Köznevelés, 1997 (53. évfolyam, 1-41. szám)
1997-01-10 / 1. szám
ifiF Köznevelés Tanítható-e a pedagógia? A kérdés látszólag indokolatlan, hiszen a pedagógiát tanítják; a főiskolákon, egyetemeken külön tanszékek, intézetek foglalkoznak ezzel a feladattal. Nagyon sok gyakorló tanár azonban azt mondja, hogy a módszertani, didaktikai és pedagógiai tanulmányait igen kevéssé tudja hasznosítani az iskolai munkában. Mielőtt ezért csak a magyarországi pedagógiaoktatást hibáztatnánk, emlékeztetnék arra az angliai vizsgálatra, amelynek eredménye nemrég megjelent Világszerte rovatunkban is. Eszerint az angol pályakezdő tanárok munkájuk első évében általában nem kívánják alkalmazni azokat az eljárásokat és módszereket, amelyeket a felsőoktatásban nekik bemutattak, hanem pusztán szakmai tudásukkal, illetve személyiségük kisugárzásával szeretnének eredményt elérni, és általában hatalmas kudarcok érik őket. Ezután, a második év során hatalmi eszközöket vetnek be, fegyelmeznek, büntetnek, és újból kudarcok érik őket. Általában legkorábban a harmadik évben sikerül a pedagógusnak kialakítania azokat a módszereket, eljárásokat, amelyeket azután hatékonyan alkalmazhat az iskolában. Nemrég megjelent egy tanulmány a Fejlesztő Pedagógia című folyóiratban. Magyari Beck István professzor az iskola piacosításával kapcsolatban fejtette ki véleményét, és ebben a cikkben azt írta, hogy a pedagógia „alkalmazott művészet”. Tanítható-e a művészet? Vagy csak a gyakorlatban elsajátítható-kiküzdhető fogások, trükkök, beállítódások, eljárások eredménye? Kerekasztalunkhoz három vendéget hívtunk. Magyart Beck Istvánt, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Pedagógiai Tanszékének professzorát, Báthory Zoltán oktatáskutatót, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkárát és Horn György iskolaigazgatót, az ország egyik legszabadelvűbb s egyben legsikeresebb, legnépszerűbb középiskolájának, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak pedagógiai vezetőjét. Kezdjük talán az idézett gondolattal. Mit ért ön azon, hogy a „pedagógia alkalmazott művészet”? Magyari Beck István: Valóban, a pedagógiát én művészi jellegű tevékenységnek tekintem. De nemcsak én gondolkozom így, hanem nagyon sok kutató és maguk a gyakorló pedagógusok, sőt a közvélemény is. Példa erre az a szólásmondás, hogy a tanár embert „farag”. Ez a kifejezés azt sugallja, hogy a pedagógia emlékeztet a szobrászatra, a művészetre. Az ember, amikor megszületik, rendkívüli sokféleséget hoz magával. Ezek egy részének szabad utat kell engedni, más részüknek természetesen nem. Ez a szocializációs folyamat. Hogy mikor, mit engedni és mit nem engedni, ez természetesen társadalomspecifikus. Hiszen az egyik társadalomban kívánatosak bizonyos tulajdonságok, a másik társadalomban ugyanazok a tulajdonságok nem kívánatosak. De mindenféleképpen ez a kettős játék, hogy engedek és korlátozok, a pedagógiában alapvető. Mi itt a művészet? A művészetet én olyan tevékenységnek fogom föl, amelynek nincs szilárd, kötött algoritmusa. Ennek megfelelően nagyon sok minden sorolható a művészetek körébe, amit eddig nem tekintettek annak. Ebben az értelemben lehet beszélni a viselkedés művészetéről, a szakácsművészetről stb. Miért fontos ez? Azért, mert a pedagógiában vannak olyan törekvések is, amelyek algoritmizálni szeretnék a pedagógiát. Természetesen lehet tanítani a nevelést-oktatást, hiszen vannak benne algoritmikus elemek, tehát olyasmi, ami tudományosan megfogható, megragadható. Tehát lehet pedagógust képezni, sőt kell is. Viszont amikor a tanár kiér a „terepre”, akkor ezeknek a tanultaknak a kombinálása, improvizatív módon, ott, a helyszínen történik, és ez a tevékenység már nem algoritmikus jellegű, ez már művészet. Báthory Zoltán: Nekem nagyon tetszik ez a megközelítés. A pedagógiában valóban sok a művészeti elem, ugyanakkor a pedagógiának vannak tudományos alapjai is. Más metaforákat is használhatnánk, mondhatnánk kicsit tréfásan, hogy a pedagógus kertész, aki neveli, termeszti, fejleszti, táplálja a személyiséget; úgy gondolom tehát, hogy a pedagógus mibenléte meglehetősen nagy rejtély. Azt gondolom ugyanakkor, hogy arról is kellene beszélni: vannak ennek a mesterségnek jó teoretikus alapjai is. De ha a tanár megkezdi munkáját a „terepen”, az iskolában, az elméletitudományos alap csak kiindulópont a számára, a gyakorlat konkrét kérdéseire a választ neki kell megtalálnia, méghozzá általában pillanatok alatt. Ezúttal kivételesen nem az oktatáskutatótól, hanem az államtitkártól kérdezném: milyen legyen ez a „terep”, ez a meghatározó légkörű iskola, amelyikben a tanár eldönti, milyen személyiségjegyek kialakulását jutalmazza, s melyeket büntesse. Báthory Zoltán: Úgy gondolom, hogy a jövő iskolájának elsősorban olyan intézménynek kell lenni - a pedagógusok révén, az ott levő eszközök révén stb. -, ahová a diákok szeretnek járni, ahová szívesen járnak. Ahová járni nem kínlódás, nem kínkeserv a tanulóknak. Ugyanakkor ennek az iskolának, miközben az érzelmi kötődést ki kellene alakítani a gyerekekben, valami értelmesre meg is kellene tanítani őket. Ennek a kettőnek az egyesítése sokszor igen nehéz. Beszélünk játszóiskoláról, ahol kellemes lenni, de nem túl sokat tanulnak a gyerekek. Beszélünk oktatóiskoláról, a poroszos iskoláról, ahová a diákok nem szeretnek járni, ahol a gyerekek fejébe rossz algoritmusok szerint úgymond „beverik” a tananyagot. És beszélünk persze, és én erről szeretnék beszélni, arról az iskoláról, ahová jó is járni, meg értelmes dolog is járni, ahol olyan pedagógusok dolgoznak, akik ezt a két feladatot egyszerre meg tudják oldani. Milyen tulajdonságok kellenek egy ilyen iskolához, a pedagógus milyen tulajdonságokkal rendelkezzen? A Horn György irányította alternatív tanárképzésben megpróbáltak összeállítani egy modellt arra vonatkozólag, hogy milyen tulajdonságokra van szüksége a tanárnak, ha egy ilyen „schola maternában“ próbál tanítani. Horn György: Először visszatérnék az eredeti kérdéshez, mert az jó „kályhasarok”, kiindulópont. Művészet-e a pedagógia? Nekem tetszik ez az analógia. Hogy a pedagógia és a pedagógus feladata bizonyos értelemben hasonlítható a művészeti pályákhoz, azokhoz a feladatokhoz, mégis inkább úgy gondolom, hogy ez egy szakma, amelynek lehetnek művészei. Nagyon összetett szakma, amelynek megvarrnak a maga szakmai fogásai, megvan a maga technológiája, azonban a feladat egésze valóban nem algoritmizálható, hiszen ez függ a helytől, történeti időtől, sőt regionálisan is igen változó. A legfontosabb elem, ha úgy tetszik, követelmény a pedagógusok munkájában a hitelesség, ez viszont feltételezi, hogy azonosak legyenek azzal, amit csinálnak. Ezt tartom a dolog lényegének, ugyanis ez az, ahol a tömegoktatásban elszakadt egy fontos láncszem. Ezt a láncszemszakadást biztosan átélték azok a régi mesterek, akik bekerültek a gyárba, és tömeggyártásban elemi munkaegységeket voltak kénytelenek végezni ahelyett, hogy végigcsinálhatták volna az egész munkafolyamatot. Az a helyzet, hogy ez a fajta kettéválás, ez a tömeggyártási elem hosszú távon megragadt és stabilizálódott a közoktatás egészében. Az a furcsaság alakult ki például, hogy iskoláinkban olyan szervezeti alapegységek vannak (a munkaközösségek), amelyekben azok a tanárok kerülnek egy szervezeti egységbe - és ez fontos, hiszen a munkaközösségekhez kötődik a tanárok egzisztenciája, ott lesznek sikereik és kudarcaik, ez az egység, például az angol munkaközösség kap vagy nem kap pénzt felszerelésre -, akik biztosan nem tanítják ugyanazt a gyereket. Az az egyetlen közös bennük, angoltanárokban, hogy ugyanazt az egy gyereket biztosan nem tanítják. Tehát maga a szervezet, a rendszer úgy alakult ki, hogy egyrészt muszáj együttműködniük, másrészt sem térben, sem időben, sem érdekben, sem semmilyen szakmai motívumban nincsenek egymásra utalva. Gondolkoznak róla, de végül is ez nem működik. Ilyen a mechanizmus. A másik fontos elem ugyanehhez kapcsolódik. Az is furcsaság egy általános iskolában, hogy ha hiányzik a tanár, akkor valamelyik másik szakos tanár bemegy, és „szakszerűtlenül” helyettesít. Pedig Magyarországon minden pedagógus elvégezte a nyolc általánost, tehát teoretikusan ismernie kéne azokat az információmorzsákat, amelyeket a gyerekekkel közölni kell. Összefoglalva: a pedagógusok csak egy dologban közösek, hogy ugyanazt a szakmát gyakorolják, nevezetesen pedagógusok. Függetlenül attól, hogy irodalom vagy történelem szakosok. Ebből az következik - és ez a második elvárás, a feltétel a hitelességen túl -, hogy nem biztos, hogy jó, ha egy pedagógus túl jó szakember. Ha úgy tetszik, ez esetleg éppen irtalmas dolog is lehet. Tehát ha valaki kiváló matematikus, akkor sikertelen, elfuserált matematikusként éli le az életét, ha ta