Kurír - reggeli kiadás, 1990. július (1. évfolyam, 1-26. szám)

1990-07-23 / 19. szám

1990. július 23. B­ icska Maxi birodalma VOLT EGYSZER EGY „ÁRVA”, HIÁNYZOTT A LÁBA... Féllábú, mocskos kölyök ül a Marx téri aluljáró közepén és énekel: „Marná mea, marná mea...” Magas, átható fejhangon gajdolja: édesanyám édesanyám... Ép lábát előre nyújtja, a másikat, a combközéptől csonkoltat, kitakarja - lássák. Az aluljárói szomorújáték kellékei: egy nejlonszatyor, egy mankó és egy kartonlap. A papundeklire írt szöveg rossz németséggel tudatja a szépszámú szánako­zó polgárokkal, hogy akit most látnak-hallanak, az a romániai forradalom árvája, aki nemcsak fél lábát, hanem szüleit is elveszítette... ülnek a gyerek előtt a forintok. Az emberek kér­dezgetnek is, de a gyerek csak gajdol és nem néz senkire. A pénzt sem kö­szöni meg. Nem tud magyarul. Földbegyökerezett lábbal ál­lunk a látvány, a gyerek előtt. Néhány lépéssel odébb könyv­árust szólítunk meg. - Ismeri a gyereket? - Egy hónapja már, hogy ide jár. De nincs egyedül. Van úgy, hogy ketten-hárman is vannak. Nézzenek csak körül jobban. Néhány óra alatt többet ke­resnek, mint mi, akik reggeltől estig itt dolgozunk - jön a hideg zuhannyal felérő válasz. - Állítólag a Nyugati pályaudvar várójában alszanak. Érdeklőd­jenek a rendőrőrsön. Egyszer már bevitték őket, de másnap újból megjelentek a szeren­csétlenek. Leguggolunk a gyerekhez. Alkalmi tolmács segítségével megtudjuk, hogy a 13 éves Raf­­faelnek „csak” vásárolni mentek a szülei... A gyerek feltápász­­kodik és szó nélkül odébb bo­torkál, majd ismét letelepszik. Befejezte a beszélgetést. A rendőrőrsön először bizal­matlanul fogadnak. - Hát jó. Akarják tudni az igazságot? - kérdezi egy fő­törzsőrmester. - Igen, behoz­tuk már őket. Telefonáltunk mi mindenhová. Sem a román nagykövetség, sem a máltaiak nem tudtak mit kezdeni velük. Akkor meg hová forduljunk? elengedtük őket. Ha beléjük botlunk, igyekszünk nem oda­figyelni. Elég a dolgunk nél­külük is. Az aluljáróban közterület­felügyelők intézkednek. Udva­riasan, de határozottan tessé­kelik el valahová, valameddig az alkalmi árusokat. A földön ülő táblás gyerekeket messzire ke­rülik. Már négyen vannak. Szin­te mértani pontossággal osz­tották föl egymás közt a terepet. „Nem adok interjút” - mondja a fiatal, megviselt felü­gyelő. Aztán elmondja, hogy tu­domása szerint minden reggel márkás, nyugati autóból száll­nak ki a srácok az Oktogonnál. Ha nem hiszem, járjak utána. Ő már így is sokat mondott... Gondterhelten búcsúzik. Ötveneseket, százasokat, sőt,­ ötszázast is kapnak az „árvák”. Vajon, mi az igazság? Jól szerve­zett koldulás szemtanúi vagyunk valamennyien? Végigtelefonáltam az összes lehetséges hivatalt, ahol talán tehetnének valamit a gyereke­kért. Még népi sejtem, hogy egy izgalmas, telefonos labdajátékba kezdtem. A Fővárosi Gyermek és Ifjúságvédő Intézet igazgatója, dr. Kóti János már hallott az eset­ről. Nem én vagyok az első telefonáló. Ő nem tehet sem­mit. Az intézmény tele van Ro­mániából érkezett gyerekkel, akiket a szülők itthagynak, aztán eltűnnek, ők különben sem rendelkeznek hatósági jogkör­rel. Ajánlja, hívjam fel az V. kerületi tanács gyámügyi cso­portját. A Marx téri aluljáró három - az V, a VI. és a XIII. - kerület közigazgatási határán található. Gondolom jobb, ha a Fővárosi Tanács anya és gyermekvédelmi osztályához fordulok segítsé­gért. Kovács Vera osztályveze­tőnek mesélem el a történetet. - Ilyet még nem is hallot­tam. Ez borzasztó. Valamit ten­ni kellene... - De mit, asszonyom? Azért hívtam önöket, hogy talán segíteni tudnak. - Sajnos, mi nem vagyunk il­letékesek. Tudja, ilyen esetek­ben a rendőröknek ideiglenes gondoskodásbavételi határozat alapján kellene átadniuk a gye­rekeket az illetékeseknek. - Tessék m­ondani, azok kik lennének? A GYIVI sem tekinti magát illetékesnek. És gondolja, hogy felhívhatom egy rendőr fi­gyelmét arra, hogy mit kellene csi­nálnia ilyen esetben? - Igen. Megmondhatja neki. - Asszonyom, nem gondolja, hogy a rendőr esetleg megsértődne, vagy kioktatna? - Nem, nem hiszem. De ké­rem, jelezze majd, mire jutott. - Jelezni fogom. Köszönöm a segítségét. Kézit cső... - Várjon, kérem. Lehet, hogy ez egy országos ügy. Talán hívja fel a Népjóléti Minisz­tériumot. Lehet, hogy ott tudnak segíteni... *** Vissza az aluljáróba. Szeretnénk meglesni, hogy hová tűnnek nap nap után a „forradalom árvái”. Nem találjuk őket. Az ismerős könyvárus látta, hogy két óra körül elvitték a gyerekeket. A BRFK ügyeletén érdek­lődöm. Nem tudnak semmit. Kérik, hívjam őket később. Akkor sem tudnak bővebb fel­világosítást adni. Reggel ér­deklődjek. *** A szerkesztőségben telefon­­üzenet vár: bevittek három „árvát” a Nyugati pályaudvari őrsre. Indulok. Velem tart a Vöröskereszt menekültügyi szolgálatának vezetője is. Ha előkerülnek a gyerekek szülei, akkor a szolgálat elhelyezheti a családot Csillebércen, a me­nekülteket befogadó táborban. Szállás, tisztálkodási lehetőség, orvosi ellátás, háromszori meleg étel, ruhasegély. A néhány hónapos biztos fedél esélyt teremthet az újrakezdéshez, a munkavállaláshoz. Az őrsön ott vannak - Raffael kivételével - a már tegnap megismert srácok. Egy mankós, egy csonkolt kézfejet sejtető kötést viselő kis fekete fiú, és a 13 éves Constantin, a legidősebb, a legegészségesebb a bekísértek közül. Két széken feszengenek hárman. Riadtak. Tolmács - egy önként vállal­kozó erdélyi fiatalember­­ segítségével érdeklődöm Raffael holléte felől. Constantin, Raf­fael unokatestvére a szóvivő. Gazdag fantáziája ellenére a gyerek nem képes visszaem­lékezni a tegnapi napra. Nem voltak az aluljáróban. Raffael pedig most is otthon fekszik, hiszen féllábú, pihennie kell. A mama vigyáz rá. Az otthon Kőbányán, az Ak­na utcai szeméttelepen van. Mielőtt elindulnánk a szülők­höz, a rendőrök visszaadják Constantinnak a nála talált ér­tékeket. Skatulya gyufa, egy do­boz Sophiane, hatszáz valahány forint és a német nyelvű kar­tonlapok. A fiúnak alá kell írnia az átvételi elismervényt. Három keresztet rajzol... Két lestrapált Ladával indu­lunk Kőbányára. A szemét­telephez érve Constantin meg­mutatja, hogy a kőfalon hol található­ az általuk használt „kapu”. Átpréselődünk. Öt-hat különböző méretű sátor körül zajlik az élet. Barna, bajuszos férfiak, virágmintás fejkendőt viselő asszonyok, fél­meztelen gyerekek. A család, a rokonság. Tizen-tizenöten le­hetnek, de a közösség nem tel­jes. Raffael elment valahová. Az egyik férfi papíron is át­veszi a rendőröktől a gyereke­ket. Vastag nyaklánca, súlyos gyűrűje­­ arany. Megköszöni a rendőrök gondoskodását. - Tudják, milyenek a gyere­kek? Reggel elküldjük őket a Kö­zértbe, aztán elcsavarognak... A nagy család érvényes útle­véllel tartózkodik Magyarorszá­gon. Ausztriába, Kanadába sze­retnének eljutni, de még nem kaptak vízumot. Pedig a forradalomban részt vettek. A­­ gyerekek is akkor sérültek meg. Az egyik férfi megfogja a kezemet és a fejére rakja. Meg kell tapogatnom koponyáján egy puskatus okozta mélyedést. A szekusok tették. Illiescu sem jobb Causescunál. Ezért sze­retnének nyugatra menni. Most itt keresik a megélhetésüket a szeméttelepen. Nem beszélnek magyarul, más munkát nem kapnak. Rongyot, üveget válo­gatnak, mosnak, aztán eladják. Nehéz az élet... Megígérik, elmennek a Vö­röskeresztbe. Kérik, írjam fel a címet, és hogy kit keressenek. A rendőrök nem rejtik véka alá véleményüket a kocsiban. - Megérte, uram? Mit csi­náltunk? Semmit. Holnap me­gint ott lesznek az aluljárókban. Ha nem a Marx tériben, akkor másutt. Akár mérget is vennék rá - morogja Virág törzsőr­mester. - Hol vannak a törvé­nyek? Hogyan intézkedjünk? Tudja mennyit fogyasztott ez a két kocsi a semmiért? Az URH-ban közüikt a járőr­rel, hogy menjen a VI. kerületi tanácshoz. Dr. Bíró Mária szoc­­polost kell keresni. Az Okto­gonnál egy féllábú román kisfiú énekel. Árva. Kínunkban ne­vetni kezdünk. A tanács szociálpolitikai elő­adója lakossági bejelentés alap­ján kéri a rendőri intézkedést. A hölgy ugyan végighallgatja tör­ténetemet az „árvákról”, de neki intézkednie kell. - Asszonyom, mit tesz, ha ott találjuk a gyereket? - A rendőri igazoltatás után fölveszem a fiú adatait és átad­juk a Fővárosi GYTVI-nek.­­ Ezeknél a gyerekeknél nincs semmiféle irat. A szülők Kőbányán „dolgoznak”.­­ Ez majd kiderül a hely­színen. A Kállay Éva Nevelő­­otthonban 30 napig lehet a gyerek ideiglenesen. Ha ezalatt az idő alatt a szülők nem je­lentkeznek, akkor a rendőrök kutatják fel őket. Ha a keresés eredménytelen, akkor tartós ne­velőotthoni gondozásba tesszük. Megérkezünk az Oktogonra. Az édességbolt eladója szerint a kis román fél órája ment el az Emke irányába. Bottal üthetjük a nyomát. Az Emke már egy másik kerület... TRIZNA ISTVÁN A romániai forradalom árvája? Sem a román nagykövetség, sem a máltaiak nem tudtak mit kezdeni velük Öt-hat különböző' méretű' sátor körül zajlik az élet Fotó: OLÁH ANDREA 11

Next