságosan és kizárólagosan a felsőoktatáshoz, elsősorban az egyetemekhez kötődik, a másik pedig ennek éppen az ellenkezője, vagyis ha az egyetemi szféra nem vesz részt aktívan a képzésben. Az egyetemi vagy tágabban az akadémiai szféra bekapcsolása azért nélkülözhetetlen, mert enélkül nagyon nehéz megteremteni azt az intellektuális hátteret, amely talán nem egyszerűen csak a képzés elméleti megalapozásához szükséges, hanem a mai iskolai viszonyokból fakadó kihívások azonosításához és elméletileg igényes tananyaggá formálásához is. Ugyanakkor, s ezt számos európai ország tapasztalatai igazolják, releváns képzési tartalom és módszerek ezen a területen csakis gyakorló iskolavezetők közvetlen részvételével alakíthatók ki. Ez utóbbi tényező az, ami a képzés intézményesítésében a legtöbb nehézséget okozza, és a nehézségek megoldásában itt szükséges az állami politika támogatása. A hagyományos egyetemi struktúrákba ugyanis nagyon nehéz beilleszteni olyan programokat, ahol az oktatók egy részét nem akadémiai kvalitásuk, hanem gyakorlati vezetői eredményességük és az ennek az átadására való képességük kell hogy minősítsen. Itt feltétlenül szükség van tehát arra, hogy az állami politika olyan - elsősorban jogi és csak másodsorban pénzügyi feltételeket teremtsen, amelyek az egyetemeket segítik abban, hogy ebbe az irányba könnyebben elmozduljanak. Egyfelől tehát olyan feltételek kialakításáról van szó, amelyek garantálják az egyetemi és a gyakorlati szféra közötti együttműködést ; másfelől azonban szükség lenne arra is, hogy mindazok a felsőoktatási intézmények, amelyeknek ezen a területen van valamilyen kompetenciájuk, egymással is együttműködjenek. Az ugyanis kizárt, hogy az oktatási vezetőképzés területén ma egyetlen egyetem vagy főiskola biztosítani tudja a szükséges tartalmi területek égészének a lefedését a programfej- . Az oktatás modernizálását célnak tekintő országokban, így nálunk is, egyre nagyobb figyelmet kap az iskolavezetés és a vezetésfejlesztés kérdésköre. Ez összefügg azokkal a változásokkal, amelyek nyomán a korábbinál nagyobb figyelem terelődött az egyes iskolára, az egyes intézményre. Egy olyan szemlélet megerősödésének lehettünk a tanúi, amely az oktatásügyi változásokban a rendszerszintű vagy makroszintű folyamatokkal szemben egyre inkább a mikroszintű, azaz osztálytermi vagy iskolai szintű folyamatoknak tulajdonít jelentőséget. Ennek a folyamatnak számos, egymást felerősítő oka van. Ezek bemutatására itt nincs lehetőség, elégedjünk meg azzal, hogy vannak közöttük szakmai természetűek éppúgy, mint pénzügyiek, politikaiak vagy közigazgatási jellegűek. Az okok sokfélesége és egymást erősítő jellege mindenesetre arra utal, hogy tartós tendenciáról van szó, s ez megköveteli, hogy komolyan végiggondoljuk az iskolavezetéssel kapcsolatos konzekvenciáikat.