Köztelek – 1935. 55-104. szám
1935-12-22 / 103-104. szám
101—102. SZÁM 45-IK ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1935 DECEMBER 15. módosítani, a jövedelem- és vagyonadó kivetésénél csak a valóságos jövedelem és vagyonérték megadóztatását elérni, ezenkívül továbbra is küzdeni fogunk a falusi házakat terhelő házadó mérsékléséért, a tatarozási és átalakítási adókedvezménynek a falusi házakra való kiterjesztéséért, a gazdasági cselédeknek és munkásoknak a kereseti adó alól való mentesítéséért, az 500.000 pengőt meghaladó mezőgazdasági vagyonadóalap jövedelmének a minimális adótétel alól való mentesítéséért, az adótartozások miatt folytatott végrehajtásoknál alkalmazandó fokozott kíméletért és a végrehajtás alól kivont gazdasági felszerelés túlzottan szűk körének a termelés érdekeihez alkalmazkodó kibővítéséért. Továbbá a jövedelem-és vagyonadó, valamint a kereseti adó kivetése alkalmával súlyos sérelem éri a gazdákat annak következtében, hogy a mezőgazdasági üzem és a talaj termőképességének fenntartása érdekében nélkülözhetetlen állattartást a pénzügyi hatóságok külön haszonvételnek és így külön adóalapnak minősítik. Ezt a gyakorlatot sürgősen meg kell szüntetni és a mezőgazdasági termelés jogos érdekeinek az adófelszólamlási bizottságokban az eddiginél fokozottabb védelmet kell biztosítani. Fokozott figyelmet követel még a jövő évben a gazdaadósvédelmi rendeletben foglalt intézkedések végrehajtása, valamint a rendeletben biztosított kedvezmények igénybevételéből kirekesztett gazdaadósok kíméletes kezelésének biztosítása addig is, amíg a mezőgazdasági helyzet fokozatos megjavulása a gazdaadósok kivételes védelmét feleslegessé, új hitelélet megindítását pedig lehetővé teszi. De már most is keresnünk kell a módját annak, hogy a termelő munka forgótőke szükséglete olcsó, a mezőgazdasági termelés természetéhez alkalmazkodó hitel útján kielégíthető és folytonossága biztosítható legyen. Ami pedig végül a vámpolitikai kérdéseket illeti, közgazdasági szakosztályunk és a Magyar Mezőgazdasági Vámpolitikai Központ továbbra is annak az álláspontnak az érvényesítésére fog törekedni, hogy az autarchia rendszerének túlhajtásaival szemben az 1934. évi március havában Rómában létrejött hármas egyezményben lefektetett alapelveknek megfelelő gazdasági politikát kövessünk. Az egyezményhez csatlakozott államok külkereskedelmi kapcsolatait vámpreferenciák engedélyezésével kell kimélyíteni és az ily módon egymást kiegészítő termelő és fogyasztó területeket szorosabban kell összekapcsolni, mert hiszen a kezdvezményezett kiviteli piac kiterjesztése fokozott értékesítési lehetőségeket nyújt. Ezeket a lehetőségeket persze tovább kell fejleszteni és a búzán kívül egyéb termény- és állatfeleslegeinkre is ki kell terjeszteni, mert csak ilyen módon fokozhatjuk termelésünket, javíthatjuk terményeink minőségét és egyneműségét. Természetesen ki kell, hogy terjedjen figyelmünk a többi, a római egyezményhez eddig nem csatlakozott országokkal való külkereskedelmi forgalmunkra is, amely remélhetően az 1935-ös évnek megfelelően fog továbbfejlődni s igy külkereskedelmi mérlegünk megtartja az elért és egyre emelkedő kiviteli többletet. Minél több kiviteli lehetőséget sikerül mezőgazdasági terményfeleslegeink részére meghódítanunk s minél állandóbban, minél biztosabban vethetjük meg lábunkat a múltban bevált, legtermészetesebb kiviteli piacainkon, továbbá minél teljesebb mértékben érvényesülnek a külföldön elérhető és a termelési költségeket legalább némi gggjMMn.Pi'MJ1' •ii-ii'iii'H N i • 11^rjmmmmmmmmma haszonnal fedező értékesítési árak a belföldi áralakulásban a termelő gazdák javára, annál több reménységgel tekinthetünk a mezőgazdaságot immár hetedik esztendeje sújtó válság fokozatos enyhülése és megszűnése elé, hogy ezt a letűnt hét szűk esztendőt a bibliai példázat szerint legalább hét minél bőségesebb esztendő kövesse. (—1—1 dr.) Irodalmi és tanügyi szakosztály. Annak a célkitűzésnek megfelelően, hogy a szakértelem és azzal együtt az okszerű gazdálkodás a mezőgazdaság minél szélesebb területén érvényesüljön, az irodalmi és tanügyi szakosztály előtt a már megindított mozgalmak folytatásaként következő feladatok állanak : • 1. Régibb törekvésünk, hogy a gazdasági akadémiák tanulmányi idejét négy évre bővítsük, tehát még egy újabb évfolyammal hosszabítsuk meg. Elfogadható megoldás lenne, ha egyelőre csak egy gazdasági akadémián hajtanánk végre ezt a reformot, amely esetben a negyedik évfolyam végzése után szerzett oklevélnek közpályákra is képesíteni kell. Ezzel a megoldással az egyetemi és az akadémiai felső gazdaképzést függetleníthetnénk egymástól és a két szerv egymás mellett zavartalanul működhetne. 2. Sürgetni fogjuk a középfokú gazdasági iskolák (felső mezőgazdasági iskolák) átszervezését a szarvasi gazdasági tanintézet módjára. Ezekbe az iskolákba csak olyan tanulók vehetők fel, akik birtokosok vagy bérlők fiai és apáik birtokán kívánnak gazdálkodni. 3. Alsó fokon a téli gazdasági iskolák lényeges szaporítását tűzzük célul, mert kisgazdáink életviszonyainak ezek felelnek meg leginkább. 4. Az iskolán kívüli gazdasági oktatás kiterjesztése érdekében továbbra is sürgetni fogjuk a gazdasági tanácsadó intézmény megszervezését, lehetően vármegyénként, gazdasági szaktanárok beállításával, olyan mértékben, hogy egyelőre minden két járásra legalább egy tanerő jusson. Ugyancsak az iskolán kívüli oktatás szemléltető eszközeinek népszerűsítéseként kívánjuk a kis mintagazdaságok megszervezését, jól ellenőrzött kísérleti telepek beállítását, a rádió gazdasági szolgálatának fokozott igénybevételét és a gazdasági filmek bevezetését a falvakba. 5. Az egységes gazdasági tanárképzés és a közös státusz megvalósításáért fogunk küzdeni. 6. Az OMGE ama régi álláspontjának kívánunk érvényt szerezni a jövőben is, hogy a gazdasági szakiskolák a földművelésügyi tárca fenhatósága alá tartozzanak és a kultuszminisztert csupán az általános ismereti tárgyakra vonatkozóan illesse meg a felügyelés joga. 7. Kívánjuk a gazdasági népoktatás ügyének törvényes alapon való rendezését. a) külön gazdasági szaktanító-intézet létesítését; b) az ismétlőiskolák (továbbképzők) látogatási kötelezettségének legalább egy évvel való meghosszabbítását ; c) a gazdasági továbbképző iskoláknak szaktanítókkal való ellátását; d) az önálló gazdasági népiskolák szaporítását és szükséges felszerelésüket; e) a földművelésügyi miniszter befolyásának érvényesülését a gazdasági tanítás egész vonalán. 8. Sürgetni fogjuk, hogy a rendelkezésre álló külföldi és belföldi tanulmányi ösztöndíjak élvezetében a mezőgazdasági szak is súlyának és jelentőségének megfelelően részesüljön. 9. Igyekezni fogunk a Köztelek Gazdasági Könyvtára kiadványaival lehetően pótolni a kisgazdák könyvszükségletét. 10. Támogatni kívánjuk a nemrégen megalakult „Darányi Ignác Agrártudományos Társaság" működését, amelynek meleg pártfogására a gazdaközönséget is felhívjuk. (Bp.) Földművelési és növénytermelési szakosztály. Egész mezőgazdaságunk alapja a növénytermesztés, mert ezen épül fel állattenyésztésünk, viszont e két mezőgazdasági üzemág okszerű irányításától és végrehajtásától függ a mezőgazdasági üzemek jövedelmezősége. Ha növénytermesztésünk elhibázott, elhanyagolt, nyilvánvaló, hogy állattenyésztésünk sem lehet kifogástalan és a gazdasági üzem semmiesetre sem lehet rentábilis. Ezt tudva, kell a gazdasági üzemeknek a növénytermesztésre és elsősorban az azzal kapcsolatos talajművelésre a legnagyobb gondot fordítaniuk. Helyes talajelőkészítés és talajművelés, a talaj termőerejének fenntartása és fokozása, a termelendő növényféleségek céltudatos megválasztása, a növényi kártevőkkel szemben való szükséges védekezés mellett lehet csak a kívánt eredményhez jutni. Az OMGE földművelési és növénytermelési szakosztályának működési tervezete az utóbb említett követelmények szakszerű megvitatását öleli fel, amidőn e kérdéseket és egyes részleteiket behatóan tárgyalás alá veszi. Az OMGE közgyűlésével kapcsolatos gazdahéten a szakosztály bevezetésképpen különösen a talajelőkészítés kérdését domborította ki, amidőn legkiválóbb szakelőadónk mutatott rá a talajelőkészítés és a talajművelés mai általános nagy hibájára, hogy gazdáink a talajnedvesség megőrzésére, a termőtalaj víztárolásának megbecsülésére alig vetnek súlyt. Ezen a téren különösen az Alföld és a Tiszántúl találunk hibákat és közelfekvő, hogy éppen ez az oka annak, hogy az aszálykár az émlített vidékeket aránylag a legjobban sújtja. Kétségtelen, hogy az Alföld és a Tiszántúl éghajlati viszonyai szélsőségesek, távolról sem olyan kedvezők, mint a Dunántúlé, de az is bizonyos, hogyha az Alföld és a Tiszántúl gazdái a helyes talajművelésre, az okszerű talaj előkészítésre több gondot fordítanának, az aszálykár is sokkal kisebb mértékben jelentkezne és az alföldi és a tiszántúli gazdák helyzete sem lenne annyira súlyos. Szakosztályaink munkatervezetének súlypontja általában az alföldi gazdálkodás reformja jegyében mozog. Az OMGE figyelme már a jelen század elején e kérdés felé fordult, amidőn az OMGE megbízásából és felhívására néhai Cserháti Sándor foglalkozott behatóan e kérdéssel. Az OMGE figyelmét már akkor sem kerülte el az, hogy az Alföld kedvezőtlenebb növénytermesztési eredményei nem egyedül a szélsőséges időjárási viszonyoknak tulajdoníthatók, hanem, hogy az alföldi gazdálkodásnak bizonyos hibái is közrejátszanak, amelyek ha kiküszöböltetnek, a helyzet mindjárt kedvezőbb lesz, szünetre hazaérkeztünk, az volt köztünk a legelső kérdés, hogy ki az erősebb, a mérkőzéseknél aztán mindig a hosszú, nyurga Lóránd fia maradt alul. Az asztalnál is leghátul ült s ennélfogva sohasem jutott neki csirkecomb, csak ha beteg volt. Kedvelt szórakozása volt a kibicelés, mivel a kártyaismeretet talán már a pályából magával hozta. De az a kártyázó, akinek a háta mögé állott, el volt veszve, mert örömének vagy bosszúságának olyan élénk arcjátékkal, fütyüléssel, tapssal adott kifejezést, hogy emiatt egyszer a keresztapja dührohamot kapott és a boldogtalan ifjút, mint árulót, kiparancsolta a szobából. Szegény édesanyánk sokat bajlódott velünk. Mindig akadt közöttünk olyan, aki rossz fát tett a tűzre. A városi iskolákban is nem egyszer összeütköztünk a megkövetelt fegyelemmel és a rólunk érkezett balhírek állandóan remegésben tartották édesanyámat. Sokat fohászkodott a gézengúz fiaiért. Később aztán talán már nem győzte egyedül, mert egy buzgó, templomba járó asszonyt szegődtetett maga mellé. Erzsi néninek hívták. Erzsi néninek az volt a feladata, hogy imádkozzék értünk. Mondhatom, elég munkát adtunk neki. Napról-napra elcsoszogott hozzánk, köténye alatt szemérmesen egy fazekat rejtegetve, amelyet édesanyám megtöltött jóféle elemózsiával. Ilyenkor megbeszélték a rólunk érkezett híreket és Erzsi néni már elmenet elővette az olvasóját és elkezdte a könyörgést. Nagy család — sok gond. Édesanyám szakadatlanul stoppolt és foltozott, emellett a háztartás gondjai is ránehezedtek. Nyílt házat vittünk, sokan jártak hozzánk, mert édesapám gyűjtötte a vendégeket. Minden ünnepnapra terítve volt az asztalunknál a tisztelendő urnák is, a tiszteletes urnák is. Bármennyi vendégünk volt, ők ültek legfelül, jobbról-balról édesanyám mellett; étkezés közben szép pohárköszöntőket mondottak, amelyekben tudásukat és humorukat megcsillogtatták ; egy-egy jóízű mondásuknak híre kelt. A tisztelendő úr, akit főúrnak neveztünk, a szomszéd községben lakott és csak ünnepnapokon jött át hozzánk egy ósdi bricskán, amelynek örökösen hasadt volt a sárhányója. Derült lelkű, nyájas szavú úr volt. A mi tiszteletesünk, a református pap már inkább komoly, zárkózott ember volt; sovány, mint a pózna és szegény, mint a templom egere. Nálunk ugyanis a pap eltartását jórészt a földre bizták, csakhogy a föld silány homok volt, a tiszteletes úr pedig nem igen tudott bánni vele. Azért csak ellátogatott a tagocskájára, persze gyalogosan, nézte a fa növését s csóválgatta a fejét, ha a kártevő bogár vagy az aszály megtámadta a vetését, de ezen tul semmit sem tudott tenni. Szegény tiszteletesnek sok kása- meg krumpliebéddel kellett beérnie ilyen gazdálkodás mellett. Rá is pirított egyszer a jegyző a presbiterekre, mondván : — Szégyelhetik magukat! Egy papjuk van és azt sem tudják eltartani. Kelmeteknek van a megyében a legsoványabb papjuk ! Ezt a beszédet nagyon szivükre vették a presbiterek és attól kezdve segíteni igyekeztek a tiszteletes urnák sokféle, egymásnak ellentmondó gazdasági tanácsokkal, amelyektől a megzavarodott tiszteletes csak úgy szabadult meg, hogy bérbe adta a földjét a legbuzgóbb tanácsosának. Nevezetes alakja volt falunknak Tulipán bácsi, a helybeli kántortanító. Ő volt a mi védőangyalunk, aki az édesanyám megbízásából időnkint meglátogatott városi diáktanyánkon, kiváltogatta a zálogházból a holmiainkat s ilyenkor rendszerint jó hazai füzeteket is hozott. Különösen, ha látogatónk érkezett, okvetlenül meghívtuk Tulipán bácsit pótvendégnek, mert ha benne is volt már éppen a paprikáskrumpli vagy a galuska, de a fülei mindenesetre üresek voltak s meg tudta hallgatni az adomákat, amelyeken, bármily gyakran hallotta is, mindig jóizűen nevetett. Kedvelt adomája volt édesapámnak a következő és ezt akkor szerette elmondani, ha papvendégeink voltak . A tisztelendő úr kocsizott és az úttestre nyúló gallyak miatt örökösen le kellett hajtania a fejét, a kocsist bízta meg tehát, hogy előre figyelmeztesse, ha a kocsi kiálló gallynak fut. A kocsis figyelmeztető szavai ezek voltak : — Főtisztelendő úr, könyörgöm, most tessen vigyázni, mert mindjárt jön a gally. Persze, míg a hosszú mondókájának végére ért, ez alatt a gally leütötte a tisztelendő úr kalapját. Végül türelmét veszítve, rászólt a kocsisra. — Ne igy, fiam szamár, hanem csak annyit mondj, hogy „pap, gally csap !" Ezt természetesen hosszasabban adta elő édesapám, Tulipán bácsi pedig az első szavaktól kezdve végig könnyezve nevetett; ezekben a pillanatokban még a legengesztelhetetlenebb embergyűlölőnek is ki kellett volna vele békülnie. Ugyancsak nevezetes személynek számított egy öreg birtokos, Feri bácsi, aki egyébként Lóránd öcsémnek volt a keresztapja. A keresztapáinkra mi nagyon büszkék voltunk, különösen az erejüket szerettük kirakatba állítani. Kegyetlen sértés számba ment az efféle kijelentés : — Az én keresztapám olyan erős, hogy ha megfogná a te keresztapádat, akkor a te keresztapád úgy visítana, mint az ótvaros malac. Ezt a kihívást rendszerint bokszok követték. A Feri bácsi földjén felesek gazdálkodtak, ő maga reggeltől estig az ambituson ült, szürcsölte a bicskanyitogató lőrét, no meg olykor vadászni járt. Ha Lóránd öcsém hazaérkezett az iskolai szünetekre, érdeklődött a bizonyítványa felől s bármilyen is volt az eredmény, barackot nyomott a fia fejebubjára és aztán nem törődött többé vele. Még a nótakirály, Fűzi Dani volt előttünk különösen ismeretes, ama tulajdonságánál fogva, hogy a harmadiknegyedik kvaterkánál könyökére támasztotta a fejét s menynyezetre meresztvén szemeit, megkezdette a bömbölést. Nem látott és nem hallott mást, csupán csak a koccintásra emelt poharat és azt a szót, hogy igyunk ! Érzelmei mélységének azzal adott nyomatékot, hogy a nóta versének minden sora elé egy „hej" szót biggyesztett. Aki nem dalolt vele, vagy legalább is nem rázta meg olykor a felemelt mutatóujját, arra azt mondották, hogy nincs kedélye. De hát abban az időben még nem találták fel a gramofont, meg a rádiót. Mi más tápláléka volt a szomjas füleknek, mint a dal és az adoma, a toroknak a bor és gyomornak a terített asztal örömei ? Akkortájt bőségben éltünk. Nagyobb ebédeken négyféle pecsenye, ünnepélyesebb alkalmak adtán még több került az asztalra, kétszer megismétlődő tésztával. A vastag uzsonnát kiadós vacsora követte és a három étkezés sokszor összefolyt. Máig is bámulok, hogyan bírták valaha az ilyen életet. Hazajövet én már előre borzadtam a rám váró traktáktó 993