Kurír - reggeli kiadás, 1990. július (1. évfolyam, 1-26. szám)

1990-07-14 / 12. szám

10 Csipketerítős asztal az ebédlő­ben, az elmaradhatatlan üveg­ablakos kredenccel. Leülünk az asztal mellé egymással szem­ben. Hallgatok, mert ha elvé­tem a beszélgetés „nyitányát”, mindent elronthatok. Házilag töltött cigarettákkal teli dobozt tol felém az asszony. - Purzicsán, gondolom, szeret.. - Ó, hogyne, hogyne - mondom, és rágyújtok. Ezzel is nyerek néhány másodpercnyi időt, hogy kifundáljam jöve­telem igazi célját... - Tulajdonképpen­­ kez­dem a mondókámat, és Faze­­kasné kérdő arcáról egy pilla­natra sem veszem le a szemem - az ügy rendkívüli, amiért jöttem. Nincs semmi baj, de tudnunk kell, hogy milyen vál­tozások történtek az ön házá­ban? (A többes szám alkalma­zásával még mindig „a főkapi­tányságról jövő nyomozót” ját­szottam meg, mert ha eláru­­­lom, hogy újságíró vagyok, talán bezárkózik az asszony...) - Iriszkére tetszik gondol­ni? - kérdi,Fazekasné. - Igen. Úgy tudjuk, hogy az ön leánya spanyollá változott. Ez a helyzet felvet bizonyos közigazgatási, állampolgársági problémákat... - mondom nagyképűen, hogy eloszlassam az asszony félelmét holmi hi­vatalos eljárástól. - Nincs semmi baj, csak utána kell járnunk, ugye. - Jó, hogy most jött, ilyen­kor a férjem alszik, tetszik tud­ni, ő éjszakai műszakban dol­gozik. A férjem nem szereti, ha családi ügyünkről beszélünk. És most elered a szó Faze­­kasné ajkáról. Elmondja, hogy ő spiritiszta társaságok tagja, médiumként egy hindu bölcs­­csel társalog. Az arcképét meg is festette...- és a falon lévő bekeretezett akvarellre mutat. Íriszre terelem a szót. - Igen, Íriszke már nem a lá­nyom, ő egy madridi asszony. Lu­ciának kell -ót­­nevezni Sokan kételkednek a családunkban Írisz reinkarnációjában, de én nem törődöm senkivel. A fér­jem sem szereti, ha őt Luciá­nak hívom, bár igaz, hogy he­tek múlnak el, amíg látja. Gerő nappal mindig alszik, ilyenkor Lucia a konyhában szor­goskodik. - Asszonyom, én azt szeret­ném tudni, hogyan történt a dolog? - Ja, hát ugye kívülállónak nagyon hihetetlen ez az eset. A gimnazista írisz dolgozatának része pedig, úgy igaz, ahogy mon­dom, íriszke nagyon beteg volt, 40 fokos láza volt. Testére vizes borogatást tettem, és ott ültem az ágya mellett... Nagyon erő­sen gondoltam rá, és kértem a jó Istent, ne vegye őt el tőlem. Talán órák is múltak el, ahogy az ágya mellett őrködtem, fot­tam a kis lázas kezét, amel mindig hűvösebb lett. Megijed­tem. Egyszer csak írisz felült az ágyban, ijedten nézett körül, és sikítva kirohant a szobából. Utánafutottam, szóltam René lányomnak, hogy fogjuk le íriszkét, mert rohama van... Sírt, kapálódzott, és valami teljesen idegen nyelven ha­dart. Képzelheti rémületün­ket, mi lett Iriszkéből! Nagy nehezen­ visszafektettük az ágyba, ő csak réveteg szemmel feküdt, és motyogott. Pedro! Pedro... ezt hajtogatta, s csak­hamar rájöttem, hogy spa­nyolul beszél. Akkor már tudtam, hogy a lányom meg­halt, és itt, nálunk, mint spa­nyol asszony ébredt fel... Nyílott az ajtó, sápadt képű nő nyitott be, fáradt arcvoná­sokkal. Ez lenne egy 15-16 éves leány? - ő donna Lucia - mutatja be Fazekasné a lányt. Tágra nyílt szemmel néz rám Lucia, félve nyújtja a kezét. - Jó napot, Lucia - kö­szöntöm, s ő halkan válaszol: - Buenos dias... Szólok hozzá magyarul, s ő a fejét rázza. Nem értem, nem értem - válaszol, de úgy ejti ki a két szót: neem­bertem... René is belép, ő írisz húga. Tizenhárom éves, őt kérdem: - Mondd, hogyan érintke­zel nővéreddel? - Nem a nővérem, mert íriszke már nincs, csak Lucia van. Tud egy keveset németül, és tőlem tanul néhány magyar szót. Főz, mos, takarít, azt ma­gyarázza kézzel-lábbal mutogat­va, hogy ő a mi szolgálólányunk. Jöttek hozzánk­ a Margit gim­­náziumbaHányok, az ő volt osz­tálytársai. „Írisz, nem ismersz meg?” - kérdezték,,de ő csak hajtogatta: neem írisz, nem írisz, Lucia. Lucia de Altarez Salvio... Fel is írta egy füzetbe a nevét, mindjárt megmutatom. René a fiókból elővesz egy iskolai füzetet. Fellapozza, s ott egy fáradt munkásasszony el­nehezült kezének vonásaival van beírva a madridi asszony neve. René most régi dolgozat­­füzeteket mutat: ez volt friszke füzete a gimnáziumban... Né­zegetem szép, szabályos leány­kaírását. Ez teljesen más, mint a spanyol nő írása. Kétségek mardosnak: mi értel­me lenne a fondorlatos csodának? Mit higgyek, kinek higgyek? Fazekasné és René egy csa­ládi fotóért kimennek a másik szobába, s egyedül maradtam Írisz­ Luciával. Nézzük egy­mást. Tanulmányozom az arcát. Azután egy hirtelen ötlettel fertelmes szemérmetlenségeket mondok neki magyarul, arra gondolva, hogy egy Szent Margit-apácáknál nevelkedett kislány, ha csak tagadja, hogy nem tud magyarul, okvetlenül elpirul, vagy megrándul az ar­ca. Nem, ő értetlenül néz, neem­bertem!hajtogatja. Fazekasné Iriszke gyermek­kori fényképeit tette az asztalra. Egyenként kezembe veszem, és próbálom hasonlítgatni a velem szemben ülő leány vonásaival. Kevés a hasonlóság, hihetetlen szinte ez a biológiai változás. A másik szobából motozás zaja hallatszott: Fazekasné ijedten neszezett fel. Ha feléb­redt a férje, botrányt csinál. Arra kér, hogy másnap kora reggel jöjjek vissza ismét, most fejezzük be... Gyalog indultam haza. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Amit két szememmel láttam, s amit saját fülemmel hallottam, egy kicsit megzavart. Ha csap­dába estem, fütyültek az újság­írói pályának! Egy nagy lapot nem lehet blamálni s ha kide­rül, hogy csalásról van szó, még a szerkesztőségbe sem te­hetem be többé a lábam. Az egyik hirdetőoszlopnál szemembe ötlött egy név: Fer­nandez Or­gaz... A Beket­ow-cir­­kusz, a mai Fővárosi Nagycir­kusz elődje plakátján szerepelt ez a név. „Fernandez Orgaz, az ő idomított lovaival!” Este megkértem Fényes igaz­gató urat, a cirkusz igazgatóját, hogy mutasson be Fernandez­­nek. A fűrészporszagú arénából az igazgató egy kis öltözőbe kí­sért. Ott öltözött a mutatvá­nyához Fernandez Orgaz. Sze­rencsére nem afféle felvett cir­kuszi név, hanem igazi spanyol artista neve. Németül jól be­szélt, így hát elmondtam jöve­telem célját. Szeretném, ha másnap időt szakítana és kijön­ne velem Fazekasékhoz. Kíváncsi vagyok, hogy egy igazi spanyol férfi előtt hogyan vizsgázik Irisz­ Lucia? Fernandezt nagyon érdekelte a furcsa ügy. Vállalkozott a tolmácsolásra. Megbeszéltük, hogy másnap reggel a Royal Szálló halljában találkozunk, és kimegyünk a Lepke utcába. Amikor Fazekasné ajtót nyi­tott, megrémült. Most már ket­ten jöttünk, csak nem lesz ebből valami baj? Gyorsan megnyugtattam, hogy csupán csak tolmácsot hoztam magam­mal, ő majd kikérdezi Luciát. Izgalmas volt a találkozás: a két távolba szakadt „honfitárs” egyhamar összebarátkozott. - rComa esta usted? - kérdezte az artista. - Perfectamento - válaszolt Lucia. Peregtek a spanyol sza­vak. Mint később Fernandez el­mondta, Lucia tökéletesen beszél spanyolul, a kiejtése ugyan nem a szalonspanyol, hanem inkább kasztíliai, a külvárosban használt argóval keverve. Jól ismeri a spa­nyol ételeket, a főtt rizsből, tengeri halból, csigából és csir­keaprólékból készült paellát, a pote gallegót, a sült krumplit, a k­edvenc fokhagymalevest, a so­­pa de ajót. Elmondta, hogy Mad­rid munkásnegyedében, a Valle­­casban lakott férjével és a gyer­mekeivel, sajnos, az egyik gye­rek, Jorge halva született. Lucia nagyon vallásos, ismeri a híres madridi San José-templomot a Calle de Alcabán, a valenciai Santos J««»»?-templomot. A fő­város központjába, a Puerto del Serra nem merészelt elmenni, mert oda csupa „dáma” jár, hogy nézne ki ott egy szegény mun­kásasszony a Calle Oscurából? Fernandez kifaggatta Luci­át, hogy hová jár vásárolni? Lucia nevetve mesélte, hogy csak a Bastróra, a Ribera de Cumduras ócskapiacára jár, vagy a Mercado de Cebadára, ott lehet olcsón kapni cipőt a gyereknek, vagy fekete csipke­kendőt a vasárnapi misére... A spanyol lovasiskola meste­re maga is csodálkozott, hogy honnan ismer ez az asszony olyan neveket, helyeket és éte­leket, amelyeket csak egy benn­szülött ismerhet! Amikor eljöttünk Fazekas­­éktól, kértem Fernandezt, hogy őszintén mondja meg ne­kem: valóban született spanyol asszonyt ismert meg Luciában, vagy egy nagyon fortélyos csalás áldozatai vagyunk? Fernandez így válaszolt: - Nézze, én nem tudhatom, hogy ez a nő vajon magyar len­ne-e, csak annyit tudok, hogy madridi és „perfectamento” beszéli a nyelvet... (Folytatjuk) E­GY BUDAPESTI LÉLEKVÁNDORLÁS REJTÉLYES ESETE 4. | \ íriszből \ D­onna luciA­ ­ / Szemtől szemben az anyával - írisz félénk, és csak a Lucia névre reagál - Nem érti a magyar szót - Spanyol artista mint tolmács - Ráthonyi J­ános S íme írisz spanyolul ■vyrir HOL VAN AZ A NYÁR, HOL A RÉGI SZERELEM? - Kijöttünk az étteremből, ahol iszogattunk. A buszmegállónál beszélgettünk, amikor odalépett hozzánk egy honfitársunk - pergeti vissza az eseményeket Mohamed, immár a rendőrsé­gen. - Ti is líbiaiak vagytok? De jó, hogy találkoztunk. Mi újság otthon? Itt turiskáskodtok? No, majd én segítek. Már hét éve Magyarországon élek, ka­tonai főiskolára járok. Ez a lány az élettársam. Miben segíthetek? Szóval, nagyon közvetlen volt hozzánk, barátkozni akart. Nem volt ellenünkre. Először jártunk Budapesten s az országban, jól­esett, hogy segítségét ajánlotta, így nem is tűnt különösnek, hogy meghívatta magát s a lányt vacsorára. A készséges fiú, Abdulhamid és a lány, Szilvia elégedetten dörzsölhette össze tenyerét. - Épp jókor jött ez a meghívás, úgyis fogytán volt már a pén­zünk. Egy diszkó dinamikus dalla­mai, villódzó fényei varázslatá­ban ismerkedtek meg. Abdul kedvesnek, jómódúnak mutatta magát. Otthonosan mozgott a magyar környezetben, hiszen többször járt már itt, a bátyja idenősült. A vékony, szőke Szil­viának sem volt ellenére a dolog. Elege volt már a nemtörődöm, börtönt is megjárt anyjából, aki helyett egy ideig a keresztany­jáért nevelték. így került Pestre, ahol bolti eladónak tanult, az Saleh sebektől borítva, hatalmas vértócsában feküdt a padlón. Barátja Mohamed, az iszonyúan sajgó fejét tapogatta. Csak nem lett nekem is valami bajom? Aztán Saleh fölé hajolt. Mi történhetett? E sebek szurkálás nyo­mai, de hol a kés, és hol az a fiú és az a lány? Iskolától segélyeket kapott, a kollégiumban lakhatott. Ezt is unta már, kötöttségnek érezte. Utálta az osztálytársait is, akik elmondták a tanároknak, ha el­ölment diszkózni, pláne arab fiúkkal, akik gavallérok voltak, s divatos cuccokat kapott tőlük. Minduntalan sündisznóállásba kényszerítették a folytonos fag­gatózásaikkal, hogy hol, kivel jár... - Csakis velem láthatták - bizonygatja Abdulhamid. - Esetleg a barátaimmal. Sze­rettem Szilviát. El akartam venni feleségül. Elhalmoztam aján­dékokkal is. Szilvia mondja: - Az elején tetszett Hamid. Kedveskedett. Azt állította, hogy katonai főis­kolát végzett s ért a számítógé­pekhez, meg hogy két üzlete is van. Ajándékok? Egyszer adott egy láncot, azt hiszem, arany volt. Abdulhamid sórgornője min­dent cáfol: - Nem lehetett el­igazodni Hamidon, egyszer így, másszor úgy beszélt. Azt hiszem, hazudott. Nem lehetett gazdag sem, hiszen még az esküvőnkön sem adott ajándékot, illetve adott, de később visszakérte. A bátyjától, vagyis a férjemtől is többször kért kölcsön. Vesze­kedtek is... Abdulhamid­­ a priccsen ülve egykedvűen legyint: - Hazudnak mindannyian. Tagadhatatlan, ha volt is pén­ze Hamidnak, hamar elverte, mert a Szilviával elköltött utolsó éttermi ebédnél adós maradt húsz forinttal. Ekkor ütötte meg fülét a két líbiai beszélgetése. Hohó, ezek most érkeztek, ép­pen kapóra jöttek! A turistacéllal idelátogatott Saleh és Mohamed Budán bérelt lakásába hívta meg újdonsült is­merőseit, Abdulhamidot és Szilviát. A kiadós vacsora után jócskán fogyott a vodka és a bor. A lány feje hamarosan az asztalra bukott, s Mohamednek is le-le­­ragadt a szeme. „Valamit bele­kevertek az italomba.” - állította később a vallomásában. Különös módon Abdulhamid is ugyanezt vallotta. Tény, hogy Mohamed késő éjjel bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra. Kisvártatva utána ment Szilvia és elnyúlt a másik heverőn. Abdulhamid és Saleh tovább ivott. Majd elérkezett a végzetes pillanat... Abdulhamid: - Láttam, hogy ezek ketten nagyon nézegetik Szilviát, aki - talán direkt - leöntötte a szoknyáját borral. A fürdőszobában kimosta a foltot, és egy szál bugyiban ült vissza az asztalhoz. Később, amikor a szobába nyitottam, Saleh Szil­vián feküdt. Elrántottam. Kés villant a kezében. Dulakodtunk. Mohamed is rámtámadt. Én csak védtem magamat meg Szilviát. Nem tudom, ki szúrta meg Sa­­lehet... Mohamed: - Én nem hallot­tam semmi zajt. Elkábultam az italtól, mélyen aludtam. Arra ébredtem hajnalban, hogy Saleh az ágyam mellett görnyed és nyög... és csupa vér... Döröm­böltem az ajtón, mert be volt zárva. A kulcsot a házigazda ta­lálta meg kint a fűben vagy a virágok-bokrok között, amik kö­rülvették a családi házat. (A szerencsére életben ma­radt) Saleh: - Észrevettem, hogy iszogatás közben Hamid erősen nézegeti a táskánkat... Már én is mentem volna aludni, mikor késszúrást éreztem a hát­sómban, s azt kiabálja Hamid, hogy hol a pénz. A táskában, nyögtem ki és elzuhantam. Utá­na már csak arra emlékszem, hogy Mohamed törölgeti a vé­remet. 780 dollár és kétezer fo­rint volt a táskánkban. Szinte mindenünket elvitték. Szilviához nem nyúltunk úgy, pedig olyan kurvafélének néztük. Szilvia: - Már majdnem el­aludtam, mikor rámesett a kan­csal arab (Saleh), annyira részeg volt. Hamid,bejött a szobába. Verekedtek. Én a fürdőszobába menekültem. Mire visszajöttem, Saleh véresen feküdt. Hamid kezében nem láttam kést. (Később már azt vallotta, hogy ott szorította kezében a gyilkos szerszámot.) Hamid rámszólt, hogy „keress értékeket!” és „pakolj mindent a táskába!” A lány engedelmeskedett. Sőt kimosta a véres ruhákat is, a sa­játját pedig a bizományiba adt be. Elrejtőztek Szilvia Zalaeger­szegen lakó anyjánál, majd Ba­­latonszemesen. Onnan Szom­bathelyre menekültek. Itt fogták el őket a rendőrök. Szembesítés. Szilvia: - A kancsal csak rámesett. Nálad volt a kés. Én nem láttam semmit, nem bántottam senkit. Abdulhamid: - Te döfted hátba Saleht. A kést később egy hídról eldobtam. Abdulhamid Mohamed Mah­mud emberölés kísérletéért, Raczi Szilvia kifosztás bűntet­téért felel a törvény előtt. TAMÁS TIBOR A­z arab szúrt, a magyar pokok­ 1990. július 14.

Next