Kurír - reggeli kiadás, 1990. július (1. évfolyam, 1-26. szám)
1990-07-14 / 12. szám
10 Csipketerítős asztal az ebédlőben, az elmaradhatatlan üvegablakos kredenccel. Leülünk az asztal mellé egymással szemben. Hallgatok, mert ha elvétem a beszélgetés „nyitányát”, mindent elronthatok. Házilag töltött cigarettákkal teli dobozt tol felém az asszony. - Purzicsán, gondolom, szeret.. - Ó, hogyne, hogyne - mondom, és rágyújtok. Ezzel is nyerek néhány másodpercnyi időt, hogy kifundáljam jövetelem igazi célját... - Tulajdonképpen kezdem a mondókámat, és Fazekasné kérdő arcáról egy pillanatra sem veszem le a szemem - az ügy rendkívüli, amiért jöttem. Nincs semmi baj, de tudnunk kell, hogy milyen változások történtek az ön házában? (A többes szám alkalmazásával még mindig „a főkapitányságról jövő nyomozót” játszottam meg, mert ha elárulom, hogy újságíró vagyok, talán bezárkózik az asszony...) - Iriszkére tetszik gondolni? - kérdi,Fazekasné. - Igen. Úgy tudjuk, hogy az ön leánya spanyollá változott. Ez a helyzet felvet bizonyos közigazgatási, állampolgársági problémákat... - mondom nagyképűen, hogy eloszlassam az asszony félelmét holmi hivatalos eljárástól. - Nincs semmi baj, csak utána kell járnunk, ugye. - Jó, hogy most jött, ilyenkor a férjem alszik, tetszik tudni, ő éjszakai műszakban dolgozik. A férjem nem szereti, ha családi ügyünkről beszélünk. És most elered a szó Fazekasné ajkáról. Elmondja, hogy ő spiritiszta társaságok tagja, médiumként egy hindu bölcscsel társalog. Az arcképét meg is festette...- és a falon lévő bekeretezett akvarellre mutat. Íriszre terelem a szót. - Igen, Íriszke már nem a lányom, ő egy madridi asszony. Luciának kell -ótnevezni Sokan kételkednek a családunkban Írisz reinkarnációjában, de én nem törődöm senkivel. A férjem sem szereti, ha őt Luciának hívom, bár igaz, hogy hetek múlnak el, amíg látja. Gerő nappal mindig alszik, ilyenkor Lucia a konyhában szorgoskodik. - Asszonyom, én azt szeretném tudni, hogyan történt a dolog? - Ja, hát ugye kívülállónak nagyon hihetetlen ez az eset. A gimnazista írisz dolgozatának része pedig, úgy igaz, ahogy mondom, íriszke nagyon beteg volt, 40 fokos láza volt. Testére vizes borogatást tettem, és ott ültem az ágya mellett... Nagyon erősen gondoltam rá, és kértem a jó Istent, ne vegye őt el tőlem. Talán órák is múltak el, ahogy az ágya mellett őrködtem, fottam a kis lázas kezét, amel mindig hűvösebb lett. Megijedtem. Egyszer csak írisz felült az ágyban, ijedten nézett körül, és sikítva kirohant a szobából. Utánafutottam, szóltam René lányomnak, hogy fogjuk le íriszkét, mert rohama van... Sírt, kapálódzott, és valami teljesen idegen nyelven hadart. Képzelheti rémületünket, mi lett Iriszkéből! Nagy nehezen visszafektettük az ágyba, ő csak réveteg szemmel feküdt, és motyogott. Pedro! Pedro... ezt hajtogatta, s csakhamar rájöttem, hogy spanyolul beszél. Akkor már tudtam, hogy a lányom meghalt, és itt, nálunk, mint spanyol asszony ébredt fel... Nyílott az ajtó, sápadt képű nő nyitott be, fáradt arcvonásokkal. Ez lenne egy 15-16 éves leány? - ő donna Lucia - mutatja be Fazekasné a lányt. Tágra nyílt szemmel néz rám Lucia, félve nyújtja a kezét. - Jó napot, Lucia - köszöntöm, s ő halkan válaszol: - Buenos dias... Szólok hozzá magyarul, s ő a fejét rázza. Nem értem, nem értem - válaszol, de úgy ejti ki a két szót: neembertem... René is belép, ő írisz húga. Tizenhárom éves, őt kérdem: - Mondd, hogyan érintkezel nővéreddel? - Nem a nővérem, mert íriszke már nincs, csak Lucia van. Tud egy keveset németül, és tőlem tanul néhány magyar szót. Főz, mos, takarít, azt magyarázza kézzel-lábbal mutogatva, hogy ő a mi szolgálólányunk. Jöttek hozzánk a Margit gimnáziumbaHányok, az ő volt osztálytársai. „Írisz, nem ismersz meg?” - kérdezték,,de ő csak hajtogatta: neem írisz, nem írisz, Lucia. Lucia de Altarez Salvio... Fel is írta egy füzetbe a nevét, mindjárt megmutatom. René a fiókból elővesz egy iskolai füzetet. Fellapozza, s ott egy fáradt munkásasszony elnehezült kezének vonásaival van beírva a madridi asszony neve. René most régi dolgozatfüzeteket mutat: ez volt friszke füzete a gimnáziumban... Nézegetem szép, szabályos leánykaírását. Ez teljesen más, mint a spanyol nő írása. Kétségek mardosnak: mi értelme lenne a fondorlatos csodának? Mit higgyek, kinek higgyek? Fazekasné és René egy családi fotóért kimennek a másik szobába, s egyedül maradtam Írisz Luciával. Nézzük egymást. Tanulmányozom az arcát. Azután egy hirtelen ötlettel fertelmes szemérmetlenségeket mondok neki magyarul, arra gondolva, hogy egy Szent Margit-apácáknál nevelkedett kislány, ha csak tagadja, hogy nem tud magyarul, okvetlenül elpirul, vagy megrándul az arca. Nem, ő értetlenül néz, neembertem!hajtogatja. Fazekasné Iriszke gyermekkori fényképeit tette az asztalra. Egyenként kezembe veszem, és próbálom hasonlítgatni a velem szemben ülő leány vonásaival. Kevés a hasonlóság, hihetetlen szinte ez a biológiai változás. A másik szobából motozás zaja hallatszott: Fazekasné ijedten neszezett fel. Ha felébredt a férje, botrányt csinál. Arra kér, hogy másnap kora reggel jöjjek vissza ismét, most fejezzük be... Gyalog indultam haza. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Amit két szememmel láttam, s amit saját fülemmel hallottam, egy kicsit megzavart. Ha csapdába estem, fütyültek az újságírói pályának! Egy nagy lapot nem lehet blamálni s ha kiderül, hogy csalásról van szó, még a szerkesztőségbe sem tehetem be többé a lábam. Az egyik hirdetőoszlopnál szemembe ötlött egy név: Fernandez Orgaz... A Beketow-cirkusz, a mai Fővárosi Nagycirkusz elődje plakátján szerepelt ez a név. „Fernandez Orgaz, az ő idomított lovaival!” Este megkértem Fényes igazgató urat, a cirkusz igazgatóját, hogy mutasson be Fernandeznek. A fűrészporszagú arénából az igazgató egy kis öltözőbe kísért. Ott öltözött a mutatványához Fernandez Orgaz. Szerencsére nem afféle felvett cirkuszi név, hanem igazi spanyol artista neve. Németül jól beszélt, így hát elmondtam jövetelem célját. Szeretném, ha másnap időt szakítana és kijönne velem Fazekasékhoz. Kíváncsi vagyok, hogy egy igazi spanyol férfi előtt hogyan vizsgázik Irisz Lucia? Fernandezt nagyon érdekelte a furcsa ügy. Vállalkozott a tolmácsolásra. Megbeszéltük, hogy másnap reggel a Royal Szálló halljában találkozunk, és kimegyünk a Lepke utcába. Amikor Fazekasné ajtót nyitott, megrémült. Most már ketten jöttünk, csak nem lesz ebből valami baj? Gyorsan megnyugtattam, hogy csupán csak tolmácsot hoztam magammal, ő majd kikérdezi Luciát. Izgalmas volt a találkozás: a két távolba szakadt „honfitárs” egyhamar összebarátkozott. - rComa esta usted? - kérdezte az artista. - Perfectamento - válaszolt Lucia. Peregtek a spanyol szavak. Mint később Fernandez elmondta, Lucia tökéletesen beszél spanyolul, a kiejtése ugyan nem a szalonspanyol, hanem inkább kasztíliai, a külvárosban használt argóval keverve. Jól ismeri a spanyol ételeket, a főtt rizsből, tengeri halból, csigából és csirkeaprólékból készült paellát, a pote gallegót, a sült krumplit, a kedvenc fokhagymalevest, a sopa de ajót. Elmondta, hogy Madrid munkásnegyedében, a Vallecasban lakott férjével és a gyermekeivel, sajnos, az egyik gyerek, Jorge halva született. Lucia nagyon vallásos, ismeri a híres madridi San José-templomot a Calle de Alcabán, a valenciai Santos J««»»?-templomot. A főváros központjába, a Puerto del Serra nem merészelt elmenni, mert oda csupa „dáma” jár, hogy nézne ki ott egy szegény munkásasszony a Calle Oscurából? Fernandez kifaggatta Luciát, hogy hová jár vásárolni? Lucia nevetve mesélte, hogy csak a Bastróra, a Ribera de Cumduras ócskapiacára jár, vagy a Mercado de Cebadára, ott lehet olcsón kapni cipőt a gyereknek, vagy fekete csipkekendőt a vasárnapi misére... A spanyol lovasiskola mestere maga is csodálkozott, hogy honnan ismer ez az asszony olyan neveket, helyeket és ételeket, amelyeket csak egy bennszülött ismerhet! Amikor eljöttünk Fazekaséktól, kértem Fernandezt, hogy őszintén mondja meg nekem: valóban született spanyol asszonyt ismert meg Luciában, vagy egy nagyon fortélyos csalás áldozatai vagyunk? Fernandez így válaszolt: - Nézze, én nem tudhatom, hogy ez a nő vajon magyar lenne-e, csak annyit tudok, hogy madridi és „perfectamento” beszéli a nyelvet... (Folytatjuk) EGY BUDAPESTI LÉLEKVÁNDORLÁS REJTÉLYES ESETE 4. | \ íriszből \ Donna luciA / Szemtől szemben az anyával - írisz félénk, és csak a Lucia névre reagál - Nem érti a magyar szót - Spanyol artista mint tolmács - Ráthonyi János S íme írisz spanyolul ■vyrir HOL VAN AZ A NYÁR, HOL A RÉGI SZERELEM? - Kijöttünk az étteremből, ahol iszogattunk. A buszmegállónál beszélgettünk, amikor odalépett hozzánk egy honfitársunk - pergeti vissza az eseményeket Mohamed, immár a rendőrségen. - Ti is líbiaiak vagytok? De jó, hogy találkoztunk. Mi újság otthon? Itt turiskáskodtok? No, majd én segítek. Már hét éve Magyarországon élek, katonai főiskolára járok. Ez a lány az élettársam. Miben segíthetek? Szóval, nagyon közvetlen volt hozzánk, barátkozni akart. Nem volt ellenünkre. Először jártunk Budapesten s az országban, jólesett, hogy segítségét ajánlotta, így nem is tűnt különösnek, hogy meghívatta magát s a lányt vacsorára. A készséges fiú, Abdulhamid és a lány, Szilvia elégedetten dörzsölhette össze tenyerét. - Épp jókor jött ez a meghívás, úgyis fogytán volt már a pénzünk. Egy diszkó dinamikus dallamai, villódzó fényei varázslatában ismerkedtek meg. Abdul kedvesnek, jómódúnak mutatta magát. Otthonosan mozgott a magyar környezetben, hiszen többször járt már itt, a bátyja idenősült. A vékony, szőke Szilviának sem volt ellenére a dolog. Elege volt már a nemtörődöm, börtönt is megjárt anyjából, aki helyett egy ideig a keresztanyjáért nevelték. így került Pestre, ahol bolti eladónak tanult, az Saleh sebektől borítva, hatalmas vértócsában feküdt a padlón. Barátja Mohamed, az iszonyúan sajgó fejét tapogatta. Csak nem lett nekem is valami bajom? Aztán Saleh fölé hajolt. Mi történhetett? E sebek szurkálás nyomai, de hol a kés, és hol az a fiú és az a lány? Iskolától segélyeket kapott, a kollégiumban lakhatott. Ezt is unta már, kötöttségnek érezte. Utálta az osztálytársait is, akik elmondták a tanároknak, ha elölment diszkózni, pláne arab fiúkkal, akik gavallérok voltak, s divatos cuccokat kapott tőlük. Minduntalan sündisznóállásba kényszerítették a folytonos faggatózásaikkal, hogy hol, kivel jár... - Csakis velem láthatták - bizonygatja Abdulhamid. - Esetleg a barátaimmal. Szerettem Szilviát. El akartam venni feleségül. Elhalmoztam ajándékokkal is. Szilvia mondja: - Az elején tetszett Hamid. Kedveskedett. Azt állította, hogy katonai főiskolát végzett s ért a számítógépekhez, meg hogy két üzlete is van. Ajándékok? Egyszer adott egy láncot, azt hiszem, arany volt. Abdulhamid sórgornője mindent cáfol: - Nem lehetett eligazodni Hamidon, egyszer így, másszor úgy beszélt. Azt hiszem, hazudott. Nem lehetett gazdag sem, hiszen még az esküvőnkön sem adott ajándékot, illetve adott, de később visszakérte. A bátyjától, vagyis a férjemtől is többször kért kölcsön. Veszekedtek is... Abdulhamid a priccsen ülve egykedvűen legyint: - Hazudnak mindannyian. Tagadhatatlan, ha volt is pénze Hamidnak, hamar elverte, mert a Szilviával elköltött utolsó éttermi ebédnél adós maradt húsz forinttal. Ekkor ütötte meg fülét a két líbiai beszélgetése. Hohó, ezek most érkeztek, éppen kapóra jöttek! A turistacéllal idelátogatott Saleh és Mohamed Budán bérelt lakásába hívta meg újdonsült ismerőseit, Abdulhamidot és Szilviát. A kiadós vacsora után jócskán fogyott a vodka és a bor. A lány feje hamarosan az asztalra bukott, s Mohamednek is le-leragadt a szeme. „Valamit belekevertek az italomba.” - állította később a vallomásában. Különös módon Abdulhamid is ugyanezt vallotta. Tény, hogy Mohamed késő éjjel bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra. Kisvártatva utána ment Szilvia és elnyúlt a másik heverőn. Abdulhamid és Saleh tovább ivott. Majd elérkezett a végzetes pillanat... Abdulhamid: - Láttam, hogy ezek ketten nagyon nézegetik Szilviát, aki - talán direkt - leöntötte a szoknyáját borral. A fürdőszobában kimosta a foltot, és egy szál bugyiban ült vissza az asztalhoz. Később, amikor a szobába nyitottam, Saleh Szilvián feküdt. Elrántottam. Kés villant a kezében. Dulakodtunk. Mohamed is rámtámadt. Én csak védtem magamat meg Szilviát. Nem tudom, ki szúrta meg Salehet... Mohamed: - Én nem hallottam semmi zajt. Elkábultam az italtól, mélyen aludtam. Arra ébredtem hajnalban, hogy Saleh az ágyam mellett görnyed és nyög... és csupa vér... Dörömböltem az ajtón, mert be volt zárva. A kulcsot a házigazda találta meg kint a fűben vagy a virágok-bokrok között, amik körülvették a családi házat. (A szerencsére életben maradt) Saleh: - Észrevettem, hogy iszogatás közben Hamid erősen nézegeti a táskánkat... Már én is mentem volna aludni, mikor késszúrást éreztem a hátsómban, s azt kiabálja Hamid, hogy hol a pénz. A táskában, nyögtem ki és elzuhantam. Utána már csak arra emlékszem, hogy Mohamed törölgeti a véremet. 780 dollár és kétezer forint volt a táskánkban. Szinte mindenünket elvitték. Szilviához nem nyúltunk úgy, pedig olyan kurvafélének néztük. Szilvia: - Már majdnem elaludtam, mikor rámesett a kancsal arab (Saleh), annyira részeg volt. Hamid,bejött a szobába. Verekedtek. Én a fürdőszobába menekültem. Mire visszajöttem, Saleh véresen feküdt. Hamid kezében nem láttam kést. (Később már azt vallotta, hogy ott szorította kezében a gyilkos szerszámot.) Hamid rámszólt, hogy „keress értékeket!” és „pakolj mindent a táskába!” A lány engedelmeskedett. Sőt kimosta a véres ruhákat is, a sajátját pedig a bizományiba adt be. Elrejtőztek Szilvia Zalaegerszegen lakó anyjánál, majd Balatonszemesen. Onnan Szombathelyre menekültek. Itt fogták el őket a rendőrök. Szembesítés. Szilvia: - A kancsal csak rámesett. Nálad volt a kés. Én nem láttam semmit, nem bántottam senkit. Abdulhamid: - Te döfted hátba Saleht. A kést később egy hídról eldobtam. Abdulhamid Mohamed Mahmud emberölés kísérletéért, Raczi Szilvia kifosztás bűntettéért felel a törvény előtt. TAMÁS TIBOR Az arab szúrt, a magyar pokok 1990. július 14.