Köztársaság, 1991. december (mutatványszám) - 1992. április-június (1. évfolyam, 1-11. szám)
1992-04-24 / 2. szám
államok közös szerveket hoznak létre meghatározott közös ügyeik intézésére; az államok konföderációjával nem jön létre új állam” (Akadémiai Kislexikon, Budapest, 1989), s addig is, amíg nem több, hanem csak két állam szövetsége lenne, már eleve hasznos volna Ausztriának is, Magyarországnak is. Magyarországot illetően a gazdasági szempontokat aligha kell részleteznem. Megindulhatna az áruk és a tőkék a mainál lényegesen szabadabb áramlása. A mostaninál sokkal erősebb segítséget kaphatnánk a privatizációhoz, a piacgazdaság meggyökereztetéséhez. Fel kellene zárkóznunk az osztrák szociális védőrendszerhez. Ausztria révén lényegesen közelebb kerülnénk a Közös Piachoz és más európai szervezetekhez - rövidebbé válna „előszobáztatásunk” ideje. Politikailag: az osztrák „ nagykoalíció” például szolgálhatna nekünk - ha akarnánk -, hogyan lehet egy ország demokratikus erőinek összefogniuk. Nemzetközi fórumokon a határainkon kívül élő több mint 3 millió magyar védelme sokkalta hatékonyabbá válnék. Nemcsak az „érdekelt” magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria-Magyarország. Ami Ausztriát illeti, minden valószínűség szerint 1994-ben kerül sor arra a népszavazásra, ahol az osztrákok döntenek majd a Közös Piachoz való csatlakozásukról. A helyzet egyik alapos ismerője, Waltraud Baryli azt írja (Le Monde, 1992. február 25.), hogy a szocialista-konzervatív kormánynak egyre nehezebb megbirkóznia az osztrákok úgynevezett „euroszkepticizmusával”. Egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok mai állása szerint a koalíciós kormány megkapja a referendumon a többséget. A csatlakozás ellenzőinek főbb érvei: 1. A közös piaci tagságot nem könnyű összeegyeztetni a semlegességgel, amihez viszont az osztrákok ragaszkodnak; 2. Ausztria még alárendeltebb helyzetbe kerülne Németországgal szemben, mint amilyenben most van; 3. Igen mély az osztrák közvéleményben a nosztalgia Közép-Európa irányában, és ezt csak erősíti Horvátország és Szlovénia függetlenné válása, valamint az osztrák beruházások növekvő mértéke Magyarországon. Nos, egy Osztrák-Magyar Konföderáció esetében többé nem egy kis, 7,5 millió lakosú Ausztriával, hanem 18 milliós államszövetséggel kellene számolni. Ami lényegesen nagyobb súlyt jelentene az osztrákoknak és nekünk nem Németországgal szemben, hanem Németország közvetlen szomszédságában. Magyarország is kimondhatná a semlegességét - nem 1956 egyik öröksége-e ez? -, és a semleges Osztrák-Magyar Konföderáció a semleges Svédországot és Finnországot követve, ha nem is 1994-ben, de 1995-96-ban belépne a Közös Piacba. „A semlegesség nem jelent gyengeséget vagy kiszolgáltatottságot, Svájc Európa egyik legerősebb állama! És különben is: mit veszíthetünk a semlegesség kimondásával? A Varsói Szerződés számunkra oly örömteli felbomlása után most sehová sem tartozunk. Lehet, hogy a NATO »védőernyője« fölénk is kiterjed, de Jamie Shea, az Atlantai Szövetség tervezőtisztje szerint Magyarországot, Lengyelországot és Csehszlovákiát leghamarabb talán tíz év múlva vehetik be a szervezetbe.” (Magyar Hírlap, 1992. március 23.) Talán mindez megérné azt az átmeneti anyagi áldozatot, amit Ausztriának a gazdaságilag elmaradottabb Magyarországgal való államszövetség jelentene. A folytatásról nem is beszélve. Hiszen az exjugoszláviai béke megteremtése után semmi sem állhatna útjába az 5 milliós Horvátország és a 2 milliós Szlovénia csatlakozásának a Konföderációhoz. Ha a csehek és szlovákok így vagy úgy rendezik közös dolgaikat, 15,5 milliós szövetségi köztársaságuk éppúgy beléphetne a Konföderációba, mint külön-külön a 10,5 milliós Csehország és - az emberi és kisebbségi jogok teljes biztosítása után - az 5 milliós Szlovákia. Az egyenrangú tagok belépése után természetesen már nem Osztrák-Magyar Konföderációról kellene beszélni, hanem egy 40 milliós Közép-Európai Konföderációról. Ez valóban kézzelfogható tömörülés volna, nem úgy, mint most az idealisztikus alapokon álló, de laza és senkit semmire sem kötelező, Hexagonáléból Közép-Európai Kezdeményezésnek átkeresztelt, felettébb rokonszenves, de belátható időn belül hatóképtelen tanácskozótestület. S micsoda vonzóerő volna a Konföderáció a térséghez tartozó Erdély és a Vajdaság számára, az idő múltával talán a helyi román és a szerb nacionalizmusnál is erősebb! A kérdés az lenne: ez a két területi, gazdasági és kulturális egység az őket bekebelező országokon keresztül a Balkánhoz vonzódjék-e jobban (a Balkán nem pejoratív, hanem földrajzi megjelölés) vagy „őshazájához”, Közép- Európához? Ami Lengyelországot és Ukrajnát illeti, természetesen az ő dolguk lesz eldönteni, hogy a Közép-Európai Konföderáció felé tájékozódjanak-e vagy más egységek felé, esetleg hídszerepet kívánnak-e majd betölteni a Baltikum és Oroszország között. Ezmefuttatásomból nagyon sok megfontolás kimaradt. Helyszűnke miatt is, és azért, mert egy ember nem gondolhat mindenre, és a témához viszonyítva rövid írásom csupán a kollektív elmélkedést, az érvek és ellenérvek vitáját kívánta megindítani. A szakemberek körében is, de a közvéleményben is. Eléggé sürgető, ám ugyanakkor el nem siethető, rengeteg politikai és gazdasági nehézséggel járó folyamatról van szó, így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a Konföderáció megvalósulásához - ha egyáltalán megvalósul - igencsak szükség lesz az osztrák és a magyar közvélemény hangjára, netalántán nyomására is. Kaján Tibor rajza KÖZTÁRSASÁG 1992/265