Köznevelés, 2003 (59. évfolyam, 1-41. szám)
2003-01-17 / 2. szám
59. évfolyam 2. szám 2003. január 17. Másfél évszázad tantervei A hajdani Országos Pedagógiai Intézet munkatársai - Báthory Zoltán és Horánszky Nándor - 1983-ban a köznevelés távlati fejlesztését elősegítendő könyvsorozatot indítottak, mellyel a kutatók figyelmét kívánták ráirányítani a tantervelmélet történeti kérdéseire. Az volt a meggyőződésük, hogy neveléstörténet nélkül nem lehet neveléstudományi kutatásokat folytatni s megbízható eredményekhez jutni. Másfél évtized alatt 22 kötetet kiadni önmagában is tiszteletet ébresztő teljesítmény. Még inkább figyelemreméltó, hogy 150 év jórészt már hozzáférhetetlen hazai és külföldi tanterveivel ismertették meg az érdeklődőket. Valamennyi régi tantervhez bevezető tanulmányt írattak, olyan ismert neveléstörténészeket kérve fel, mint Ballér Endre, Felkai László, Kelemen Elemér, Kékesi Szabó Mihály, Mészáros István, Németh András, Pukánszky Béla, Ravasz László, Simon Gyula, Szebenyi Péter, Tóth Gábor, Zibolen Endre. A sorozat jóvoltából az 1948 után felnőtt pedagógusgeneráció megismerkedhetett egy olyan elhallgattatott, mellőzött, akadémiai tagságától megfosztott „polgári” pedagógussal, mint Prohászka Lajos. Új értékelésben olvashattunk Nagy László, Kornis Gyula, Karácsony Sándor, Schneller István, Imre Sándor, Weszely Ödön tantervi koncepciójáról. A sorozat történelmi folyamatában mutatta be a hazai (1850-1948) és a külföldi oktatási reformkísérleteket (USA, Németország, Dánia, Ausztria, Anglia, Norvégia, s a szovjetek húszas évekbeli kísérleteit). A most megjelent 23. kötetben Horánszky Nándor terjedelmes bevezető tanulmánya mintegy összegzést ad a sorozat eredményeiről. Bizonyítja, hogy az állami és egyházi tantervek mindig egymásra épültek, mindig értékeket közvetítettek. Áttekintést ad a 150 év reformtörekvéseiről, azok jellegzetességeiről, a magyar tantervi hagyományok gazdagságáról. A tárgyalt pedagógusok tantervelméletei nemcsak hatottak egymásra, de „sok esetben áttételesen máig élnek és hatnak” - állapítja meg. Horánszky Nándor tanulmánya után időrendi sorrendben és az iskolatípusok egymásra építettségét figyelembe véve együtt olvashatjuk a megelőző kötetek bevezetőit. Ez azért is helyeselhető, mert a kis példányszámú sorozat ma már nehezen hozzáférhető. A most megjelent kötetet nemcsak a kutatóknak, hanem a felsőfokú pedagógusképzésben tanulóknak, a helyi tantervek fejlesztésén szorgoskodó nevelőtársainknak is ajánlhatjuk. (Országos Közoktatási Szolgáltató Iroda, Budapest, 2002. Szerkesztette: Horánszky Nándor) VARGA GÁBOR Jelen a művészettörténetben Művészetről már sokszor sokfélét olvashattunk, Tatai Erzsébet könyve, a Művészettörténeti ismeretek azok számára lehet érdekes, akik az átlagnál jobban érdeklődnek a művészetek iránt, s alaposabb művészettörténeti tudásra, de főként mélyebb vizuális ismeretekre igyekeznek szert tenni. A könyv fejezetei önálló egységeket alkotnak, nem láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Azonban egyik a másikat elmélyíti. A hangsúly mindig máshová esik, de azonos középpont körül. Mindegyik fejezetben külön-külön időrendi felépítés is észrevehető, amelyet egységesít a könyvben közölt képek időrendi táblázata. Az időrendi táblázatok után a szakkifejezések magyarázatát találhatjuk. A definíciók röviden, lényegretörően válaszolják meg a felmerülő fogalmi kérdéseket. Ha pedig név szerint szeretnénk keresni, a művésznévmutató lesz segítségünkre. A könyv elsőként magáról a művészetről, annak csoportosításáról, eredetéről, funkcióiról szól. Majd következik a tárgyak világa, a tárgyak funkciója, előállítása. Az épület, a kép, a szobor, a képzőművészet új jelenségei alkotnak még egyegy fejezetet. Némely könyvben a sok évezrednyi összefüggés, nevek, dátumok sokasága végül zavaros elegyet hagy vissza az olvasó fejében. Oldalakon keresztül írnak valamiről, amiről a fejezet végén egy aprócska képet mellékeltek, azt is fekete-fehérben vagy színhibásan. Pedig a művészettörténetet alapvetően a képek, a látvány alapján lehet memorizálni. Tatai Erzsébet könyvében ezt a problémát egyáltalán nem éreztem. Könyve telis-tele van képekkel, és a hozzájuk fűződő rövid magyarázatokkal. Viszont itt egy kicsit a szöveg van feláldozva a képeknek. Nem tudom pontosan, hogy összeáll-e ebből egy egész művészettörténeti tudás, vagy ha összeáll, azt a különböző versenyszituációkban (érettségi, felvételi) hogyan lehet felhasználni. Azt gondolom, kiegészítő könyvként kell használni. A könyv mellett az elemi ismeretek átadása is szükséges. A könyv újszerűsége művészettörténetileg nagyon fontos! Hiszen az eddigi művészettörténet-tanítás alapján valahogy mindig az jött ki, hogy voltak a nagy korszakok és van a modern kor, amely ezekhez képest már érthetetlenebb, helyenként rosszabb, cél nélküli. Tatai Erzsébet könyvében azt a vonalat tartom a leglényegesebbnek (követendőnek), ahogy a modern, kortárs művészetet beemeli könyvébe. Nem aprócska, külön fejezetként tárgyalja valaminek a végén, hanem mindig példaként hozza fel. Érdekes, új technikával, az összehasonlító technikával dolgozik. Azaz egy témakört, fogalmat jár körbe különböző korokból. Például az építészet funkciójáról beszél, s ennek bemutatásához különböző korok építkezési technikáit mutatja be, így Pompeji épületeitől egészen Bernard Tschumi kávézójáig lép el. Az évszázados ugrások, fejlődések eredményei egymás melletti, képi bemutatása érdekes, elgondolkodtató. (Enciklopédia Kiadó) GYŐRI ESZTER ■ Cigányokról nem csak cigányoknak „Kedves Gyerekek - írja az előszóban a szerző, Menyhért Ildikó cigány pedagógus -, egy olyan könyvet tartotok a keretekben, mely a magyarországi cigányokról szól... Ha valakit nem megfelelően ismerünk, sőt csak rosszat hallunk róla..., elfordulunk tőle, noha nagy szükség lenne baráti kéznyújtásunkra.” Az írónő képzelt időutazásra hívja olvasóit, cigány és nem cigány gyermekeket. Bemutatja nekik a középkor útjain vándorló cigánykaravánokat, a „törzsi életmódot”, az úgynevezett vándorcigányokat bemutatja nekik a cigányok ősi, majd újabb kori jog-