Köznevelés, 2007 (63. évfolyam, 1-41. szám)
2007-06-01 / 22. szám
63. évfolyam 22. szám 2007. június 1. Iyen sokszínű és változatos témájú novellák születtek a XIX. és XX. század fordulója körüli években a magyar irodalomban. A novellagyűjtemény azért is különös figyelmet érdemel, mert a magyar novella aranykorának kiváló darabjai eléggé nehezen hozzáférhetők a mai olvasók számára. (Palatínus Kiadó) RUBÓCZKY ISTVÁN Miféle én? Könnyű kis estének ígérkezik Kleist Amphitryonjának előadása a Pesti Színházban. „Vígjáték Moliére nyomán”, nemes anyag, remek szereposztás - mi kell még? Az 1777-ben született német író egy ókori anekdotát mesél el újra: Jupiter (Varjú Kálmán) a távollévő Amphitryon (Lukács Sándor) külsejét magára öltve meglátogatja a győztes hadvezér feleségét, Alkménét (Hegyi Barbara), aki gyanútlanul az isten isteni karjába is omlik - annál jobban megzavarodik másnap, mikor a háborúból megérkezik a valódi Amphitryon. Párhuzamként Amphitryon szolgájának, Sosiasnak (az egészen kiváló Epres Attila) alakjába Merkur (Juhász István) bújik bele, csak neki nem kell Sosias felesége, Charis (Pap Vera), inkább Sosias és Amphitryon heccelésével mulatja magát. Végül persze minden elrendeződik, ahogy az jobb vígjátékokban szokás - illetve mégsem. Forgács Péter puritán, egyszínű díszletben bensőséges kamaradrámának rendezte meg a darabot, a tábornokokat, ezredeseket, a thébai népet mindössze néhány bravúrosan mozgatott báb jeleníti meg, szó sincs a Kleist elképzelte „villám és mennydörgésről”, Jupiter Jupitersége egy aléltató csókból derül ki - de épp ennek révén bontotta ki a mélyebb rétegekét. A szövegre figyelhetünk, amiben a műfaj ellenére sok komor gondolat rejlik. Már az igen szellemes, hajtogatott szórólap is gyanút ébreszthet: a szereplők fél-fél arca kerül egymás mellé. Gyanúnkat erősítheti, ha tudjuk, hogy a kései kolléga, Thomas Mann, aki nem kifejezetten bohózatok elemzésére specializálódott, hosszú és igen elismerő tanulmányt írt a darabról, s hogy Földényi F. László Kleistről szóló, az életművet különböző címszavak szerint tárgyaló nagyszerű könyvében pedig a „félrenézésnél”, a „megzavarodásnál”, az „ördögnél” olvashatunk róla. Jóindulatúan szemlélődő nézőből, azt hiszem, akkor válunk résztvevővé (ezért lennénk ott egy színházban, ugye), ha fantasztikus példázatnak nézzük a darabot és az előadást. Példázatnak a mindenkori hatalom mindenkori gátlástalanságáról, az identitásról és az identitás elvesztéséről, elveszthetőségéről. Amik mellett szó van a szexualitás hatalmáról is: Alkméné nem tagadhatja, hogy még sosem volt ilyen jó az ágyban, Charis Sosias elé veti magát, hátha ő sem ő, hanem egy isten. S ábrázoltatik a hatalom hiúsága is: Jupiter, aki, mi tagadás, belezúgott a nőbe, féltékenyen, önmagát már majdnem elárulva kérdezgeti, hogy a férjet szereti-e benne vagy a kedvest? A hatalom (fontos: a kedélyes, de mindent tudó és mindenre képes hatalom!) képviselői, Jupiter és Merkur, minden, szükségszerűen korlátolt földi lényt becsapnak és még mulatnak is rajtuk. Jupiter azt hazudja Alkménének, majd Losiasnak, sőt magának Amphitryonnak is, hogy ő Amphitryon. Merkur azt hazudja Sosiasnak, Charisnak és Amphitryonnak, hogy ő Sosias. Hazudnak Théba népének. A hazugságoktól mindenki megzavarodik, és mindenki másképp reagál. Alkméné (Hegyi Barbara sokszínű alakításában) töretlenül, tántoríthatatlanul szerelmes férjébe, Jupiter ezért is kényszerül felölteni annak alakját. Mikor Alkméné kételkedni kezd (az isten azért bedob egy trükköt), a halálra is kész lenne szégyenéért, de Jupiter Amphitryonként ismét átveri. Lám, milyen könnyen elvehetik tőlünk, milyen könnyen elveszíthetjük az identitásunkat, válhatunk a hatalom, a mindenféle manipuláció alanyává! Milyen könnyű megtéveszteni minket! Sőt, a manipuláció hitelesebb lehet a valóságnál: mikor dönteni kell a két Amphitryon között, a férjébe szerelmes Alkméné nem a férjét választja. Sosias is hiába mesterkedik a kisemberek ravaszságával, szövetséget ajánlva másik énjének, sőt megtagadva, feladva önmagát, nem jut neki sült kolbász. A legérdekesebb és legszomorúbb, hogy mikor az istenek felfedik magukat, senki, de senki nem illeti őket váddal, sőt, meghódolnak előttük. Alkméné is, Amphitryon is. Hisz ők az istenek. Akiknek eszébe se jut, hogy tönkretettek két embert. Thomas Mann a darabról írva „derűs misztikát, bensőséges tréfálkozást” emleget. Szabad ellentmondani az egyik legnagyobb német írónak? A legjobbkor mutatták be ezt a darabot. I. MAGYARI IMRE ■ Kultúra és szabadidő Idén, az 52. Velencei Biennálén (2007. június-november) ez a magyar pavilon címe. Alkotója, az 1977-ben Bécsben született Andreas Fogarasi osztrák állampolgár. Fiatal kora ellenére a világ számos jelentős nemzetközi kiállításán, nálunk pedig a Duna Galériában szerepelt. Velencében a budapesti kultúrházak jelenéről szóló videosorozatát mutatja be a helyszínre tervezett fekete mini dobozokban, azaz a különlegesen kialakított átriumos épület helyiségeiben. Fogarasi építészként és képzőművészként figyelt fel a „kultúrházjelenségre”, mivel ilyen intézmény Ausztriában nincs. Eredete az 1950-es évek francia kultúrpolitikájához, André Malraux író, miniszter idejéhez vezet vissza. Akkoriban élesztették újjá a XIX. századi munkás önképző egyesületek tevékenységét, így Fogarasi munkájának határokon túl nyúló a politikai mondanivalója. Jó válogatásra vall a hat kiválasztott ház: a lebontás előtt álló szocialista Ikarusz; a XIX-XX. század fordulóján a munkásművelődés fellegvára, a Gutenberg, a San Marco, a Kusza, a megújult Pataki és a MOM. Fogarasi képei feltárják az egykori építészeti részleteket és az élő városi környezetet. Magyarországon a kultúrház az államilag felügyelt kultúra demokratizálásának színtere, a tömegkultúra helyszíne volt az elmúlt politikai rendszerben, 1989-ig- Most különböző szubkultúrák szigeteiként szorult a művelődés perifériájára, és egészen másféle tömegigényt szolgál ki, vagy épp megszűnik a nagyvárosias bevásárló- és szórakoztató létesítmények árnyékában. A megmaradtak a múlt és a jelen lenyomataiként kerültek Fogarasi költői dokumentációjába. A kiállításhoz kétkötetes, kétnyelvű katalógus készül, nemzetközi szerzőgárdával. Azt a művészetelméleti kérdést taglalják, hogy milyen szerepe van a nézőnek a műalkotás befogadásában, és milyen alternatív kulturális szerveződések léteznek. IXI.