Köztelek – 1926. 1-51. szám

1926-01-01 / 01. szám

­­j , Szabad forgalom és mezőgazdaság. A Nemzetek Szövetségének gazdasági bizottsága egyezménytervezetet dolgozott ki, melyben a szer­ződő államok arra köteleznék magukat, hogy az egyezmény aláírá­sától számítandó fél éven belül általában megszüntetnek minden kiviteli és behoza­tali tilalmat, továbbá kötelezik magukat, hogy ilyen természetű rendelkezést a jövőben sem fognak életbe­léptetni. A félévi idő leforgása alatt fokozatosan meg­szüntetik a még fennálló külforgalmi korlátozásai­kat. Amennyiben a belföldi törvényhozás rendel­kezései bizonyos árunemek forgalmára különleges helyhez vagy alakszerűséghez kötött megjelölést írnának elő, a szerződő felek kötelezik magukat, hogy az ilyen rendelkezéseket nem fogják burkolt tilalom vagy forgalmi korlátozás módjára kezelni és fel­használni. Nem tiltja el az egyezménytervezet tilalmak, illetve korlátozások életbentartását — feltéve, ha azokat minden idegen állammal szemben egyaránt és nem gazdasági okokból alkalmazzák — a következő ese­tekben : 1. a nemzeti védelem, közbiztonság és köz­rend érdekében; 2. a közegészségügy érdekében; 3. az állati és növényi betegségek, valamint a fajok degenerálódása és kipusztulása ellen való védeke­zés céljából; 4. közerkölcsi szempontból való kor­látozásokat és tilalmakat, ha ugyanazok megvannak az áruk belföldi forgalmát illetőleg is; 5. a nemzeti művészettörténetem és régészet védelmében; 6. a nem­zeti törvényhozás vagy nemzetközi egyezmények ér­telmében az ipari, irodalmi és művészi tulajdon védel­mére, a tisztességtelen verseny elhárítása céljából, to­vábbá az áruk megjelölése és származási elnevezése tekintetében alkotott korlátozásokat, feltéve, hogy ugyanilyen elvek szerint való ellenőrzés érvényesül a belföldi termelvényekre is; 7. az olyan korlátozáso­kat és tilalmakat, melyek minden hasonló belföldi gyártású árura fennállanak; 8. az állami egyedáruság gyártmányaira és forgalmára; 9. fegyverekre, ópium és más visszaélések esetén veszélyessé váló vagy tisztességtelen versenyre vezető cikkekre; 10. végül aranyra, ezüstre, papírpénzre és értékcímletekre. A bizottság megállapítása szerint a tervbevett egyezményben szem előtt tartott tilalmak és korlá­tozások közé nem lehet sorozni a kizárólag díjsza­bási jellegű rendszabályokat még akkor sem, ha azok kontingentálási rendszerrel állanak kap­csolatban (?). Az egyezménytervezet magában foglalja azt a kötelezettséget is, hogy a szerződő államok abban az esetben, ha az egyezményben megszabott határok között mozgó tilalmakat vagy korlátozásokat alkal­maznak, az engedélyek tekintetében szigorúan szem előtt fogják tartani azokat a rendelkezéseket, melye­ket a vámformaságok egyszerűsítéséről szóló és 1923. november 3-án Genfben aláírt nemzetközi egyezmény 3. cikkelye tartalmaz. Megállapítja ezenkívül a ter­vezet, hogy az egyezmény semmiben sem csorbítja az egyes szerződő államoknak azt a jogát, hogy a behozatal vagy kivitel terén minden olyan intéz­kedést megtegyenek, amelyet rendkívüli vagy rend­ellenes viszonyok, vagy pedig az ország életbevágó gazdasági vagy pénzügyi természetű érdekeinek védelme tennének szükségessé. Arra vonatkozólag is intézkednék az egyezmény, hogy amennyiben a nemzetközi megállapodás egyes , emellett időt, módot talált arra, hogy férjének nem­zetmentő munkájában támasztéka legyen. Ahol olyan értékes és határozott jellemek fejlődhetnek, aminő az a férfiú, akiről e cikk keretében megemlékezünk, nem szabad lemondani a jövőről, mert hiszen ernnek sikerét éppen az ilyen jellemek önzetlen és célzízda­tos munkássága biztosítja. Úgy hisszük, hogy magát Heimet nem jellemzi semmi jobban, mint az a kel­jelentés, melyet 1902-ben Regensburgban tett és amely következőleg hangzik: Istené a dicsőség, A gazdáé a haszon, Miénk a munka Csontjaink töréséig. Amint ezekből láthatjuk, Heimnak sikerült meg­teremteni azt a gazdasági szervezetet, mely ellátta az általa vezetett központot a kellő anyagi eszkö­zökkel emberbaráti és politikai céljainak elérésére. Sikerült reábírni honfitársait arra, hogy szövetkeze­teik tiszta fölöslegeit a tagok közt való kiosztás helyett később kamatozó, de nagy és alapvető haza­fias és emberies célokra adják oda. Ez Károlyi Sándor grófot is vezette a Hangya alapításánál. Ily módon Heim megvalósította a lelke előtt lebegett eszményt, a gazdasági munkát beállította a legfenn­költebb célok szolgálatába. Nem engedte, hogy ezt a célt a rövidlátó önzés és felébredő kapzsiság m­eg­hiúsítsa. Küzdelmei, miket ezért folytatott, pályájá­nak legszebb, de egyszersmind legnehezebb meg­próbáltatásai közé tartoznak. Nekünk nem szabad feledni, hogy ugyanez volt Széchenyi István gondolata is. Heim működésének egész folyamán e célt soha nem tévesztette szem elől és most, mikor alkotása megérte 25 éves jubi­leumát, nyugodtan és büszkén utalhat reá, hogy munkáján áldás volt, célját sikerült elérni. Törek­véseinek s életének története sok értékes tanul­ságot nyújt. Méltó arra, hogy vele részletesen fog­lalkozzunk. Útmutatás ez arra, hogy a munka gazda­sági részét mint kell szervezni. Felbátorítás az altru­izmus igazi barátainak, mert eltöltheti őket azzal a tudattal, hogy amikor nemesebb célokra akarják reábízni a mindennapi élet munkásait, teszik őket igazi emberekké, kiknek a testi vágyakon felül­emelkedő igényeiknek is kell lenni. A személyes rokonszenv csak fokozza elismerésünket Heim iránt. Egyénisége olyan, mely meghódít, vonz és után­zásra késztet. Nem habozunk kijelenteni, hogy olyan jellem, amilyet a nagy nemzetek is csak rom­án látnak születni.*) Jellemének nagysága független a külsőségektől, melyekre keveset ad. Akinek azonban Isten meg­ *) Bővebb tanulmányozásra ajánljuk a következő müvet: Die landwirt. Zentralgenossenschaft des llayerischen Bauern­vereines, e. Q. m. b. II. Regensburg, 1925. adta erre az értéket, az társaságában azoknak a nagy szellemi és erkölcsi erőknek hatása alá kerül, amelyek láthatatlanul és testi szerveinktől függet­lenül munkálnak azoknak a céloknak érdekében, amelyekhez az egyén munkája révén az emberiség jövője kötve van. Ha a Spengler Münchenben Nyugat kultúrájának elmerülését jósolja, Heim Regensburgban reámutat arra, miként lehet és kell tisztult eszmék és okos elvek szerint organizált munka révén az erkölcsi és politikai megújuláshoz eljutni. Keim György: TÁRCA. A magas Tátrában. — Vadászemlék. — Irta: Starthos Tivadar. A világháború második évében kezdtünk már hozzászokni a borzalmakhoz. A Hofer-jelentéseken, meg az erősen szor­dinózott új­ságközleményeken kívül a sűrűbben hazaérkező hőseinktől kaphattunk egy-egy adatot a világháború irtóza­tairól és szenvedéseiről, amelyből fantáziánk összeállíthatta a háború mozaikképét, saját egyéni elképzelésének színezete szerint. Lassan kint beletörődtünk a változ­atlanba, kezdtünk hozzáidomulni a háborús gondolkodáshoz az élet minden egyéb vonatkozásában, így voltunk a vadászattal is. A háború első évében, mi, akiket a hivatás és foglalkozás mentesített a katonai szolgálattól, resteltük a nekünk oly kedves vadász­fegyvert a kezünkbe venni, mindaddig, míg a legfelsőbb inté­zőség a magyar vadászok honmaradottjait egyenesen fel nem szólította arra, hogy vadászni hazafias kötelesség, vadásszunk tehát — az irgalmasság jegyében, a kórházak sebesültjeinek jobb élelmezése érdekében. Az Országos Magyar Vadászati Védegylet révén megadóz­tattuk a vadászokat a Vöröskereszt részére, amikor bizonyos váltságösszeg fejében kiadtuk a zöldkeresztes karszalagokat, amely elég szép összeget juttatott a Vöröskereszt Egyletnek. Igen szép summát képviselő vadmennyiséget juttattak a ma­gyar vadászok, az egyesek éppen úgy, mint a nagy uradalmak tulajdonosai a kórházaknak. A háború második évében már egy bizonyos háborús gazdál­kodási rendszer alakult ki, amely bátran ki merte mondani, hogy vadászni nem szégyen, hanem kötelesség, hogy ezáltal újabb nemzetgazdasági értékek el ne kallódjanak. Lassan kint megtartották itt is, ott is,a szükséges vadászatokat, amelyek persze nem végződtek olyan mulatságokkal, mint a háború előtti vadászatok. Hiszen, ha két-három ember összekerült, miről beszélt volna másról, mint a háborúról, annak esélyei­ről, minden családnak megvolt a maga hőse, sőt, sajnos, mind sűrűbben, a maga hősi halottja. A vadászatoknak az irgalmasság jegyében való gyakorlásá­nál vezetett a gödöllői, koronauradalom, mert boldogemlékű királyunk, első Ferenc József őfelsége elrendelte, hogy az udvari vadászterületeken — Ausztriában éppen úgy, mint Magyarországon f­elejtett vadmennyiség egy szálig a kór­házak közt osztandó fel. így jutottunk néha egy-egy kedves vadászati alkalomhoz a mi kedves, jó barátunk, immár Istenben boldogult Bajzsán János m. kir. főerdőtanácsos, udvari vadászmester jóvoltából, aki sohasem engedte el nekünk, bizalmasabb barátainak, hogy úri portáját, amely egy vadá­szati múzeummal vetekedett, a vadászat után elkerüljük, meghíván bennünket szerényen „egy tányér levesre" (persze, hogy a „leves" mellett minden más földi jó­ is került az asz­talra, arról talán fölösleges megemlékeznem). Egy ilyen alkalomkor összeverődtünk János kománknál egy páran, mind vérbeli vadászok, s a fehér asztal mellett feszült figyelemmel hallgattuk Worlitzky udvari gazdasági igazgató barátunk eszmefuttatását a háború esélyeiről. Worlitzky egyike volt a legszenvedélyesebb, de egyúttal a legkorrektebb vadászoknak. Vele vadászni öröm volt. Nem volt oly áradozó a barátságban, mint a magyarok általában, de ha valaki iránt felmelegedett, azt szerette, becsülte, azért tűzbe-vízbe ment volna. Mint vérbeli vadászok, mi is hamar összeszoktunk és szinte örömnap volt, ha együtt vadász­hattunk. Worlitzky többek közt annak az óhajának adott kifejezést, hogy igen szeretné a mi magas Tátránkat meg­ismerni és ha lehet, ott zergére vadászni. Mi sem természetesebb, hogy egy ilyen előkelő úriembernek diszkréten kifejezett óhaja teljesülésénél iparkodtam közre­járni és rövidesen kieszközöltem az engedélyt részére, amit örömmel közöltem vele. Abban az évben hosszú, enyhe őszünk volt, kétszeres örömet és szórakozást nyújtott a vadászat a szép időjárás mellett. Elhatároztuk tehát nagyhamar, hogy hárman, úgymint Bajzsán, Worlitzky és én felmegyünk a Tátrába november végén. A megbeszélést csakhamar a tett követte és mi november 20-ikán a keleti pályaudvaron talál­koztunk és cókmókjainkkal beültünk a poprádfelkai köz­vetlen kocsi egyik elsőosztályú, kényelmes szakaszába. Az aránylag elég hosszú út kellemesen telt el, hiszen ha három ilyen világjárta vadász összeverődik, hát van mit közölnie egyiknek a másikkal. Az érdekes eszmecsere elfeledtette velünk az út hosszasságát, úgyhogy észre se vettük azt, hogy már Kassát elhagyva, a festői szép Szepességen járunk. Káposztafalunál megmutattuk Worlitzkynak a Tátra hó­fedte impozáns csúcsait, amelyek onnan láthatók először egy rövid időre, mintha üdvözölni akarnák a hozzájuk zarándokló turistát, vagy vadászt. Osztrák barátunk nem tudta szemétől elvenni a triedert, annyira élvezte a maga nemében páratlan szépségű látványt. Még Gödöllőn abban állapodtunk meg, hogy Bajtsán és Worlitzky Tátra-Lomnicra mennek, ahol külön-külön fognak a kényelmes, lovaglóösvényekkel be­hálózott területen cserkészni, én meg a kevésbbé kényelmes csorbás területre mentem. Poprádfelkán barátságos „Waid­mannsheil" kívánságok után elváltunk, én a vonaton marad­tam, ők meg a fogaskerekűvel mentek fel a lomnici para­dicsomba, azonban abban kölcsönösen megállapodtunk, hogy esténkint telefonon fogunk egymással érintkezni, elmondván egymásnak a napi élményeinket, kalandjainkat. A nap már leáldozóban volt, amikor Csorba állomáson leszálltam a vonatról, amelyen akkor már alig volt utas. Ez volt a kassa-oderbergi vasútvonal leggyérebben használt szakasza, Poprádtól Liptószentmiklósig. A lehanyatló nap rozsdapiros színbe borította az egyébként szegényes, hepe­hupás, fakó, köves talajt, s az erősbödő szél ködsüveggel fedte be a Szolgiszkó, a Bástya szürke, kopasz fejét, ami nem jó előjel, mert rendesen időváltozást jelent. Csomagjaimat az elém küldött málhahordóknak átadva, a fogaskerekű vasút pályateste melletti jól kitaposott ösvényen indultam fel a csorbas tó melletti vadászházhoz. A magas Tátra morénája, a szegényes, köves zab- és krumpliföldek már vastag hótakaró­val voltak fedve s a hófehér világ hátterében, a sötétzöld fenyvesek rengetege az összbenyomást melancholikussá tette, amihez hozzájárult az egyre jobban erősbödő szél barátság­talan fütyörészése, amelynek ereje minden ruhán keresztül­hatolt. A köd lassan kint a hegyóriások derekáig ereszkedett le, úgyhogy egy félórai gyaloglás után már bent jártunk a sűrű, nedves ködtengerben. Némán ballagtunk felfelé, a liba­sorban én voltam az utolsó, ennek folytán élveztem a teher­hordó tótok elmaradhatlan „zapekacska"-jának orrfacsaró illatát. A „zapeka" a felvidéki a hegyvidéki tótnak mindene, még talán a pálinkánál is jobban szereti, vagy talán a kettő egymástól elválaszthatlan, nem tudnám megmondani, mert én többnyire pipázó és áldomást ivó tótokkal jöttem össze vadászataim során. Kisded karavánunk az út derekán egyszerre csak megállt, kezdték lerakni a csomagjaimat, de KÖZTELEK, 1926. JANUÁR 10. 2—3. SZÁM 36-IK ÉVFOLYAM. raktárról azonnal szállítható HALTENBERGER VILMOS LSSKLm.­­is íjKtlftj íBtftol fftzdatág! _ szikekék, fSkxszkié, krngMgyaknzédé, Budapest, VI., Nagymező­ü II. Ofiver­ekék, tárcsástwranék, tircsaa

Next