Köztelek – 1942. 1-26. szám
1944-06-28 / 26. szám
620 KÖNYVISMERTETÉS. « Jövedelmezőségi kutatások a tiszántúli és az északi dombosvidéki mezőgazdasági kisüzemekben az 1937—1939. években. Irta : Sarkadi Kesztyűs Lajos dr. gazdasági akadémiai tanár. A szerző, mint az OMGE üzemstatisztikai bizottsága kötelékében működő debreceni kisgazdaszámtartási központ vezetője, e munkában számol be a központ háromévi kutatásainak eredményeiről. A jelentésben tárgyalt adatgyűjtés 1937-re vonatkozóan 85, 1938-ra 91 és végül 1939-re 128 adatszolgáltató kisgazdaság számtartási eredményeire támaszkodott. Összesen tehát 304 gazdaság adatait dolgozták fel. Az adatszolgáltató üzemek megoszlását tárgyaló táblázatból azonban nemcsak azok számának örvendetes gyarapodása tűnik ki, hanem az is, hogy a tárgyalt évek során sikerült a központnak adatgyűjtését a körzetébe tartozó vármegyék területére és a legjellegzetesebb üzemnagyságcsoportokra is arányosan kiterjeszteni. A szerző ezután a mezőgazdasági termelésre kiható külső tényezőket, nevezetesen az időjárási viszonyokat, a szántóföldi terméseredményeket, a termények és termelő eszközök átalakulását, a szántóföld kihasználását és az állatállomány nagyságát s megoszlását ismerteti, amelyekből kitűnik, hogy az adatszolgáltató kisüzemek az átlagosnál belterjesebb gazdálkodást folytatnak ,s így eredményeik is kedvezőbbnek tekinthetők az átlagos gazdaságokénál. Magukra a számtartási eredményekre térve, legelőször is a tőkeérték-viszonyokról nyújt a jelentés tájékoztatást. A telektőke értéke a tárgyalt három év alatt több mint 40%-kal emelkedett. Hasonlóan növekedett az állat- és az eszköztőke értéke is. Az értékváltozások vizsgálatánál nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a tárgyalt években nemcsak hogy nem azonos, hanem igen eltérő számú gazdaság adatairól van szó, s így ez a körülmény a fejlődés képét elhomályosítja. Az összes tőkeértékből a 3 év átlagában 84—85% esett az alaptőkére és csak 15—16% az üzemtőkére. A nyershozam egy kat. hold mezőgazdasági területre eső pénzértéke ugyancsak emelkedett a tárgyalt 3 év folyamán. Mindkét országrészben nagyobb hányad esett a nyershozamból a növénytermelésre, mint az állattartásra. Az üzemköltséget vizsgálva, azt látjuk, hogy annak legnagyobb részét a munkaköltség teszi, amely a legkisebb üzemkategóriákban túlnyomó részt a gazdálkodó munkabér igényéből, a nagyobb üzemcsoportnál pedig tényleges munkabérből adódott. Érdekes megállapításra jut a szerző a tulajdonképpeni üzemköltségnek a munkaköltséghez való viszonyításából. Ebből az összehasonlításból ugyanis az tűnik ki, hogy a dologi kiadások a munkaköltséghez viszonyítva fokozatosan csökkentek, vagyis, hogy a gazdák nem tudták az épületek, gépek karbantartásához és a leltárpótló új beszerzésekhez a szükséges költségeket előteremteni. A jelentés további fejezetei a jövedelmi eredményeket tárgyalják. Az idevonatkozó kutatások szerint az adatszolgáltató gazdaságok 87 %-a tisztahozammal, 13%-a pedig veszteséggel zárta számadásait. A gazdaságba fektetett tőke 1939-ben Tiszántúlon 4-60, az Északi Dombosvidéken 3-90, a visszatért Felvidéken pedig 3-06%-kal kamatozott. A legkedvezőbb üzemi eredmények azokban a gazdaságokban voltak találhatók, amelyek szántóföldjeiken sokoldalú, főként takarmánytermesztést folytattak és állattartásuk is sokoldalú és nagy teljesítőképességű volt. Ezzel szemben alacsony tiszta hozam, illetve veszteség azokban a gazdaságokban állt elő, ahol az egyoldalú szántóföldi termelés a kevés és csekély teljesítményű állattartással párosult. A jövedelmi eredmények során külön főcím alatt tárgyalja a szerző a gazdára vonatkozó jövedelmi eredményeket. Ezeknek részletes ismerete annál is inkább fontos, mert hiszen a kisgazdaságoknál nem annyira az üzemre vonatkozó tárgyi, hanem a gazdálkodóra vonatkozó személyi eredmények a legfontosabbak. A számtartási vizsgálatok erre vonatkozóan azt mutatják, hogy bár a gazdálkodó egyéni jövedelmét jelentő mezőgazdasági jövedelem a tárgyalt három év során egyre emelkedett, ezzel szemben a háztartási és magánfelhasználás értékének emelkedése még nagyobb arányú volt, úgyhogy a vagyongyarapodási folyamat 1939-ben már majdnem megállott. Az üzemnagyságok tekintetében a gazdálkodó vagyoni helyzetének alakulása a legkedvezőbb a 30—50 kat. holdas csoportnál volt. Érdekes számokat látunk a kiadványban a gazdacsalád saját munkájának értékesülésére nézve is. Eszerint a Tiszántúlon egy férfimunkanapra eső munkabérkereset 1937-ben 3-02, 1938-ban 4-91 és 1939-ben 3-18 pengőt ért el. Az Északi Dombosvidéken 1-67, 0-92 és 2-78 pengő volt ugyanezekre az évekre az egy férfimunkanapra eső munkabérkereset. A jelentés ezután a tiszántúli és északi kisgazdaságok nemzetgazdasági jövedelméről, készpénzforgalmáról és eladósodottságáról tájékoztat. Végül számítást közöl arról, hogy hány kat. hold mezőgazdasági terület ért fel az átlagos gazdasági cselédszegődmény használati értékével. Az érdekes és tanulságos adatokban gazdag beszámoló újabb bizonyíték a debreceni kisgazdaszámtartási központ vezetőjének és munkatársának buzgó és eredményes munkájára. Kapható a „Pátria" könyvkereskedésében, ára 8' pengő. W. B. KÖZTELEK, 1942 JUNIUS 28. 26 SZÁM 52-IK ÉVFOLYAM. Uradalmi állapotok dicsérete — egy napilapban. Hosszú idő óta hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy az uradalmakat és birtokosaikat napilapjaink csak sötét színekkel állítják az olvasó elé. Támadják, becsmérlik a föld rafi urait, vigasztalan képet festenek a cselédségről és igyekeznek kimutatni, hogy megszűnt a nagybirtok létjogosultsága, az kevés embernek ad kenyeret, a cselédek állati sorsban vergődnek és így tovább. Ritka, mint a fehér holló az olyan cikk, amely tárgyilagosan ad számot az uradalmi állapotokról. Érdemesnek tartom ezért felhívni a figyelmet a „Magyarság" című napilap ,,Látogatás egy mintatanyán, ahol a béresnek jól megy a sora" című közleményére, amely elismerésre méltó tárgyilagossággal emlékezik meg Károlyi Gyula gróf pusztateremi gazdaságáról. (Hogy a cikk mennyire nem elfogult és mennyire nem hízelegni akar, azt mutatja az a körülmény, hogy csak úgy mellékesen említi meg és még ezt is zárójelbe helyezi, hogy a birtok Károlyi Gyula grófé.) Napilapjaink szinte politikai pártkülönbség nélkül csak ütni szokták a nagybirtokot, jól esik azért, hogy egy jobboldali irányzatú napilap most egy húsból és vérből való birtokszemlével ajándékozott meg bennünket. „Élet a cselédházban" című részben leírja a cikkíró, hogy a gazdaságban sok a gyerek, kevés a tanító. A 2000 holdas uradalomban az egyke ismeretlen, a cselédek nem félnek a gyermekáldástól, mert el tudják tartani családjukat. A cselédházakban nincsenek közös konyhák. Itt minden családnak külön lakása és külön konyhája, külön elkerített kertje van. Az uradalom évente egyszer kívülbelül bemeszelteti a lakásokat. A cselédek nincsenek agyoncsigázva. Nyugodtan munkálhatják három holdnyi földjüket. Mindenki tarthat tehenet, hizlalhat disznót, nevelhet baromfit. Mindenkinek van kis veteményes kertje, szalma- és szénakazja és senki sem panaszkodik. Rendesen táplálkoznak, jó ételszag szívódik ki a tágas konyhákból a rózsabokros udvarokba. Parasztudvarokban alig található az a tisztaság, ami ezen a tanyán a cselédházakban fogad. „Benyitunk a hűvös szobába, ahol két fiatal leány emelkedik fel a széles díványról, ebéd utáni pihenőjükről. Olyanok, mint akármelyik városi kisasszony". (Mit szólnak majd ehhez a falukutatók ?) A szobák mindenütt padlósak és nem nedvesek, nem dohos szagúak, pedig eleget esett az eső errefelé is és a földeken még talajvíz is van. De a lakások jól épített, jól szigetelt, tágas, világos helyiségek és mindenikhez kamra és padlás tartozik. A tanyán annyi a gyerek, hogy két tanerő szükséges. Hat-hét gyermek az átlagos gyermekáldás. ..és ezek a tanyai gyerekek egészségesek, tiszták, jól öltözöttek. Nem látszik itt nyomor, rosszul tápláltság, gondozatlanság, az ember azt hinné, hogy egy jómódú falu iskolájában van." Így ír szóról-szóra a „Magyarság" cikkírója, és én úgy érzem, kötelességünk erről a cikkről a gazdatársadalom nyilvánossága előtt megemlékezni, mert napsugaras oázis ez azok mellett a vigasztalan képek mellett, amelyeket az újságcikkek és a falukutató könyvek a magyar társadalom elé vetítettek, a kihasznált, lerongyolódott, nyomorult páriának feltüntetett cselédről, a csontig úszott cselédasszonyokról, a rosszul táplált, éhező gyerekekről. Gondoljunk csak egy ismert könyv fedőlapjára, amely a cselédet meztelentestű, ázsiai bulinak állította ország-világ elé. Okosan tennék napilapjaink, ha más uradalmakban is körülnéznének és meglátnák az éremnek azt az oldalát is, amelyet a „Magyarság" cikkírója most bemutatott. Faber György, Az EMGE közgyűlése. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet folyó hó 14-én, Marosvásárhelyen tartotta évi rendes közgyűlését, amelyet az egész székelyföldi gazdatársadalom ünnepévé avatott a miniszterelnök és a szakminiszterek látogatása és a gyűlés iránt nemcsak Erdélyben, hanem az ország többi részében is ebből az alkalomból megnyilvánult nagy érdeklődés. Az az egység, amely az EMGE keretében a román megszállás alatt egész Erdély magyar gazdaközönségét egybefoglalta, újabb és fokozottabb kifejezést nyert a hatalmas seregszemlén, amely Erdély legtávolabbi részeiből is Marosvásárhelyt gyűjtötte össze mindazokat, akik a megszállás évei alatt a magyar gazdaérdekek szolgálatában állottak és akik a jövőben is ennek a célnak akarják munkájukat szentelni. A közgyűlésnek különös jelentőséget adott az a körülmény, hogy az EMGE éppen Marosvásárhelyen, tehát a Székelyföldön hívta azt egybe, bizonyítani akarván ezzel is ennek az országrésznek nagy jelentőségét, Erdély mezőgazdasága és az egylet működése szempontjából. A miniszterelnök és a kormány többi tagjai is kifejezést akartak adni a Székelyföld politikai és gazdasági jelentőségének akkor, amikor az erdélyi gazdák gyűlését használták fel alkalmul, hogy közvetlen úton megismerhessék ennek az országrésznek kívánságait. A közgyűlés nagyszabású felvonulással kezdődött, amelynek keretében a miniszterelnök és a kíséretében levő vendégek előtt elvonultak a környékbeli EMGE gazdakörök küldöttségei, színpompás népies székely viseletben. Megragadó volt különösen a lovasbandérium felvonulása, valamint a különböző gazdasági eszközök és gépek elvonultatása a vendégek előtt. Ezt követően a kultúrpalota dísztermében zajlott le az egylet közgyűlése, amely a Hiszekegy elmondásával vette kezdetét, majd Teleki Béla gróf, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet alelnöke tartotta meg rövid megnyitó beszédét. Nagy vonásokban vázolta azokat az okokat, amelyek az egyesület vezetőségét a közgyűlésnek Marosvásárhelyre való összehívására indították, majd beszámolt az erdélyi gazdatársadalom helyzetéről, törekvéseiről, hangsúlyozva az egyesület működésének jelentőségét. Az EMGE az erdélyi föld és az erdélyi gazdák érdekeit szolgálja és olyan egységbe tömöríti őket, amely lehetővé teszi a termelés áttekintését és irányítását. Az EMGE erre irányuló munkájában fontos szerepe van a gazdaköröknek, amelyek közvetlen kapcsolatot teremtenek a termelőkkel. Részletesen foglalkozott az Erdélyi Gazdasági Egylet százesztendős múltjával és azokkal a feladatokkal, amelyekkel az egyesületnek egy évszázad alatt meg kellett küzdenie. Ezután ismertette az elnök Erdélyföldbirtokpolitikai kérdéseit és a megszállás nehéz esztendőit, amelyek alatt az erdélyi gazdák az EMGE-be tömörülve mégis megteremtették életkeretüket. Beszéde végén hangsúlyozta, hogy az egyesület a gazdatársadalom megerősödött öntudatát most az ország javára kívánja gyümölcsöztetni. Utána Szász István, az egylet ügyvezető igazgatója tartott beszámolót az elmúlt év munkájáról, amelyből kiemelkedik az egyesület tevékenységének számszerű adatokkal való bemutatása. Ezek szerint az egylet taglétszáma a múlt évben 76,422-re emelkedett ; tevékenysége során a múlt év folyamán kiosztott kedvezményes áron 185 vetőgépet, 94 magtisztítógépet és 524 egyéb mezőgazdasági gépet, 18,324 q búzavetőmagot, 906 q lóhere-, 1240 q bükköny-, 113 q baltacím-, 66 q szarvaskerep-, 1121 q borsó-, 404 q bab, 32 q somkóróvetőmagot. Az állattenyésztés felkarolására kiosztásra került az egylet Eredeti MELICHAR gyártmányú /téVOISÖÉD" ©S marokrakó-aratógépek BACHER—MELICHARsnál Budapest, V., Vilmos császári út 5.