Köztelek – 1928. 1-51. szám

1928-06-17 / 49. szám

1030 Mit mondanak a fiatal gazdák a gazdasági akadémiákról. Most van napirenden a gazdasági akadémiák kér­dése, amelyet e hó 20-án az Országos Gazdasági Szakoktatási Tanács is tárgyalni fog. Az OMGE már tartott ankétet ebben a kérdésben. Tárgyalása anyagául a gyakorlati gazdáktól beérkezett vélemé­nyeket vette. Határozatot nem hozott, hanem meg­elégedett annak a tanulságnak a kidomborílásával, hogy a véleményezők valamennyien az alaposabb gyakorlati kiképzést tartották szükségesnek és túl­nyomó részben az akadémiai tanfolyamokat meg­előző, egy évi gazdasági gyakorlat kötelezővé tétele mellett foglaltak állást. Körülbelül hasonló értelemben nyilatkozott a föld­művelésügyi miniszter által egybehívott szakérte­kezlet is. Hogy részünkről az illetékes köröknek minél több tapasztalati adatot s tanulságok levonására alkalmas anyagot bocsáthassunk rendelkezésére, a „Köztelek" útján felhívást intéztünk azokhoz a fiatal okleveles gazdákhoz, akik nem régen hagyták el a gazdasági akadémiákat s három kérdésre nézve kértük őszinte megállapításaikat. Ezek : 1. A gyakorlatba lépve, milyen irányban érezték a gazdasági akadémián szerzett ismereteiket leg­hiányosabbnak ? 2. Ha fogyatékosak az ismereteik, miben látják ennek okát? 3. Mit kellene tenni, hogy a gazdasági akadémiai hallgatók a fiatal gazdáktól elvárt ismereteket és avatottságot kellő mértékben megszerezhessék ? A nyilvánosan felvetett kérdésekre 30 válasz ér­kezett be. Név­aláírással voltak szívesek ellátni vá­laszaikat a következők: Bauer Miklós (Rábapordány), Dinnyés Lajos (Alsó­dabas), Oesswein Gyula (Csány), Hessz Pál (Gyarmat­puszta), Husser Károly (Kisszállás), Koltay Zoltán (Kisszállás), Latos József (Süttör), Makasz Elemér (Budatétény), Mayer Géza (Kisszállás), Nagy Zoltán (Budapest), Póczos László (Kisszállás), Pörneczi József (Pusztarálicka), Kötzer József (Eszterháza), Sághy N. (Kisszállás), Sándor István (Budapest), Sch­riffert István (Gáspártelek), Schermann Gusztáv (Bicske), Szabó Ferenc (Kisszállás), Szilágyi Lajos (Kisszállás), Szmida Lajos Viktor (Tápiószecső), Szontagh Antal Pál (Hegyeshalom), Szury Elemér (Kecskemét), Teleky Béla gróf (Gyömrő), ifj. Zoltán Béla (Verseg). A nyilatkozók közül többen gondosan kidolgozott terjedelmes munkálatokat küldöttek be, így ifj. Vámossy Mihálytól egész tanulmányt kaptunk, amelynek egyes pontjaira alkalmilag visszatérünk. Fogadják a válasz­adók önzetlen fáradozásaikért hálás köszönetünket. A megállapítások helyenként éles bírálatokat is tartalmaznak. Tartozunk a magunk nyilvánosságá­nak azzal az őszinteséggel, hogy ezeket a vélemé­nyeket is közreadjuk anélkül természetesen, hogy a gazdasági akadémiai tanárokat illető nagyrabecsü­lésünk és működésükbe vetett bizalmunk legkevésbbé is csökkenne. De mikor a kifogásokat fenntartás nélkül nyilvánosságra hozzuk, nem hallgathatjuk el, hogy azok nem általánosíthatók, mert a Debre­cenben, Keszthelyen és Óvárott végzettek kifogásai nem egyeznek meg, sőt még az ugyanazt az akadémiát végzettek is az oktatásnak más és más hiányosságát vetik fel. Úgy látszik, aszerint változnak a kifogások, amint egy-egy tanár jobban vagy kevésbbé tudta le­kötni a hallgatókat, vagy pe­dig amint a gyakorlatba lépett okleveles gazdától a gazdaság speciális irány­zatai egy vagy más tekintetben különlegesebb isme­retet követeltek. Abban azonban valamennyien meg­egyeznek, hogy a gyakorlati képzés kimélyítését tartják szükségesnek s evégből nagy többségben, a gazdaságban töltendő előzetes gyakorlati év beveze­tése mellett foglaltak állást. További észrevételeink fenntartásával, a válaszok összegezéseként a következőket közöljük: 1. Miben fogyatékosak a fiatal gazdák ismeretei ? Általában azt tapasztalták, hogy a gyakorlati is­meretük fogyatékos. Nem tudják feltalálni magukat olyan gazdaságban, amely az akadémiai tangazda­ságtól elüt, különösen nem extenzív gazdálkodási viszonyok között. Nem tudják kellően átültetni elméleti ismereteiket. Avatatlanok a földmunkák gyakorlati végrehajtásának ellenőrzésére, képtelenek megállapítani a munkák helyes egymásutánját s a helyes munkabeosztást. Sokan vetőgépet, sőt ekét sem tudnak beállítani. Nem tudnak bánni a munká­sokkal, cselédekkel, járatlanok a termények forga­lombahozatalának szabályaiban és szokványaiban, bank-, hitel- és tőzsdei ügyletekben, szerződések megkötésénél stb. Szóval kereskedelmi ismereteik nagyon is hézagosak. Leginkább érzik az üzemtani ismeretek, azután gazdasági botanikai, a növényi és állati kártevők ismereteinek fogyatékosságát. Hiányosnak találták ismereteiket az agrokémia, talajvizsgálat, növény­nemesítés, állattan, állatbirálat, kórtan, gazdasági gépészet, rét- és legelőművelés terén. Nagy hiányát érzik a nyelvismeretnek. I­. kevés s ez is tömegekben történik. A tantervben feltüntetett gyakorlati délutánok nagy része csak papiroson van meg. Nem kötelező a gyakorlati munkákban való részvétel s a hallgatók nem tanul­ják meg, hogy az egyes földmunkák hogyan kap­csolódnak egymásba. Egy egész tanévben mindössze két ízben hetes egy-egy hallgató, ami édes kevés. Nem hozzák kellően párhuzamba az elméletet a gyakorlattal, mert az elméleti tárgyak oktatásánál nem vetnek különösebb súlyt a kapcsolatos gyakor­lati és üzleti kérdésekre. Nem tartják fenn a kívá­natos összefüggést a különböző tárgyak között sem. Maguknak a tanároknak sincs mindig kellő gyakorlati gazda ismeretük. A mikroszkopálást, a kémiai analízist s a talaj­vizsgálatot csak futólag tanulják. Talajkémia nem is szerepel a tantervben. A talajismeret, becsléstan, gép- és eszköztan és állatbírálat nem kellő gyakor­lati módon adatnak elő. Az üzemtan tanítására kevés idő esik, a baromfitenyésztésre se fordítanak elég gondot. A II. és III. tanév anyaga túl van terhelve elmé­leti anyaggal s a gyakorlati életben szükséges, fontosabb tárgyak tanítása nem domborodik ki kellően. III. Mi a teendő ? Valamennyien a gyakorlati oktatás kimélyitése mellett foglalnak állást. Erre a célra legtöbben az előzetes egy évi gyakor­latot tartják szükségesnek, de a vélemények megosz­lanak abban a tekintetben, hogy a gyakorlati évet magángazdaságokban, vagy az akadémiák keretében töltsék-e el a hallgatók. A gyakorlati évről műkö­dési bizonyítványt kívánnak, többen a felvétel előtt gyakorlati vizsgát tartanak szükségesnek. Egyesek a III. évfolyam után kívánnák a tisztán gyakorlati évet olyan módon, hogy ennek ered­ményei a diplomában is kifejezésre jussanak. Mások a negyedik gyakorlati évet arra szánnák, hogy a hallgatók elméleti növénytermesztési, kórtani, rovar­tani stb. ismereteiket tanulják meg a gyakorlati életbe átültetni. Felmerült az a megoldás is, hogy a IV. év téli félévén a hallgatók kiváló gyakorlati szakemberek előadásait hallgassák, a nyári féléven pedig tanárok vezetésével kiváló magángazdaságokat látogassanak. A véleményezők közül néhányan a három évi szorgalmi időt is elegendőnek tartják. Ez esetben azonban a belépőknek felvételi vizsgát kellene ten­niök, hogy­ csak a jobb anyag kerüljön az akadé­miába s egy évfolyamba semmiesetre se több 30 — 40-nél. A gyakorlati oktatás kimélyitése céljából a szünidőt a téli hónapokra kellene áttenni, vagy pedig arra kellene kötelezni a hallgatókat, hogy a TiBCA. A nádcukor és Ír répacukor harca a hegemóniáért. Irta : Konek Frigyes dr. egyetemi tanár, ny. kisérletügyi igazga­tó. A világháborút nyomon követő gazdasági háború egyes szakaszai között — amelyek szemünk láttára folynak le — méltán felkeltheti érdeklődésünket a cukornád és cukorrépa versengése. Ez a küzdelem nem mai keletű, meg volt a­mióta az európai répa-cukoripar létezik, de soha olyan elk­eseredett alakban nem jelentkezett, mint a világháborút betetőző esz­telen békekötések utáni esztendőkben. Az eu­ópai cukor­termelő államok között szüntelen harc dúl a cukorkontin­gens, EZ export iránya és sok egyéb gazdasági kérdés miatt. Egy kis változtatással el lehetne mondani, hogy „inter mud­­os litigantes alter gaudet", azaz, ha sok a veszekedő, más viszi el a hasznot. Az utóbbi évek statisztikai adataiból világosan kitűnik a nádcukor félelmetes előretörése, ami gondolkodóba ejt­het minden európai mező- és nemzetgazdászt, elsősorban pedig a répacukor európai termelőit. Így például az 1925/26. évi kampányban — a nemzetközi statisztika adatai szerint — 8'3 millió tonna répacukor állott szemben 16'6 millió tonna nádcukorral. A rákövetkező évben ez az arány így módosul: 7'9 millió tonna répa- és 16'9 millió tonna nádcukor, míg az 1927/28-as kampány répacukor termelését 8­1 millió ton­nára becsülhetjük. Már ebből a néhány számadatból is világosan láthatjuk a nádcukor növekvő túlsúlyát, amely Európa elsőbbségét a világpiacon komoly veszéllyel fenyegeti. Hogy tényleg Európa felsőbbségéről van itt szó, az kitűnik abból, hogy Európán kívül cukorrépát számbavehető mennyi­ségben csak az Északamerikai Egyesült Államokban, kisebb mértékben pedig Kanadában, Ausztráliában és Japánban termesztenek és ez országok répacukortermése 1925/26-ban alig tett ki egymillió tonnát, vagyis a világ össztermelésének körülbelül 10— 1 l°/o-át, míg a többi 90°/o-ot Európa szolgál­tatta. Így nem túlozok, ha a répacukortermesztést „európai" cukoriparnak mondom. Látnivaló tehát, hogy az európai cukortermelés még mindig nagyon is megbecsü­lendő, sőt tiszteletet parancsoló teljesítmény. De vájjon mit jelent ez a teljesítmény a nádcukornak több, mint két­szeres termelési többletével és szakadatlan előretörésével szemben ? A kubai Havannában nemrég lezajlott nemzetközi cukor­értekezlet, amelyen részt vettek a világ összes cukortermelő országai — egész lefolyásából — az azon elhangzott viták­ Minek tulajdonítják felkészültségük fogyatékosságait? A gazdasági akadémiákon a gyakorlati oktatás nem elég intenzív. A gyakorlati foglalkoztatás­ból, döntvényekből és határozatokból az tűnik ki, hogy a cukornád-cukoripar, vagy röviden a „tropikus" cukoripar hatalmas fejlődési stádiumba lépett és ügyesen ki tudta és ki tudja használni az európai cukortermelő országok viszály­kodását. Ma Kuba szigete egymaga hat millió tonna cukrot termel és nádültetvényeinek szaporításával és gyárainak célszerűbb berendezésével vajmi könnyen elérhetné, sőt túlszárnyalhatná az európai összcukortermelést. Ehhez járul Holland-India — elsősorban Jáva —, amelynek az utóbbi években teljesen modernizált gyáraiból évente legalább 2—3 millió tonna cukor kerül ki; ugyan­annyira becsülendő Britt-India évi termése is. A legköze­lebbi jövőben pedig ezeknek a máris hatalmas tropikus cukormennyiségeknek még hatalmasabb megnövekedésé­vel kell számolnunk, mert hírek érkeznek a tengerentúl­ról, hogy Közép-Amerika köztársaságai, Mexikó és Dél-Amerikában, főleg Brazília, Kolumbia, Peru, Bolívia és Argentina mind nagyobb területeket ültetnek be cukor­náddal. Ha majd ezeken az óriási — az európai cukorrépa­területet kiterjedésében bizonyára messze felülmúló — terü­leteken a rendszeres nádcukortermesztés megindul, aggódva azt kell kérdeznünk, hogy képes lesz-e a világpiac ilyen óriási cukormennyiséget felvenni, illetve, hogy nem fogja-e ez a tropikus cukor olcsóbbságával, zamatosságával és tömegé­vel a mi dédelgetett büszkeségünket, az európai cukoripart is előbb-utóbb megfojtani ? Ilyen és ehhez hasonló aggo­dalmak merülhetnek fel, ha rövid visszapillantást vetünk az alig százéves európai répacukoripar fejlődésének történetére és az idősebb testvérével, a nád­ukoriparral folytatott ver­sengésére. A répacukor ipar tulajdonképen a Napóleon által elrendelt kontinentális zárlatnak köszöni létét, amelynek éle Anglia ellen irányult és amely többi között megtiltotta, a gyarmati, vagyis a nádcukornak az európai kontinensre való behoza­talát. Ilyen kényszerítő körülmények között született meg 1801-ben Kunerben , Sziléziában — az első répacukor­gyár. Achard, berlini kémikus és fizikus, akinek az idén ünnepeljük születésének 175. évfordulóját, nevéhez fűződik ez az alapítás, amely egy új, virágzó mezőgazdasági iparág megteremtésével korszakalkotó lett az emberi kultúra törté­netében. Markgraf, berlini kémikus ugyan már 1747-ben meg­állapította, hogy az európai vagy burgundi répában cukor van, amely azonos a cukornádban levővel, elsőrangú fontosságú felfedezése azonban sokáig parlagon hevert. Achard volt az, aki negyven évvel később újból felvette Markgraf kuta­tásainak fonalát, főleg gyakorlati irányban tovább fejlesz­tette őket. Berlin melletti birtokán elkezdette a burgundi répa ültetését s végre sok nehéz küzdelem, megpróbáltatás és csalatkozás után — 54 évvel Marggraf korszakos felfede­zése után — felállította és üzembe helyezte az első európai, vagyis répacukorgyárat. Illő dolog, hogy hálával gondoljunk az idén Achardra — aki 1753-ban született Berlinben —, s élete munkájával nemcsak megalapítója lett a répacukor iparnak, hanem biztosította hátrahagyott műveivel annak fennmaradását és továbbfejlődését is.*) A kontinentális zárlat Napóleon bukásával szűnt meg, a gyarmati cukor újból megtalálta útját Európába, de az a siker, amelyet Achard még életében az ő első, répából termelt cukrával elért, nem volt mulandó természetű. Gyakor­lati eszméi főleg Németországban termékeny talajra találtak s a halálát (1821) követő időben igen sok követője akadt, akik az ő szellemében dolgoztak tovább. Ugy látszik, hogy a répa, a belőle termelt cukor és a répacukorgyáralapítás annyira az akkori idők divatjához tartozott, hogy nem is csodálkozhatunk azon, hogy maga Goethe is rendkívül érdeklődött Achard eszméi iránt és weimari otthonában sokat tanakodott hercegével Erfurtban felállítandó répacukor­gyár alapításán. Ez az érdeklődés, sőt mondhatnám, lelke­sedés teszi legalább részben érthetővé, hogy a kezdetleges európai cukorrépatermesztés át birt vergődni a mostoha idők viszontagságain s fenn tudta magát tartani a nagyarányú cukornádtermesztés mellett is. , Kezdetben csak nagyon szerény hely jutott a répának ebben a cukornáddal folytatott versengésben. Idővel azon­ban — az európai cukorgyártás technikai fejlődésének arányában — az igénytelen répa mindjobban előrenyomul s a világháború előtti években nemcsak eléri, de el is hagyja a cukornádat. 1910/1­­-ben 8­ 6 millió tonna volt a világ répacukor termése, míg ugyanakkor csak 8*4 millió tonna nádcukrot termeltek. A répa ezt a rekordot körül­belül a világháború kitöréséig tartotta is. Ettől az idő­ponttól kezdve az európai cukortermés rohamosan csök­ken, amíg 1914-ben 8'5 millió tonnával eléri a már korábbi mennyiséget, azután két évvel később már 5'2 millió és a világhábor­ú befejeztével 3*3 millió tonnára csök­ken, sőt még ezzel sem éri el legmélyebb pontját, ameny­nyiben az 1919/20. évi kampányban Európa már csak 2­5 millió tonna répacukrot termelt. Míg tehát az európai cukor­ipar termelése a háború előttinek alig egy­harmadára csökkent, a nádcukor termelés hirtelen rohamos emelkedést mutat, s például 1919/20-ban már négyszer akkora mint a répacukor­termelés. A nádcukortermelés terjeszkedik, gyarapszik szaka­datlanul tovább, mialatt az európai gazdasági viszonyok lassú megszilárdulásával karöltve a répacukorgyártás is csigamódra emelkedő irányt mutat. Az 1925/26. évi kampány 7­3 millió tonna termelése nem érte még el a háború előtti *) E sorok írója Achard születési évfordulója alkalmából más helyen is méltatta (Természettudományi Közlöny) a zseniális úttörőnek, az emberiség jótevőjének hervadhatat­lan érdemeit. KÖZTELEK, 1­928. JÚNIUS 17. 49. SZÁM 38-IK ÉVFOLYAM, összegezés.

Next