Kurír - reggeli kiadás, 1990. augusztus (1. évfolyam, 27-42. szám)
1990-08-10 / 35. szám
Az elhalt falu álmodozásai Etelka néni bizalmatlan A római katolikusoknak lehetne egy nagy templomuk, kis haranggal, a görögöknek pedig egy kis kápolnájuk, nagy haranggal. Lehetne, de nincs. Pedig az épületek állnak, ám az emberek hiányoznak. Szanticska ugyanis üres falu. Elhagyottak a kertek, elárvultak a házak. Történelmét a gazos temető őrzi magányosan, csöndesen. No és özv. Géczi Bálintné, a település utolsó őslakója. A faluban nincs bolt, iskola, orvosi rendelő, posta és községháza. Oda sem buszjárat, sem vasút nem vezet. Igaz, már lakói sincsenek. De van két imádságos háza, ahol évente kétszer a nem létező görög és római katolikusok népes búcsút tartanak. Tavaly például az augusztus 20-i búcsúra több mint ezerkétszázan jöttek. Volt ingyenebéd, délelőtt szabadtéri mise, délután kulturális műsor. Hömpölygött a nép nagy otthonosan a tizenkilenc ház határolta főutcán, pedig legtöbbje korábban még azt sem tudta, hol van a Borsod megyei Cserehát, honnan sejthette volna tehát, hogy azon belül mely völgy rejti magába Szanticskát. Hiszen a település a térképen sem található. A faluban egy esztendő leforgása alatt megtízszereződtek az ingatlanárak. S mindez köszönhető Pál Istvánnak, aki, úgy tűnik, önmagának verte fel az árakat. Mert megunván Leninváros zajos, bűzös levegőjét, házat vett itt, cirka 40 ezer forintért. - Megszerettem itt lakni - meséli a minden ízében városi fiatalember. - És a hosszú nyári estéken eltöprengtem azon, miért is haltak ki a magyar kistelepülések. Szanticska is csak a villanyvezetéken keresztül kapcsolódik az ország vérkeringésébe, de minden másban magára hagyatott, elfelejtett falu. Itt nincs semmi, de semmi. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, mit tegyek, hogy a településnek és ezáltal nekem itt jövőm legyen. A helyes válasz megtalálásában a véletlen segített. Egy évvel ezelőtt ugyanis makói hittancsoport keresett táborhelyet. Befogadtam a gyerekeket, s amikor lementek, úgy döntöttem, táboroztatni fogok. Meggyőződésem persze, hogy a táborozóknak nemcsak olcsó szálláshelyre van szükségük, de kulturális kapcsolódásokra is. Akkor döntöttem az építkezés mellett. A munkához társakat kerestem, találtam. Hamarosan elkészül a szabadtéri színpad és kertmozi. Közben persze vettem még egy üres házat, sőt most egy harmadikat is, immár 400 ezer forintért. Mert amióta szervezek ezt meg azt, mozit, diszkót, alkotótábort, író-olvasó találkozót, színi előadást, a rendezvényekre faluba betérő buszjáratokat, egyre nagyobb az idegenek érdeklődése a település iránt. Már nincs eladható ház sem, pedig néhány hónappal ezelőtt még csak a rókákat tartó ember, aztán én, és az egyetlen őslakos, Etelka néni éltünk itt nagy magányosan. Szóval, egy esztendő alatt megpezsdült a falu, s már a környéken is tudják, itt mindig történik valami, ide érdemes betérni. - Nem sajnálja a falu felélesztésére szánt időt, energiát? - Nekem élvezetet ad a munka. Gondoljon bele. Ha nem teszek semmit, akkor ez a település végérvényesen elpusztul. S elvész a pénzem is. Mert kérdem én, mennyit ér a házam, ha azt roskadozó, üresen hátrahagyott viskók, elgazosodott kertek veszik körül. Szóval, ez a faluélesztés egyúttal gazdasági vállalkozás is egyben. - Nem tetszik nekem ez a fene nagy járkálás - panaszkodik Géczi Bálintné, Etelka néni. - Nem tetszik ez a sok ide látogató idegen sem. Most is kint voltam a szőlőben, a porta meg ittmaradt őrző nélkül. Nem szégyellem, én félek. Félek éjjel, félek nappal. Korábban az elvándorlás és falupusztulás rémített meg, most meg ez a gyors változás. De hát mivégre ez az egész? Hiszen több állandó lakosa nem lesz a falunak. És úgy látom, bolt sem lesz itt soha. Továbbra is járhatok kilométereket, hogy buszra üljek, ami elvisz a szomszéd községbe bevásárolni. Úgy mint eddig, ezentúl is batyuzhatom haza a kenyeret, a mosóport, a gyógyszert, meg ami kell. Hiszen csak állandóan azt kérdezem, mivégre ez az egész felfordulás. Mondjon már valami megnyugtatót, Pista! - Ne zúgolódjon már anynyit, mama! - vágja el a panaszáradatot Pál István. - Hiszen anynyit magyaráztam már, kell a tábor, a mozi, hogy mások is megszeressék ezt a falut. És higgyen nekem. Ha majd megszeretik, akkor itt akarnak majd élni, és akkor majd lesz bolt, meg minden más. Nem sokat kell már várni, hamarosan itt a helyhatósági választások ideje, akkor aztán önállósodunk, visszaszerezzük a faluszéli mezőket, s fellendül ez a kis település. - Megígéri? - kérdez reménykedve a 69. életévét taposó asszony. - Meg... Elcsendesedett a közeli erdő, mintha a szomszéd falu harangszava némította volna el a madarakat. - No, akkor itt az ideje, hogy kicseréljük a templom oltárán a virágokat, mert a régi már elhervadt - mondja Etelka néni. Szorosra köti álla alatt a kendőjét. - Mert, tudja, kedves - fordul hozzánk, idegenekhez -, a faluban két imádságos háza is van a népnek. Az egyik a római katolikusoké, a másik a görögöké. Egy templom, kis haranggal és egy kápolna, nagy haranggal... És mondja, de inkább már csak magának. Én meg körülnézek. Szemem a szürkületben némán álló házakon pihen meg. Hol itt a nép? S mi lesz a helyhatósági választás után? Hiszen a falu egyetlen szavazati jogával az egyetlen állandó lakos, Géczi Bálintné, született Nagy Etelka rendelkezik. BALOGH ANDREA Perjésiék szomszédait a Nefelejcs utcában legalább két dolog tartotta izgalomban az 1989. december 28-ról december 29-re virradó éjszaka. Javában dúlt a romániai forradalom, mint ahogy sok millióan, ők is a képernyőről figyelték az eseményeket. Ugyanakkor gyanús zörejeket is hallottak Perjésiéktől, mintha a vékony falakon túl órákon át a bútorokat tologatták volna. Perjésiéknek, a negyvennégy négyzetméteres szoba-konyha lakóinak azonban eszükbe se jutott költözködni. Másféle háborúság kezdődött akkor, nem olyan, mint a televízióban. A Fővárosi Főügyészség vádirata szerint Perjési István és felesége összeveszett, minek utána Perjési az asszonyt többször megütötte. Valamelyik ütés miatt Perjésiné elvágódott és a fejét beütötte az egyik műanyag ülőkébe. Ettől a pillanattól kezdődött a negyvenöt éves asszony csöndes utazása a másvilágra. Perjési látva, hogy félmeztelen felesége mozdulatlanul a padlón fekszik, elhatározta, hogy szerez még egy kis utánpótlást; ezen az estén feleségével ugyanis mindösszesen hét liter bort ittak meg, de Perjési még szomjas maradt; leszaladt hát két palackért a közeli éjjel-nappali üzletbe. Néhány korty bor, majd immáron nyugovóra tért, ügyet sem vetve a földön továbbra is mozdulatlanul fekvő félmeztelen feleségére, még be sem takarta. Csak reggel határozta el, hogy a változatlan pózban fekvő asszonyt felteszi az ágyra és betakarja, majd egy hitvesi csók kíséretében szép álmokat kívánt az ő Margitkájának. Nemsokára megjelent Perjésiék huszonhárom éves lánya, aki ugyancsak puszival köszöntötte „mélyen alvó” édesanyját; legfeljebb csak a mama száján keletkezett ragacsos lepedéket furcsállotta, de rossz gondolatait elhessegette, gondolván, hogy az valami krém lehet. Ezután apa és lánya együtt indulnak a városba, hogy intézzék aznapra rendelt ügyes-bajos dolgaikat. Perjési hazatérte után, délben vette észre, hogy felesége kihűlt, nem ver a szíve. Már a mentők sem segíthetnek az asszonyon, éjszaka az egyik ütés ugyanis végzetesnek bizonyult: az ütés következtében elvágódó asszony - többek között - koponyaalapi törést, és a koponyaüregben az egyik hídvéna szakadását szenvedte el. A keményburok alatt fokozatosan növekedő vérömleny olyan erővel kezdte nyomni az agyat, hogy az megbénította az agy légző- és keringési idegközpontját. Az eszméletlen, majd kómába zuhant asszony lassan, tízórás utazás után távozott el az élők sorából. Perjési a tárgyaláson néhány fontosabb körülményről megfeledkezett, emlékezetkiesésre tanaszkodott. Nyomozati valomásának felolvasása és a tanúbizonyítás „frissítette fel” az emlékezetét. A tárgyalást néhányszor a vádlott hangos zokogása miatt félbe kellett szakítani, ezzel adta a bíróság és az ügyész tudtára, hogy még mindig siratja a feleségét. Az egyik tanú azonban arról számolt be, hogy ama éjszaka Perjési többször is ezt üvöltötte a feleségének: „Dögölj meg! Nem én, te fogsz elmenni a lakásból!” Már az ítélethirdetés előtt tudni lehetett, hogy ez a szomorú történet a Közönyről, az Alkoholizmusról és a Lakásínségről szól. Majd az impulzív vádbeszéd alatt Perjési ismét hangosan felzokogott. Védője vitatta a cselekmény és a vádlott azutáni viselkedésének „embertelenségét”, és kifejtette, az esetleges végrehajtandó szabadságvesztés semmiképp sem lenne összhangban a büntetés céljaival. A Fővárosi Bíróság dr. Varga Zoltán által vezetett tanácsa Perjési Istvánt végül bűnösnek mondta ki a halált okozó testi sértés bűntettében, ezért négyévi börtönbüntetésre ítélte, három évre pedig eltiltotta a közügyek gyakorlásától. Egyben elrendelte Perjési alkoholistakényszergyógyítását. Az amnesztiatörvény folytán a börtönbüntetés tartama egynyolcadával csökken, így csak három év hat hónapot kell Perjésinek letölteni, ha nem engednék feltételes szabadságra. Az ügyész és a vádlott az ítéletet tudomásul vette, Perjési védője viszont enyhítés iránt fellebbezést jelentett be, ezért az ítélet még nem emelkedett jogerőre. MIRANDA CSOKOK egy haldokló asszonynak Feledékeny a Nefelejcs utcai vádlott Csak reggel határozta el, hogy a változatlan pózban fekvő asszonyt felteszi az ágyra és betakarja, majd egy hitvesi csók kíséretében szép álmokat kívánt az ő Margitkájának. 1990. augusztus 10.