Községi Polgári Fiú és Leányiskola, Kunhegyes, 1931
sóhajtottak így: „Jaj, szegény Ferikém, vagy Józsikám, de messze vagy tőlem, jaj mi van veled, miért is engedtelek el" stb. Ez alkalommal röviden, éppen arra óhajtok rávilágítani, hogy mennyire volt szükséges, hasznos és eredményes a gyermekek nyaraltatása a múltban és mennyire kívánatos az a jövőben is ! . . . Ott kezdjem-e, hogy amikor az érkezésünk első éjszakájának pirkadó reggelén, 5—600 méter magasan ütve fel sátrainkat a hegyek közötti erdei tisztáson, ahol a kakuk szava és a rigó füttye köszöntötte ránk a reggel érkezését, ott, a fenségesen szép, szabad természet csodás csendjében, az volt az érzésünk, hogy ott közel, nagyon közel volt lelkünk a nagy mindenség alkotójához , az Istenhez ! Ha ez az áhitatosan poetikus hangulat nem is kapta meg gyermekeinknek erre még kevéssé fogékony lelkét, igen sok olyan hatást kaptak, amelyek kitörölhetetlenül élnek lelkükben és amelyek a bontakozó egyéniségük kialakulásában igen jelentékeny szerepet fognak betölteni. Vegyük először azt a közösséget, amelyben ífjaink ott éltek: a közös fekhely a sátrak alatt, az együttes élet a hegyek között, a közös munka, a közös szórakozás, a közös eledel, a közös kötelességek stb. stb., szóval a közös sors, akarva, nem akarva, közös érzéseket ébresztettek az ifjak lelkében és e közös érzés harmóniája egymás megértésében, becsülésében és a testvéri szeretet kifejlődésében kellett, hogy megnyilvánuljon ! Sajnos, csak kevés szülő tehette, hogy gyermekét és minket meglátogasson a nyaralótáborban. Aki azonban eljött, bizonyosan csodálkozva látta, hogy ott — a szükséges fegyelem megtartása mellett is — mennyivel szabadabb a mozgása gyermekének, hogy a reá bízott munkát szó nélkül is pontosan végezte sőt, hogy csupa jókedv és derű kísérték még munkájuk közben is az ifjakat. Ezeket azért említem, mert a kedvvel végzett munkára tanítjuk növendékeinket, tudván, hogy a kedv, a lélek derűje, megsokszorozza a végzett munka eredményét ! Hogy pedig mi a különbség a kedvvel, sőt jókedvvel és a kedvetlenül végzett munka között, azt ugyebár mindnyájan tudjuk magunkról. Vagy említsem az esténkint felgyűlő és messze lánggal világító tábortüzünk léleknemesítő és kedélyfejlesztő hatását ? Amikor ránkborult az éj sötétje és körülültük a lobogó rőzselángokat, gyermekeink vidám lelkéből szállt a dal és repült a vigaszt kereső bánatos magyar ének. És az édes-bús melódiákat talán a határokon túli ősmagyar hegyek visszhangozták . . . Aztán a tábortűzi mesék, játékok . .. Csak egyszer láthatta volna minden szülő a gyermekét, amikor könnyezett a szeme a vidám kacagástól. Aztán a kirándulások, a naponkénti fürdés gyönyöre stb., mind, mind olyan kedélyfejlesztő hatások, amelyeket feltétlenül hazahoztak magukkal.