Kurír - reggeli kiadás, 1990. augusztus (1. évfolyam, 27-42. szám)

1990-08-10 / 35. szám

Az elhalt falu álmodozásai Etelka néni bizalmatlan A római katolikusoknak lehetne egy nagy templomuk, kis haranggal, a görögöknek pedig egy kis kápolnájuk, nagy haranggal. Lehetne, de nincs. Pedig az épületek állnak, ám az emberek hiányoznak. Szanticska ugyanis üres falu. Elhagyottak a kertek, elárvultak a házak. Történelmét a gazos temető őrzi magányosan, csöndesen. No és özv. Géczi Bálintné, a település utolsó őslakója. A faluban nincs bolt, isko­la, orvosi rendelő, posta és községháza. Oda sem buszjárat, sem vasút nem vezet. Igaz, már lakói sincsenek. De van két imádságos háza, ahol évente kétszer a nem létező görög és római katolikusok népes búcsút tartanak. Tavaly például az augusztus 20-i búcsúra több mint ezerkét­­százan jöttek. Volt ingyenebéd, délelőtt szabadtéri mise, délután kulturális műsor. Hömpölygött a nép nagy otthonosan a tizen­kilenc ház határolta főutcán, pe­dig legtöbbje korábban még azt sem tudta, hol van a Borsod me­gyei Cserehát, honnan sejthette volna tehát, hogy azon belül mely völgy rejti magába Szan­­ticskát. Hiszen a település a tér­képen sem található. A faluban egy esztendő lefor­gása alatt megtízszereződtek az ingatlanárak. S mindez köszön­hető Pál Istvánnak, aki, úgy tű­nik, önmagának verte fel az ára­kat. Mert megunván Leninváros zajos, bűzös levegőjét, házat vett itt, cirka 40 ezer forintért. - Megszerettem itt lakni - meséli a minden ízében városi fiatalember. - És a hosszú nyá­ri estéken eltöprengtem azon, miért is haltak ki a magyar kis­települések. Szanticska is csak a villanyvezetéken keresztül kap­csolódik az ország vérkeringésé­be, de minden másban magára hagyatott, elfelejtett falu. Itt nincs semmi, de semmi. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, mit tegyek, hogy a településnek és ezáltal nekem itt jövő­m le­gyen. A helyes válasz megtalálá­sában a véletlen segített. Egy évvel ezelőtt ugyanis makói hit­tancsoport keresett táborhelyet. Befogadtam a gyerekeket, s amikor lementek, úgy döntöt­tem, táboroztatni fogok. Meg­győződésem persze, hogy a tá­­borozóknak nemcsak olcsó szálláshelyre van szükségük, de kulturális kapcsolódásokra is. Akkor döntöttem az építkezés mellett. A munkához társakat kerestem, találtam. Hamarosan elkészül a szabadtéri színpad és kertmozi. Közben persze vettem még egy üres házat, sőt most egy harmadikat is, immár 400 ezer forintért. Mert amióta szervezek ezt meg azt, mozit, diszkót, alkotótábort, író-olvasó találkozót, színi előadást, a ren­dezvényekre faluba betérő busz­járatokat, egyre nagyobb az ide­genek érdeklődése a település iránt. Már nincs eladható ház sem, pedig néhány hónappal ezelőtt még csak a rókákat tartó ember, aztán én, és az egyetlen őslakos, Etelka néni éltünk itt nagy magányosan. Szóval, egy esztendő alatt megpezsdült a falu, s már a környéken is tud­ják, itt mindig történik valami, ide érdemes betérni. - Nem sajnálja a falu fel­élesztésére szánt időt, energiát? - Nekem élvezetet ad a munka. Gondoljon bele. Ha nem teszek semmit, akkor ez a település végérvényesen elpusz­tul. S elvész a pénzem is. Mert kérdem én, mennyit ér a házam, ha azt roskadozó, üresen hátra­hagyott viskók, elgazosodott kertek veszik körül. Szóval, ez a faluélesztés egyúttal gazdasági vállalkozás is egyben. - Nem tetszik nekem ez a fe­ne nagy járkálás - panaszkodik Géczi Bálintné, Etelka néni. - Nem tetszik ez a sok ide látogató idegen sem. Most is kint voltam a szőlőben, a porta meg ittma­radt őrző nélkül. Nem szégyel­lem, én félek. Félek éjjel, félek nappal. Korábban az elvándor­lás és falupusztulás rémített meg, most meg ez a gyors válto­zás. De hát mivégre ez az egész? Hiszen több állandó lakosa nem lesz a falunak. És úgy látom, bolt sem lesz itt soha. Továbbra is járhatok kilométereket, hogy buszra üljek, ami elvisz a szom­széd községbe bevásárolni. Úgy mint eddig, ezentúl is batyuzha­tom haza a kenyeret, a mosó­port, a gyógyszert, meg ami kell. Hiszen csak állandóan azt kérdezem, mi­végre ez az egész felfordulás. Mondjon már va­lami megnyug­tatót, Pista! - Ne zúgo­lódjon már any­­nyit, mama! - vágja el a pa­naszáradatot Pál István. - Hi­szen anynyit ma­gyaráztam már, kell a tábor, a mozi, hogy má­sok is megsze­ressék ezt a fa­lut. És higgyen nekem. Ha majd megszeretik, ak­kor itt akarnak majd élni, és akkor majd lesz bolt, meg min­den más. Nem sokat kell már várni, hamarosan itt a helyható­sági választások ideje, akkor az­tán önállósodunk, visszaszerez­zük a faluszéli mezőket, s fellen­dül ez a kis település. - Megígéri? - kérdez re­ménykedve a 69. életévét taposó asszony. - Meg... Elcsendesedett a közeli erdő, mintha a szomszéd falu harang­szava némította volna el a ma­darakat. - No, akkor itt az ideje, hogy kicseréljük a templom oltárán a virágokat, mert a régi már elher­vadt - mondja Etelka néni. Szo­rosra köti álla alatt a kendőjét. - Mert, tudja, kedves - fordul hozzánk, idegenekhez -, a falu­ban két imádságos háza is van a népnek. Az egyik a római kato­likusoké, a másik a görögöké. Egy templom, kis haranggal és egy­ kápolna, nagy haranggal... És mondja, de inkább már csak magának. Én meg körülné­zek. Szemem a szürkületben né­mán álló házakon pihen meg. Hol itt a nép? S mi lesz a helyhatósági választás után? Hi­szen a falu egyetlen szavazati jo­gával az egyetlen állandó lakos, Géczi Bálintné, született Nagy Etelka rendelkezik. BALOGH ANDREA Perjésiék szomszédait a Nefe­lejcs utcában legalább két do­log tartotta izgalomban az 1989. december 28-ról decem­ber 29-re virradó éjszaka. Ja­vában dúlt a romániai forrada­lom, mint ahogy sok millióan, ők is a képernyőről figyelték az eseményeket. Ugyanakkor gya­nús zörejeket is hallottak Perjésiéktől, mintha a vékony falakon túl órákon át a bú­torokat tologatták volna. Per­­jésiéknek, a negyvennégy négyzetméteres szoba-konyha lakóinak azonban eszükbe se jutott költözködni. Másféle háborúság kezdődött akkor, nem olyan, mint a televí­zióban. A Fővárosi Főügyészség vádirata szerint Perjési István és felesége összeveszett, minek utána Perjési az asszonyt többször megütötte. Valame­lyik ütés miatt Perjésiné elvá­gódott és a fejét beütötte az egyik műanyag ülőkébe. Ettől a pillanattól kezdődött a negyvenöt éves asszony csöndes utazása a másvilágra. Perjési látva, hogy félmez­telen felesége mozdulatlanul a padlón fekszik, elhatározta, hogy szerez még egy kis utánpótlást; ezen az estén feleségével ugyanis mindössze­sen hét liter bort ittak meg, de Perjési még szomjas maradt; leszaladt hát két palackért a közeli éjjel-nappali üzletbe. Néhány korty bor, majd im­máron nyugovóra tért, ügyet sem vetve a földön továbbra is mozdulatlanul fekvő félmez­telen feleségére, még be sem takarta. Csak reggel határozta el, hogy a változatlan pózban fekvő asszonyt felteszi az ágyra és betakarja, majd egy hitvesi csók kíséretében szép álmokat kívánt az ő Margitkájának. Nemsokára megjelent Perjé­siék huszonhárom éves lánya, aki ugyancsak puszival köszön­tötte „mélyen alvó” édesanyját; legfeljebb csak a mama száján keletkezett ragacsos lepedéket furcsállotta, de rossz gondo­latait elhessegette, gondolván, hogy az valami krém lehet. Ezután apa és lánya együtt in­dulnak a városba, hogy intéz­zék aznapra rendelt ügyes-ba­jos dolgaikat. Perjési hazatérte után, délben vette észre, hogy felesége ki­hűlt, nem ver a szíve. Már a mentők sem segíthetnek az asszonyon, éjszaka az egyik ütés ugyanis végzetesnek bizo­nyult: az ütés következtében elvágódó asszony - többek között - koponyaalapi törést, és a koponyaüregben az egyik hídvéna szakadását szenvedte el. A keményburok alatt fokozatosan növekedő véröm­leny olyan erővel kezdte nyomni az agyat, hogy az meg­bénította az agy légző- és keringési idegközpontját. Az eszméletlen, majd kómába zu­hant asszony lassan, tízórás utazás után távozott el az élők sorából. Perjési a tárgyaláson néhány fontosabb körülményről meg­feledkezett, emlékezetkiesésre t­­anaszkodott. Nyomozati val­­omásának felolvasása és a ta­núbizonyítás „frissítette fel” az emlékezetét. A tárgyalást né­hányszor a vádlott hangos zo­kogása miatt félbe kellett sza­kítani, ezzel adta a bíróság és az ügyész tudtára, hogy még mindig siratja a feleségét. Az egyik tanú azonban arról szá­molt be, hogy ama éjszaka Per­jési többször is ezt üvöltötte a feleségének: „Dögölj meg! Nem én, te fogsz elmenni a la­kásból!” Már az ítélethirdetés előtt tudni lehetett, hogy ez a szomorú történet a Közönyről, az Alkoholizmusról és a Lakás­ínségről szól. Majd az impulzív vádbeszéd alatt Perjési ismét hangosan felzokogott. Védője vitatta a cselekmény és a vád­lott azutáni viselkedésének „embertelenségét”, és kifejtet­te, az esetleges végrehajtandó szabadságvesztés semmiképp sem lenne összhangban a büntetés céljaival. A Fővárosi Bíróság dr. Varga Zoltán által vezetett tanácsa Perjési Istvánt végül bűnösnek mondta ki a halált okozó testi sértés bűntettében, ezért négy­évi börtönbüntetésre ítélte, há­rom évre pedig eltiltotta a köz­ügyek gyakorlásától. Egyben elrendelte Perjési alkoholista­­kényszergyógyítását. Az am­nesztiatörvény folytán a bör­tönbüntetés tartama egy­­nyolcadával csökken, így csak három év hat hónapot kell Perjésinek letölteni, ha nem engednék feltételes szabad­ságra. Az ügyész és a vádlott az ítéletet tudomásul vette, Per­jési védője viszont enyhítés iránt fellebbezést jelentett be, ezért az ítélet még nem emel­kedett jogerőre. MIRANDA CSOKOK egy haldokló asszonynak Feledékeny a Nefelejcs utcai vádlott Csak reggel határozta el, hogy a változatlan pózban fekvő asszonyt felteszi az ágyra és betakarja, majd egy hitvesi csók kíséretében szép álmokat kívánt az ő Margitkájának. 1990. augusztus 10.

Next