Köztelek – 1928. 1-51. szám
1928-06-17 / 49. szám
1030 Mit mondanak a fiatal gazdák a gazdasági akadémiákról. Most van napirenden a gazdasági akadémiák kérdése, amelyet e hó 20-án az Országos Gazdasági Szakoktatási Tanács is tárgyalni fog. Az OMGE már tartott ankétet ebben a kérdésben. Tárgyalása anyagául a gyakorlati gazdáktól beérkezett véleményeket vette. Határozatot nem hozott, hanem megelégedett annak a tanulságnak a kidomborílásával, hogy a véleményezők valamennyien az alaposabb gyakorlati kiképzést tartották szükségesnek és túlnyomó részben az akadémiai tanfolyamokat megelőző, egy évi gazdasági gyakorlat kötelezővé tétele mellett foglaltak állást. Körülbelül hasonló értelemben nyilatkozott a földművelésügyi miniszter által egybehívott szakértekezlet is. Hogy részünkről az illetékes köröknek minél több tapasztalati adatot s tanulságok levonására alkalmas anyagot bocsáthassunk rendelkezésére, a „Köztelek" útján felhívást intéztünk azokhoz a fiatal okleveles gazdákhoz, akik nem régen hagyták el a gazdasági akadémiákat s három kérdésre nézve kértük őszinte megállapításaikat. Ezek : 1. A gyakorlatba lépve, milyen irányban érezték a gazdasági akadémián szerzett ismereteiket leghiányosabbnak ? 2. Ha fogyatékosak az ismereteik, miben látják ennek okát? 3. Mit kellene tenni, hogy a gazdasági akadémiai hallgatók a fiatal gazdáktól elvárt ismereteket és avatottságot kellő mértékben megszerezhessék ? A nyilvánosan felvetett kérdésekre 30 válasz érkezett be. Névaláírással voltak szívesek ellátni válaszaikat a következők: Bauer Miklós (Rábapordány), Dinnyés Lajos (Alsódabas), Oesswein Gyula (Csány), Hessz Pál (Gyarmatpuszta), Husser Károly (Kisszállás), Koltay Zoltán (Kisszállás), Latos József (Süttör), Makasz Elemér (Budatétény), Mayer Géza (Kisszállás), Nagy Zoltán (Budapest), Póczos László (Kisszállás), Pörneczi József (Pusztarálicka), Kötzer József (Eszterháza), Sághy N. (Kisszállás), Sándor István (Budapest), Schriffert István (Gáspártelek), Schermann Gusztáv (Bicske), Szabó Ferenc (Kisszállás), Szilágyi Lajos (Kisszállás), Szmida Lajos Viktor (Tápiószecső), Szontagh Antal Pál (Hegyeshalom), Szury Elemér (Kecskemét), Teleky Béla gróf (Gyömrő), ifj. Zoltán Béla (Verseg). A nyilatkozók közül többen gondosan kidolgozott terjedelmes munkálatokat küldöttek be, így ifj. Vámossy Mihálytól egész tanulmányt kaptunk, amelynek egyes pontjaira alkalmilag visszatérünk. Fogadják a válaszadók önzetlen fáradozásaikért hálás köszönetünket. A megállapítások helyenként éles bírálatokat is tartalmaznak. Tartozunk a magunk nyilvánosságának azzal az őszinteséggel, hogy ezeket a véleményeket is közreadjuk anélkül természetesen, hogy a gazdasági akadémiai tanárokat illető nagyrabecsülésünk és működésükbe vetett bizalmunk legkevésbbé is csökkenne. De mikor a kifogásokat fenntartás nélkül nyilvánosságra hozzuk, nem hallgathatjuk el, hogy azok nem általánosíthatók, mert a Debrecenben, Keszthelyen és Óvárott végzettek kifogásai nem egyeznek meg, sőt még az ugyanazt az akadémiát végzettek is az oktatásnak más és más hiányosságát vetik fel. Úgy látszik, aszerint változnak a kifogások, amint egy-egy tanár jobban vagy kevésbbé tudta lekötni a hallgatókat, vagy pedig amint a gyakorlatba lépett okleveles gazdától a gazdaság speciális irányzatai egy vagy más tekintetben különlegesebb ismeretet követeltek. Abban azonban valamennyien megegyeznek, hogy a gyakorlati képzés kimélyítését tartják szükségesnek s evégből nagy többségben, a gazdaságban töltendő előzetes gyakorlati év bevezetése mellett foglaltak állást. További észrevételeink fenntartásával, a válaszok összegezéseként a következőket közöljük: 1. Miben fogyatékosak a fiatal gazdák ismeretei ? Általában azt tapasztalták, hogy a gyakorlati ismeretük fogyatékos. Nem tudják feltalálni magukat olyan gazdaságban, amely az akadémiai tangazdaságtól elüt, különösen nem extenzív gazdálkodási viszonyok között. Nem tudják kellően átültetni elméleti ismereteiket. Avatatlanok a földmunkák gyakorlati végrehajtásának ellenőrzésére, képtelenek megállapítani a munkák helyes egymásutánját s a helyes munkabeosztást. Sokan vetőgépet, sőt ekét sem tudnak beállítani. Nem tudnak bánni a munkásokkal, cselédekkel, járatlanok a termények forgalombahozatalának szabályaiban és szokványaiban, bank-, hitel- és tőzsdei ügyletekben, szerződések megkötésénél stb. Szóval kereskedelmi ismereteik nagyon is hézagosak. Leginkább érzik az üzemtani ismeretek, azután gazdasági botanikai, a növényi és állati kártevők ismereteinek fogyatékosságát. Hiányosnak találták ismereteiket az agrokémia, talajvizsgálat, növénynemesítés, állattan, állatbirálat, kórtan, gazdasági gépészet, rét- és legelőművelés terén. Nagy hiányát érzik a nyelvismeretnek. I. kevés s ez is tömegekben történik. A tantervben feltüntetett gyakorlati délutánok nagy része csak papiroson van meg. Nem kötelező a gyakorlati munkákban való részvétel s a hallgatók nem tanulják meg, hogy az egyes földmunkák hogyan kapcsolódnak egymásba. Egy egész tanévben mindössze két ízben hetes egy-egy hallgató, ami édes kevés. Nem hozzák kellően párhuzamba az elméletet a gyakorlattal, mert az elméleti tárgyak oktatásánál nem vetnek különösebb súlyt a kapcsolatos gyakorlati és üzleti kérdésekre. Nem tartják fenn a kívánatos összefüggést a különböző tárgyak között sem. Maguknak a tanároknak sincs mindig kellő gyakorlati gazda ismeretük. A mikroszkopálást, a kémiai analízist s a talajvizsgálatot csak futólag tanulják. Talajkémia nem is szerepel a tantervben. A talajismeret, becsléstan, gép- és eszköztan és állatbírálat nem kellő gyakorlati módon adatnak elő. Az üzemtan tanítására kevés idő esik, a baromfitenyésztésre se fordítanak elég gondot. A II. és III. tanév anyaga túl van terhelve elméleti anyaggal s a gyakorlati életben szükséges, fontosabb tárgyak tanítása nem domborodik ki kellően. III. Mi a teendő ? Valamennyien a gyakorlati oktatás kimélyitése mellett foglalnak állást. Erre a célra legtöbben az előzetes egy évi gyakorlatot tartják szükségesnek, de a vélemények megoszlanak abban a tekintetben, hogy a gyakorlati évet magángazdaságokban, vagy az akadémiák keretében töltsék-e el a hallgatók. A gyakorlati évről működési bizonyítványt kívánnak, többen a felvétel előtt gyakorlati vizsgát tartanak szükségesnek. Egyesek a III. évfolyam után kívánnák a tisztán gyakorlati évet olyan módon, hogy ennek eredményei a diplomában is kifejezésre jussanak. Mások a negyedik gyakorlati évet arra szánnák, hogy a hallgatók elméleti növénytermesztési, kórtani, rovartani stb. ismereteiket tanulják meg a gyakorlati életbe átültetni. Felmerült az a megoldás is, hogy a IV. év téli félévén a hallgatók kiváló gyakorlati szakemberek előadásait hallgassák, a nyári féléven pedig tanárok vezetésével kiváló magángazdaságokat látogassanak. A véleményezők közül néhányan a három évi szorgalmi időt is elegendőnek tartják. Ez esetben azonban a belépőknek felvételi vizsgát kellene tenniök, hogy csak a jobb anyag kerüljön az akadémiába s egy évfolyamba semmiesetre se több 30 — 40-nél. A gyakorlati oktatás kimélyitése céljából a szünidőt a téli hónapokra kellene áttenni, vagy pedig arra kellene kötelezni a hallgatókat, hogy a TiBCA. A nádcukor és Ír répacukor harca a hegemóniáért. Irta : Konek Frigyes dr. egyetemi tanár, ny. kisérletügyi igazgató. A világháborút nyomon követő gazdasági háború egyes szakaszai között — amelyek szemünk láttára folynak le — méltán felkeltheti érdeklődésünket a cukornád és cukorrépa versengése. Ez a küzdelem nem mai keletű, meg volt amióta az európai répa-cukoripar létezik, de soha olyan elkeseredett alakban nem jelentkezett, mint a világháborút betetőző esztelen békekötések utáni esztendőkben. Az euópai cukortermelő államok között szüntelen harc dúl a cukorkontingens, EZ export iránya és sok egyéb gazdasági kérdés miatt. Egy kis változtatással el lehetne mondani, hogy „inter mudos litigantes alter gaudet", azaz, ha sok a veszekedő, más viszi el a hasznot. Az utóbbi évek statisztikai adataiból világosan kitűnik a nádcukor félelmetes előretörése, ami gondolkodóba ejthet minden európai mező- és nemzetgazdászt, elsősorban pedig a répacukor európai termelőit. Így például az 1925/26. évi kampányban — a nemzetközi statisztika adatai szerint — 8'3 millió tonna répacukor állott szemben 16'6 millió tonna nádcukorral. A rákövetkező évben ez az arány így módosul: 7'9 millió tonna répa- és 16'9 millió tonna nádcukor, míg az 1927/28-as kampány répacukor termelését 81 millió tonnára becsülhetjük. Már ebből a néhány számadatból is világosan láthatjuk a nádcukor növekvő túlsúlyát, amely Európa elsőbbségét a világpiacon komoly veszéllyel fenyegeti. Hogy tényleg Európa felsőbbségéről van itt szó, az kitűnik abból, hogy Európán kívül cukorrépát számbavehető mennyiségben csak az Északamerikai Egyesült Államokban, kisebb mértékben pedig Kanadában, Ausztráliában és Japánban termesztenek és ez országok répacukortermése 1925/26-ban alig tett ki egymillió tonnát, vagyis a világ össztermelésének körülbelül 10— 1 l°/o-át, míg a többi 90°/o-ot Európa szolgáltatta. Így nem túlozok, ha a répacukortermesztést „európai" cukoriparnak mondom. Látnivaló tehát, hogy az európai cukortermelés még mindig nagyon is megbecsülendő, sőt tiszteletet parancsoló teljesítmény. De vájjon mit jelent ez a teljesítmény a nádcukornak több, mint kétszeres termelési többletével és szakadatlan előretörésével szemben ? A kubai Havannában nemrég lezajlott nemzetközi cukorértekezlet, amelyen részt vettek a világ összes cukortermelő országai — egész lefolyásából — az azon elhangzott viták Minek tulajdonítják felkészültségük fogyatékosságait? A gazdasági akadémiákon a gyakorlati oktatás nem elég intenzív. A gyakorlati foglalkoztatásból, döntvényekből és határozatokból az tűnik ki, hogy a cukornád-cukoripar, vagy röviden a „tropikus" cukoripar hatalmas fejlődési stádiumba lépett és ügyesen ki tudta és ki tudja használni az európai cukortermelő országok viszálykodását. Ma Kuba szigete egymaga hat millió tonna cukrot termel és nádültetvényeinek szaporításával és gyárainak célszerűbb berendezésével vajmi könnyen elérhetné, sőt túlszárnyalhatná az európai összcukortermelést. Ehhez járul Holland-India — elsősorban Jáva —, amelynek az utóbbi években teljesen modernizált gyáraiból évente legalább 2—3 millió tonna cukor kerül ki; ugyanannyira becsülendő Britt-India évi termése is. A legközelebbi jövőben pedig ezeknek a máris hatalmas tropikus cukormennyiségeknek még hatalmasabb megnövekedésével kell számolnunk, mert hírek érkeznek a tengerentúlról, hogy Közép-Amerika köztársaságai, Mexikó és Dél-Amerikában, főleg Brazília, Kolumbia, Peru, Bolívia és Argentina mind nagyobb területeket ültetnek be cukornáddal. Ha majd ezeken az óriási — az európai cukorrépaterületet kiterjedésében bizonyára messze felülmúló — területeken a rendszeres nádcukortermesztés megindul, aggódva azt kell kérdeznünk, hogy képes lesz-e a világpiac ilyen óriási cukormennyiséget felvenni, illetve, hogy nem fogja-e ez a tropikus cukor olcsóbbságával, zamatosságával és tömegével a mi dédelgetett büszkeségünket, az európai cukoripart is előbb-utóbb megfojtani ? Ilyen és ehhez hasonló aggodalmak merülhetnek fel, ha rövid visszapillantást vetünk az alig százéves európai répacukoripar fejlődésének történetére és az idősebb testvérével, a nádukoriparral folytatott versengésére. A répacukor ipar tulajdonképen a Napóleon által elrendelt kontinentális zárlatnak köszöni létét, amelynek éle Anglia ellen irányult és amely többi között megtiltotta, a gyarmati, vagyis a nádcukornak az európai kontinensre való behozatalát. Ilyen kényszerítő körülmények között született meg 1801-ben Kunerben , Sziléziában — az első répacukorgyár. Achard, berlini kémikus és fizikus, akinek az idén ünnepeljük születésének 175. évfordulóját, nevéhez fűződik ez az alapítás, amely egy új, virágzó mezőgazdasági iparág megteremtésével korszakalkotó lett az emberi kultúra történetében. Markgraf, berlini kémikus ugyan már 1747-ben megállapította, hogy az európai vagy burgundi répában cukor van, amely azonos a cukornádban levővel, elsőrangú fontosságú felfedezése azonban sokáig parlagon hevert. Achard volt az, aki negyven évvel később újból felvette Markgraf kutatásainak fonalát, főleg gyakorlati irányban tovább fejlesztette őket. Berlin melletti birtokán elkezdette a burgundi répa ültetését s végre sok nehéz küzdelem, megpróbáltatás és csalatkozás után — 54 évvel Marggraf korszakos felfedezése után — felállította és üzembe helyezte az első európai, vagyis répacukorgyárat. Illő dolog, hogy hálával gondoljunk az idén Achardra — aki 1753-ban született Berlinben —, s élete munkájával nemcsak megalapítója lett a répacukor iparnak, hanem biztosította hátrahagyott műveivel annak fennmaradását és továbbfejlődését is.*) A kontinentális zárlat Napóleon bukásával szűnt meg, a gyarmati cukor újból megtalálta útját Európába, de az a siker, amelyet Achard még életében az ő első, répából termelt cukrával elért, nem volt mulandó természetű. Gyakorlati eszméi főleg Németországban termékeny talajra találtak s a halálát (1821) követő időben igen sok követője akadt, akik az ő szellemében dolgoztak tovább. Ugy látszik, hogy a répa, a belőle termelt cukor és a répacukorgyáralapítás annyira az akkori idők divatjához tartozott, hogy nem is csodálkozhatunk azon, hogy maga Goethe is rendkívül érdeklődött Achard eszméi iránt és weimari otthonában sokat tanakodott hercegével Erfurtban felállítandó répacukorgyár alapításán. Ez az érdeklődés, sőt mondhatnám, lelkesedés teszi legalább részben érthetővé, hogy a kezdetleges európai cukorrépatermesztés át birt vergődni a mostoha idők viszontagságain s fenn tudta magát tartani a nagyarányú cukornádtermesztés mellett is. , Kezdetben csak nagyon szerény hely jutott a répának ebben a cukornáddal folytatott versengésben. Idővel azonban — az európai cukorgyártás technikai fejlődésének arányában — az igénytelen répa mindjobban előrenyomul s a világháború előtti években nemcsak eléri, de el is hagyja a cukornádat. 1910/1-ben 8 6 millió tonna volt a világ répacukor termése, míg ugyanakkor csak 8*4 millió tonna nádcukrot termeltek. A répa ezt a rekordot körülbelül a világháború kitöréséig tartotta is. Ettől az időponttól kezdve az európai cukortermés rohamosan csökken, amíg 1914-ben 8'5 millió tonnával eléri a már korábbi mennyiséget, azután két évvel később már 5'2 millió és a világháború befejeztével 3*3 millió tonnára csökken, sőt még ezzel sem éri el legmélyebb pontját, amenynyiben az 1919/20. évi kampányban Európa már csak 25 millió tonna répacukrot termelt. Míg tehát az európai cukoripar termelése a háború előttinek alig egyharmadára csökkent, a nádcukor termelés hirtelen rohamos emelkedést mutat, s például 1919/20-ban már négyszer akkora mint a répacukortermelés. A nádcukortermelés terjeszkedik, gyarapszik szakadatlanul tovább, mialatt az európai gazdasági viszonyok lassú megszilárdulásával karöltve a répacukorgyártás is csigamódra emelkedő irányt mutat. Az 1925/26. évi kampány 73 millió tonna termelése nem érte még el a háború előtti *) E sorok írója Achard születési évfordulója alkalmából más helyen is méltatta (Természettudományi Közlöny) a zseniális úttörőnek, az emberiség jótevőjének hervadhatatlan érdemeit. KÖZTELEK, 1928. JÚNIUS 17. 49. SZÁM 38-IK ÉVFOLYAM, összegezés.