Köztársaság, 1991. december (mutatványszám) - 1992. április-június (1. évfolyam, 1-11. szám)

1992-04-24 / 2. szám

államok közös szerveket hoznak létre meghatározott közös ügyeik intézésére; az államok konföderációjával nem jön létre új állam” (Akadémiai Kislexikon, Budapest, 1989), s addig is, amíg nem több, hanem csak két állam szövetsége lenne, már el­eve hasznos volna Ausztriának is, Magyarországnak is. M­agyarországot illetően a gazdasági szempontokat aligha kell részleteznem. Megindulhatna az áruk és a tőkék a mainál lényegesen szabadabb áramlása. A mostaninál sokkal erősebb segítséget kaphatnánk a privatizációhoz, a piac­­gazdaság meggyökereztetéséhez. Fel kellene zárkóznunk az osztrák szociális védőrendszerhez. Ausztria révén lényegesen közelebb kerül­nénk a Közös Piachoz és más euró­pai szervezetekhez - rövidebbé válna „előszobáztatásunk” ideje. Politikailag: az osztrák „ nagykoa­líció” például szolgálhatna nekünk - ha akarnánk -, hogyan lehet egy ország demokratikus erőinek össze­fogniuk. Nemzetközi fórumokon a határainkon kívül élő több mint 3 millió magyar védelme sokkalta hatékonyabbá válnék. Nemcsak az „érdekelt” magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria-Magyar­­ország. Ami Ausztriát illeti, minden va­lószínűség szerint 1994-ben kerül sor arra a népszavazásra, ahol az osztrákok döntenek majd a Közös Piachoz való csatlakozásukról. A helyzet egyik alapos ismerője, Waltraud Baryli azt írja (Le Mon­de, 1992. február 25.), hogy a szo­cialista-konzervatív kormánynak egyre nehezebb megbirkóznia az osztrákok úgynevezett „euroszkep­­ticizmusá­val”. Egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok mai állása szerint a koalíciós kormány meg­kapja a referendumon a többséget. A csatlakozás ellenzőinek főbb ér­vei: 1. A közös piaci tagságot nem könnyű összeegyeztetni a semle­gességgel, amihez viszont az oszt­rákok ragaszkodnak; 2. Ausztria még alárendeltebb helyzetbe kerül­ne Németországgal szemben, mint amilyenben most van; 3. Igen mély az osztrák közvéleményben a nosztalgia Közép-Európa irányá­ban, és ezt csak erősíti Horvátország és Szlovénia függetlenné válása, valamint az osztrák beruházások növekvő mértéke Ma­gyarországon. Nos, egy Osztrák-Magyar Konföderáció esetében többé nem egy kis, 7,5 millió lakosú Ausztriával, hanem 18 milliós államszö­vetséggel kellene számolni. Ami lényegesen nagyobb súlyt jelen­tene az osztrákoknak és nekünk­­ nem Németországgal szemben, hanem Németország közvetlen szomszédságában. Magyarország is kimondhatná a semlegességét - nem 1956 egyik öröksége-e ez? -, és a semleges Osztrák-Magyar Konföderáció a semleges Svéd­országot és Finnországot követve, ha nem is 1994-ben, de 1995-96-ban belépne a Közös Piacba. „A semlegesség nem jelent gyengeséget vagy kiszolgáltatottságot, Svájc Európa egyik legerő­sebb állama! És különben is: mit veszíthetünk a semlegesség ki­mondásával? A Varsói Szerződés számunkra oly örömteli felbom­lása után most sehová sem tartozunk. Lehet, hogy a NATO »védő­ernyője« fölénk is kiterjed, de Jamie Shea, az Atlantai Szövetség tervezőtisztje szerint Magyarországot, Lengyelországot és Csehsz­lovákiát leghamarabb talán tíz év múlva vehetik be a szervezetbe.” (Magyar Hírlap, 1992. március 23.) Talán mindez megérné azt az átmeneti anyagi áldozatot, amit Ausztriának a gazdaságilag elma­radottabb Magyarországgal való államszövetség jelentene. A folytatásról nem is beszélve. Hiszen az exjugoszláviai béke megteremtése után semmi sem áll­hatna útjába az 5 milliós Horvátor­szág és a 2 milliós Szlovénia csat­lakozásának a Konföderációhoz. Ha a csehek és szlovákok így vagy úgy rendezik közös dolgai­kat, 15,5 milliós szövetségi köztár­saságuk éppúgy beléphetne a Kon­föderációba, mint külön-külön a 10,5 milliós Csehország és - az emberi és kisebbségi jogok teljes biztosítása után - az 5 milliós Szlovákia. Az egyenrangú tagok belépése után természetesen már nem Osztrák-Magyar Konföderá­cióról kellene beszélni, hanem egy 40 milliós Közép-Európai Konfö­derációról. Ez valóban kézzelfog­ható tömörülés volna, nem úgy, mint most az idealisztikus alapo­kon álló, de laza és senkit semmire sem kötelező, Hexagonáléból Kö­zép-Európai Kezdeményezésnek átkeresztelt, felettébb rokonszen­ves, de belátható időn belül ható­képtelen tanácskozótestület. S micsoda vonzóerő volna a Konföderáció a térséghez tartozó Erdély és a Vajdaság számára, az idő múltával talán a helyi román és a szerb nacionalizmusnál is erő­sebb! A kérdés az lenne: ez a két területi, gazdasági és kulturális egység az őket bekebelező orszá­gokon keresztül a Balkánhoz von­­zódjék-e jobban (a Balkán nem pejoratív, hanem földrajzi megje­lölés) vagy „őshazájához”, Közép- Európához? Ami Lengyelországot és Ukrajnát illeti, természetesen az ő dolguk lesz eldönteni, hogy a Közép-Európai Konföderáció felé tájékozódjanak-e vagy más egységek felé, esetleg hídszerepet kívánnak-e majd betölte­ni a Baltikum és Oroszország között. Ezmefuttatásomból nagyon sok megfontolás kimaradt. Helyszűn­­ke miatt is, és azért, mert egy ember nem gondolhat minden­re, és a témához viszonyítva rövid írásom csupán a kollektív elmélkedést, az érvek és ellenérvek vitáját kívánta megindí­tani. A szakemberek körében is, de a közvéleményben is. Eléggé sürgető, ám ugyanakkor el nem siethető, rengeteg politikai és gazdasági nehézséggel járó folyamatról van szó, így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a Konföderáció megvalósulásához - ha egyáltalán megvalósul - igencsak szükség lesz az osztrák és a magyar közvélemény hangjára, netalántán nyomására is. Kaján Tibor rajza KÖZTÁRSASÁG 1992/2­65

Next