Kurír - esti kiadás, 1990. július (1. évfolyam, 1-22. szám)
1990-07-25 / 18. szám
12 1990. július 25. örvénysértés nélkül - Most lesz az újabb tárgyalás? - Most. Csak nehéz már idegekkel bírni. - Vannak illúzióid? Bízol a kegyes elbírálásban? - Még reménykedem. Ez nagyon rendes cégnek látszik. Most ülünk le először tárgyalni. Talán megértésből, talán méltányosságból, talán tisztességből kisegítenek azzal az igazán minimális pénzzel, ami szükséges lenne, hogy nyolc év után végre elkészítsük a már leforgatott, összevágott filmet. Illetve egyiket a már nem is tudom hányadik, kényszerűen befejezetlenül maradt filmjeink közül. És ilyenkor bátyáddal elkezditek riszálni magatokat, hogy szolid, rosszul szituált, nemzetközi hírű dokumentumfilmes páros némi készpénz reményében filmje befejezéséhez szponzort keres... - Majdhogynem. Kéregetünk, kunyerálunk, házalunk, holott nem arról van szó, hogy két hóbortos amatőr sajtcédulával házal valami zagyva ötlettel rengeteg pénzt remélve. Végül is azért már letettünk egy s mást - említsem a Törvénysértés nélkült, ami kiváltott némi visszhangot itthon és külföldön is. Az anyagot leforgattuk, itt van megvágva, csak ahhoz kéne némi pénz - még az eddig belefektetetthez képest is elenyésző -, hogy összerakjuk, és magát a filmet elkészítsük. Ez nem a mi önmegvalósításunkat szolgálná, nem a mi dicsőségünket lenne hivatva öregbíteni vagyénztárcánkat dagasztani, hanem isszük, hogy teljesíthetnénk valami missziót, hordoznának olyan értékeket, amelyek egyébként visszavonhatatlanul válhatnának semmivé. - Ahogy végül is az egész magyar dokumentumfilm-gyártás megtette ezt az elmúlt évtizedben. - Jó, én ezt így belülről nem mondhatom ki. - Miért nem? Ez ténykérdés. Azokban a változásokban, amelyek Magyarországon bekövetkeztek, a dokumentumfilmesek előkészítő munkája is benne van, mert hozzányúltak olyan kényes témákhoz, mint az orosz front, Recsk, kitelepítések, '56. Ezt attól függetlenül mondom, hogy én speciel nem vagyok különösebben oda a dokumentumfilmekért. - A különös az, hogy ezek mind a leglehetetlenebb körülmények, szakmán belüli gáncsoskodások közepette, minimális pénzekből készültek. Jellemző módon döntően játékfilmstúdiókban, ugyanis a tv és a dokumentumműhelyek inkább propagandafilmet készítettek. - Tehát az új helyzet fojt meg benneteket, melynek létrehozásában ti is számottevő részt vállaltatok. - Majdhogynem szó szerint. A filmgyárak, stúdiók privatizációs folyamata kimondta a halálos ítéletet a dokumentumfilm felett. Az addig csurranócseppenő lehetőségek is megszűntek. Nincs más lehetőség: vagy veszni hagyjuk a felbecsülhetetlen értékű leforgatott anyagot, vagy házalunk, hátha akad egy cég, kft., vállalat... - Most éppen mit kínálsz? - Az első világháborús trilógiának csak a második része készülhetett el. - Doberdónál? - Nem, Isonzónál. - Hagyd végigmondanom: Doberdónál ért légnyomás következtében elfelejtettem, hogy Isonzó... - így más. Az első és a harmadik rész akkor nem készülhetett el, hiszen részben a szerb-orosz fronttal, másrészt az orosz forradalmat követő időkkel foglalkozik. Egykori katonák mesélik el lágerélményeiket a fiatal Szovjetunió első évtizedéből, amiről jószerivel eddig semmit sem tudtunk. Negyvenórányi feldolgozatlan anyag vár, hogy film készüljön belőle. De itt van a Balladák filmje. Kallós Zoltánt kísértük el kameránkkal erdélyi gyűjtőútjain a legeldugottabb falvakba, tanyákra, eredeti közegében örökítve meg azt az ősi népi kultúrát, ami onnan kiemelve, feldolgozva veszít eredeti, döbbenetes hatásából. Egy másik nagy téma Tollas Tibor, ’45—46-ig ült különféle hazai börtönökben koholt vádak alapján. Majd Münchenbe emigrált, ott szerkesztette a Nemzetőr című lapot. Kint Münchenben Ravasz Ákos segített, hogy le tudjunk forgatni vele egy beszélgetést, majd elkísértük, amikor közel három és fél évtized után hazatért. Életem egyik legmegrázóbb élménye, amikor gyermekkori szerelmével annak halálos ágyánál találkozott. Ami akkor ott történt, azt... azt nem lehet elmondani..., de mindez ott van a filmen. Mint ahogy az is, hogy a politikai elítéltek a ’40- es évek végén, ma szinte elképzelhetetlen körülmények között, például csontfőzés közben, készítettek szamizdat kiadványt. Vagy említhetem a dudari forgatásunkat, amelynek forgácsa lett a malenkij robot. Ebben talán sikerült elcsípnünk a rendszerváltozást - alulnézetből. Nem a pártharcok, parlamenti csatározások szemszögéből, hanem ahogy egy alföldi falu mindennapjaiban jelentkezik, annak minden döbbenetével, indulatával, görcsével, félelmével, lendületével, pitiségének reményeivel. De itt is elakadtunk, nem tudjuk feldolgozni az elkészült anyagot, pedig kortörténeti dokumentum lehetne. Tudod, az egészben az a legrémesebb, hogy ma a legolcsóbb játékfilm is belekerül 20-30 millió forintba. Mi összesen nem kaptunk ennyit egész pályánk alatt. A Törvénysértés nélkül ennek egytizedébe került. És miközben Finnországtól NSZK-ig mindenütt a filmforgalmazás bevételének egy részét a dokumentumfilmek dotálására fordítják és szerte Európában beszélnek - méghozzá példa gyanánt - a budapesti iskoláról, az egész műfaj idehaza úgy, ahogy van, agonizál. Házalunk a már meglévő anyagokkal, hogy mentsük legalább a menthetőt. - Ha tehát látok az utcán egy palit bőrönddel görnyedni, akkor az illető valószínűsíthetően hordár - vagy dokumentumfilm-rendező. Netalán áldozatát feldaraboló rablógyilkos. .. - De neki legalább reális reménye van: az amnesztia... SZEGŐ ANDRÁS - Feldaraboltad áldozatodat? - Fel. Kíméletlenül. Miszlikbe? - Úgy bizony. Részekre szétvágva. - Itt a kofferban? - Az utolsó ficnig. Attól ilyen ménkű nehéz. - Tehát úgyszólván minden bűnnel együtt... - Minden. Se tanú, se egyéb nyom. Úgy tudom, nem is az első. - Nem, megrögzött visszaeső vagyok. Jön a kísértés, és akkor minden elsötétül, elkap a hév, és bátyámmal együtt nekiesünk. -- Művészi elektrografikák Rank-Xerox, Toshiba, Minolta, Canon, Panasonic. Közismert - fénymásológépeket is gyártó - cégnevek. Ki gondolná, hogy a mindennapi életben okmányok, ábrák, műszaki rajzok, fotók másolására, sokszorosítására használt elektromos berendezések az alkotó ember kezében műalkotások, elektrografikák létrehozására alkalmas eszközzé válnak? Kinek jut eszébe, hogy művészi ambíciói kifejezésében e lehetőséggel éljen...? Mind a mai napig igen keveseknek. Ezen jeles kivételek egyike a Párizsban élő magyar képzőművész Joseph Kadar, akinek művészi elektrografikáiból retrospektív kiállítás nyílt Győrött, a Xantus János Múzeum Képtárában. Magyarországon először látható ilyen nagyszabású - mintegy nyolcvan színes és fekete-fehér képből álló - a műfaj létjogosultságát méltón reprezentáló - kiállítás. Az alkotó - életrajz helyett - így ír katalógusában: „Érzésem szerint kétszer születtem. Először Debrecenben 1936- ban. Harminchárom éves koromig - mint Krisztus a helytartók által adagolt szenvedésekkel - éltem ott. Párizsban születtem újjá 1969-ben. Itt szívtam be először mélyen az alkotói élethez alapvetően szükséges levegőt... Átalakultam figuratív szemléletű magyar festőből, kísérletező, gondolkodó, elméletek és teóriák, elektrotechnikák felé vonzódó művésszé.” Joseph Kadar huszonegy év után tért haza. Látogatását nemcsak egyéni kiállítása indokolta. Nemzetközi modern grafikai múzeum létrehozásáról tárgyalt Debrecenben, elektrografikai múzeum alapításának lehetőségét kutatta Győrött, nemzetközi elektrografikai kiállítás szervezésébe kezdett... s alig tíz nap elteltével újra Párizs. Kiadja és szerkeszti - az Európában e témában először létrehozott - Revue d’art 90 című, művészi elektrografikákat publikáló folyóiratot (amelynek „testvérlapja” a Magyarországon megjelenő Árnyékkötők!), szervezi a Groupe ’90 nemzetközi művészcsoportot, kapcsolatot tart a művészekkel, a múzeumokkal, kiállításokat szervez, könyveket, albumokat jelentet meg... s mindezek mellett alkotói munkára is marad ideje... A győri kiállítás Szombathely és Debrecen után hamarosan Budapestre is megérkezik. DÁRDAI ZSUZSA Négy hónappal a nyitás után lé Tegeződjünk IKEA-ban! Csak úgy letegeznek minket? - csodálkozott ismerősöm, amikor kezébe vette a magyar IKEA- katalógust. A neves svéd cég budapesti áruháza olyan, mint a világon eddig működő nyolcvankét elődje. Az épület itt is kék-sárga, a bejárónál gyermekmegőrző, az alsó szinten önkiszolgáló részleg, az elrendezési elv is hasonló, mint például a stockholmi vagy bármelyik NSZK-beli IKEA-áruházban. A tetszetős katalógus valamivel vékonyabb ugyan, mint a svéd vagy a német. De míg a német katalógusban magázódva szólítják meg a vevőt, a magyarban tegeznek minket - éppen úgy, mint a svédben. Német nyelvterületen sértésnek számít letegezni az idegent. Lehet, ezt sok magyar is túlzott közvetlenségnek, bizalmaskodásnak veszi. Az egyik magyar napilap munkatársa a svédországi magyar hét sajtótájékoztatója után meg is jegyezte, hogy Gussi Emri, a budapesti áruház ügyvezető igazgatója csak úgy letegezett minket. Az ok rendkívül egyszerű: bár nyelvtanilag létezik magázódás, a svédek tegeződnek. Az említett igazgató ugyan Emri Gyulaként született Magyarországon, de már Svédországban, tegeződő társadalomban nőtt fel. Olyan környezetben, ahol a főnöknek nem attól van tekintélye, hogy magázzák a beosztottai. A zárkózottnak tartott svédek sokkal közvetlenebbek a beszédben, mint mi. Nem körülményeskednek. Amikor építeni kezdték a budapesti IKEA-áruházat, a svédek nem akartak a mi viszonyainkhoz, a mi munkastílusunkhoz idomulni. Megkövetelték: a hasonulás őhozzájuk történjék, munkában és minőségben egyaránt. Akkor miért változtatnának éppen a svéd nyelvben szokásos megszólításon? Lehet, akad egy-egy magyar vevő, aki furcsállja, esetleg zokon veszi a bizalmasabb tegeződést. De ha katalógussal a kezében elindul az áruházban, úgy érezheti, mintha a stockholmi áruházban nézelődne (bár szerintem a budapesti sokkal szebb). Ha elmegy az Örs vezér téri épületbe vásárolni, talán fel se tűnik neki a megszólítás. Mert a bútorok önmagukért beszélnek. Ha megszólalnának, biztosan tegeződnének. ESZÉKI ERZSÉBET