Köztelek – 1918. 1-26. szám

1918-01-26 / 3-4. szám

SZÁM 28-IK ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1918. JANUÁR HÓ 26. Kedvező viszonyok között a gyökértöve­kről túlepitelt csalánt már az első évben, ellenkező esetben a második évben lehet vágni. A csalán­kúró levágásának legmegfelelőbb ideje a virág­zás után következik be. A csalánt a földhöz közel kell levágni, földre fektetve, majd sátrakba felállogatva szárítani. A csalán friss állapotban csip, megfonnyadva vagy megszáradva ezt a sajátságát elveszíti. K. K. t­ajorán­aterm­esz­tés. 10. kérdés. Részletes leírását szeretném a m­ajorána, kömény és ánizs termesztésének. J. Feli.­et a 10. sz. kérdé­sre. A ma furán­a ter­mesztésével minálunk alig foglalkoznak, pedig némely főzelék és sültjeinkhez szinte nélkülöz­hetetlen fűszer. M­­agva, amely két évig csira­képes, kapható volt rendes időkben minden jobb magkereskedésben. Ma már aligha, mivel magvát úgyszólván utolsó szemig délibb tájakról, Olasz­országból hozatták s most ez a forrás előttünk bedugult. A majorána tulajdonképpen évelő növény, de mi mint egy tenyészidőt élő növényt kezeljük. Vetése márciusban melegágyba vagy később április-májusban jó védett helyen sza­badföldi ágyásba történik. Palántáit kellő meg­erősödés és a fagyos szentekkel beállani szo­kott hidegek elvonulása után 25—30 cm. sor-és 15—20 cm. növénytávolságra kiültetjük és pedig már jóval előbb és alaposan elkészített ágyba vagy táblába, lehetőleg verőfényes meleg helyre. Talaja legyen jó erőben lévő és televé­nyes, de nem friss trágyával trágyázott, mivel a frissen trágyázott földben, bár buján fejlődik, hosszú, kövér szárat és levelet nevel, de későre virágzik, sőt annyira megkéshetik, hogy le sem tarolhatjuk. Holott, ha jó korai márciusi meleg­ágyi palántáink voltak s megfelelő helyre ültet­tük és jól kezeltük, kapálgattuk, öntöztük, kétszer is letarolható. Letarolásának ideje akkor érkezik el, amidőn a bimbók teljesen kifejlődtek, felfe­dezni nyílni kezdenének. A kinyílást azonban okvetlenül meg kell előzni, mivel a kinyílott virág szirmai hamar elhullanak s ezzel fűszer­növényünk értékéből sokat veszít. A virágbimbós hajtásokat (szárakat) a föld színétől mintegy 2—3-4 ujjnyi (f1—8 cm.) magasan levágjuk, csomócskákba rakjuk, majd kiteregetjük, szik­kasztjuk, óvatosan forgatva, hogy bimbóit le ne pergessük, szárogatjuk, majd kévécskékbe, cso­mócskákba kötjük, utószáradásra szellős, száraz fedélalji helyen felaggatjuk s végre onnan érté­kesítjük. Magtermesztése ritkán sikerül. Mag­hozama minálunk kevés és rosszul érik. E célból töveit vagy még inkább külön anyatöveknek nevelt nyári palántáit télire fel kell szedni, fagymentes veremszerü helyen, homokba ágyazva áttelelni s így tavaszszal ágyásokba kiültetni. Megfelelő helyrajzi állapotú helylyel, jó védett meleg fekvéssel, középkötött vérmes telev­ényes talajjal öntözési alkalmatossággal rendelkező és kertészkedni szerető gazda kezén a majorána termesztése mindamellett igen sikeres és jöve­delmező vállalkozás lehet. Köménytermesztésé­ről lapunk ez évi 1. számában írtunk kimerítően,, az ánizs termesztését lapunk előző (2.) számában ismertetjük.­­­ A b­azdaközönségi köréből. Csudák i­dója Köztudomásu dolog, hogy a szalma ára méter­mázsánként átlag 2 korona, a széna és száraz takarmányé pedig 6—8 korona volt békében. Az 1917. évi aszályos évben, különösen Nyugat-Magyarországon, rendkívül rossz takarmányter­més volt, melyet fokozott a tavaszi gabona el­fagyása és kiszáradása, úgy, hogy a szálas­takarmányt pótló tavaszi szalmában is rendkívül gyenge termés volt. A nagy takarmányhiány következtében az árak rohamosan felszöktek s augusztus szeptemberben elérte a széna a 80—100 koronás, a szalma 30—4­1 koronás árat. A földmik­elósü­gyi miniszter felhívta a vár­megyei gazdasági egyesületeket: adjanak véle­ményt a takarmányra és szalmára megállapí­tandó határárakra nézve. A legtöbb egyesület a szénára 50—60 korona, a szalmára 20—30 korona árat javasolt megállapítani, tetemesen alászállitván a forgalmi árakat. Az árszabás sokáig húzódott s ez idő alatt a gazdák egy részének sikerült 80—100 koronás szénát és 20—30 koronás szalmát vásárolnia állatállo­mányuk eltarthatására. Természetes dolog, hogy a gazda csak azt a takarmányt vette meg, amire igazán égető szüksége volt, mert szeretném azt a józan gazdát látni, aki amikor 100 koronát kell a szénáért fizetnie, az árpaszalmáért pedig 30—40 koronát, az árpájáért pedig csak 42 koronát kap, hogy akkor szükségen felüli mennyiségben vásárolna szénát és szalmát! A földművelésügyi miniszteri első rendelet az egy darab nagy marha részére visszatartható széna mennyiségét napi 8 kilogrammban, a szalma mennyiségét 10 kilogrammban szabta meg. Akinek ekkora mennyisége nem volt meg, bátran beszerezte a hiányt a magas forgalmi árakon. Később jelent meg a takarmány- és szalmarekvirálásra vonatkozó kormányrendelet, mely a katonai rekvirálást beszünteti és helyébe a Takarmányforgalmi „altruista" részvénytár­saságot helyezte hatalomba. A rendelet a rek­virált őszi szalma árát 12 K.-ban, tavasziét 18 K.-ban és a szálastakarmányt 30 koronában szabta meg, préseletlen állapotban, a gazda által a vasúti állomásra szállítva, tekintet nél­kül az állomás távolságára. A visszatartható szalma- és takarmánymennyiséget pedig lénye­gesen alább szállította az első megállapításnál. A bizományosnak a préselésért métermázsánként 6 koronát engedélyezett, jutalékul pedig 2 kor. 50 fillért szabott meg. Ha már most valamely gazda az első kulcs alapján 80 — 100 koronás áron vásárolt magának takarmányt és a második alacsonyabb kulcs szerint feleslege mutatkozott, úgy azt a rekvirá­láskor 30—50 koronával olcsóbban elvették a­ gazdától. Az ínséges vármegyék kérték, hogy a törvényhatóság a hatósági rekvirálás során maga láthassa el a területén lakó gazdák szükségletét, de kérésük eredménytelen maradt. Egy ínséges megye legínségesebb járása kért a vármegyei takarmányozást intéző bizottságtól 40 vagon szalmát és néhány vagon szénát, hogy a járás gazdái legszükségesebb tenyész-és igásállatjukat átteleltethessék. A minisztérium a takarmányforgalmi r.­t. útján kiutalta a kért mennyiséget és a „társaság" értesítette a bizottság utján a kérvényezőket, hogy a szalma árát ,­kint préselve a feladó állomásán 32 K., harminckettő korona, a szénáé 50 K., ötven kor., vagyis métermázsánként 14—20 koronával drágább, mint az az összeg, amit a termelő érte kap. A kért szalma és széna ára egészben előre befizetendő és csak azután intézkedik annak leszállítása iránt. Hát ebben az országban Csáky szalmája már a gazdának minden vagyona és fáradságának gyümölcse ? Mi jogon követnek el 66—77%-os hivatalos árdrágítást azzal a szegény ínséges gazdával szemben, akinek az aszály következ­tében annyi takarmánya sem termett (tehát másból is gyenge termése volt), hogy legszük­ségesebb tenyész- és igásállatját átteleltethesse ? Miért kell egy vagyonos bizományosnak a szalma­rekviráláson két hónap alatt hetvenezer koro­nát nyernie? Miért kell a központokba­n-ként 4'50—10'50 K.-t, vagyis milliókat befizetni és ebből tapasztalatlan s minden felsőbb képzett­séget nélkülöző fiatal urfiaknak 12—15.000 K.-ás fizetéseket adni, mikor törvényszéki birák 6— 7000 K. fizetésből kénytelenek nyomorogni­?! Itt az egész rendszer a hibás, de nem menthető a gazda sem, akinek nem bánomsága és szervezetlensége az ilyen egyoldalú és külön­leges, a háborús korszak dézsma-rendszerére emlé­keztető megadóztatásokat, amelyeknek persze még fokozása következik, lehetővé teszi. (Nyitra.) , S. L. Bezerédj Pál. (1840- 1918.) Országos nagy férfiú, a Sopron, Vas, Vesz­prém és Tolna vármegyékben kiterjedt, ősi Bezerédj család jeles tagja hunyta le szemeit 1918. évi január hó 21-én Hidján, Tolna várme­gyében. Bezerédj Pál földbirtokos, az OMGE tiszteletbeli tagja, belső titkos tanácsos, kine­vezett örökös főrendiházi tag, selye­­itenyész­tési miniszteri meghatalmazott, életének 78-ik évében meghalt. A tudással párosult akaraterő és a szívósan kitartó munka egy életen át a kitűzött cél felé: ez jellemzi Bezerédj Pált. Célja: a félben maradt magyar selyemtenyész­tés felvirágoztatása és ezáltal egy magyar ter­melési ág szebb jövőjének megalapozása volt. Tudás-szomja volt az első ösvény, melyen el­indult a kitűzött cél felé Mikor megismerte a selyemtenyésztés itthoni állapotát, külföldre sietett tanulmányai folytatására. Hat évig lakott Párisban és beutazta Francia-, Olasz- és Német­ország nagy részét. Utazásait folytatta Anglia, Spanyol- és Oroszországban. Tudásából merí­tette a meggyőződést terveihez, a nagy Széchenyi ős, kuruc ivadék, aki félesztendeig munkás­zubbonyban élt a lyo­ni szocialista munkások között. Hidjai birtokát 1888. évben vette át, nagynénje Bezerédj Istvánné halála után. Élet­céljától nem rettentette vissza a csüggedők intelme és a példálózás, melylyel a félben­maradt magyar selyemtenyésztés akkori siral­mas állapotára mutattak. Ismerte az ügyet, tudta az orvoslás módját, erős akarattal, tisztán látva és erejében bízva, kezdett a nagy mun­kához. Tapintatos volt működésében, összhang volt a munkájában s különösen az ügykör fej­lődésének sorrendje, amit betartott, csodálatra­méltókká tették Bezerédj Pált. Szervezőképes­sége kiváló és bámulatos, nem újat hozott, miként Széchenyi István, Bezerédj István és nagy kortársai a múlt század közepén, hanem a már megkísérelt és a kivitelében csalódott, félbenhagyott magyar selyemtenyésztést kellett romjaiból új életre kelteni, egy kivihetetlennek nyilvánított mezőgazdasági term­elési ágat újra felvirágoztatni. A magyar selyemtenyésztés új életrekeltésé­hez még a Bezerédj Pál kiváló képességei sem lettek volna célravezetők, ha a szent ügy érde­kében meg nem toldja tudását, szorgalmát a tehetségén is majdnem felülmenő anyagi áldo­zatokkal a nemes ügyért. És mindezek fölé helyezé az önzetlenséget, kerülte a feltűnést, tartózkodott a túlzó külsőségektől. Hasznos Bezerédj Pál.

Next