Kurír - reggeli kiadás, 1990. augusztus (1. évfolyam, 27-42. szám)
1990-08-02 / 28. szám
10 NEM ENGEDNEK A 47-BŐL? M nem tutitok, hová, csak azt, hogy mennünk kell Háromórás utazástól agyongyötörten szállok ki az autóból egy gyönyörű virágoskert előtt. Látszik, hogy szeretettel ápolják a növényeket, értenek hozzá. A kapun belül mindenhol muskátli. - Jó napot, Nemeseket keressük. - Tessenek csak jönni, Nemes bácsi hátul van. Az ösvény végén ott az öreg, talpig csizmában locsol, mint kiderült, reggel fél négy óta. Kezet nyújtok, de csak int, mert napbarnította keze csupa sár. - Menjenek csak be a házba, azonnal jövök. Az asztal megterítve, a szobában kellemesen hűvös. Ez nem is csoda, a ház kétszáz éves, és döngölt sárból készült. - Na, itt vagyok - szakít ki a lehűlés édes tunyaságából a házigazda. - Azért jöttek, amit üzentem, szóval amiatt a bizonyos „nem engedünk a 47”-ből miatt? Na igen. Aki ezt a mostani 1947-et akarja, az vagy nagyon fiatal, vagy nagyon sok földje volt. A magyar történelem egyik leggyászosabb időszakaként tekinthetjük ezeket az éveket. Ekkor telepítették ki innen a svábokat, és telepítettek ide bennünket a Felvidékről. Akármelyiket nézzük, ha a 47-es állapotok visszaállítását követelik, akkor arra is kell gondolni, hogy hova teszik azokat a magyarokat, akiket ide telepítettek, olyan házakba, amelyeket valakitől elvettek, úgymond „államosítottak”. Ugye az mindenki előtt világos, hogy mi már nem mehetünk vissza Naszvadra, mi onnan lettünk idetelepítve. Nemcsak azért nem, mert ez a két ország között lehetetlen, hanem azért is, mert már 40 éve itt lakom és hatvanhét éves vagyok. Megszoktam itt. - Meséljen, kérem, erről a kitelepítésről! - Hosszú történet, kezdjük ott, amikor az amerikai fogságból a csehekhez kerültünk. Rabszolgaként, fizetség nélkül kellett dogoznunk. Onnan úgy szabadultam meg, hogy egy szlovák ember értem jött és hazavitt, mint szlovák állampolgár. Alig melegedtem meg otthon, kaptunk egy fehér lapot, amit azok kaptak, akiket kitelepíteni szándékoztak. Az úgymond háborús bűnösöknek két lapot küldtek, őket telepítették a Szudéta-vidékre, ahonnan viszont a svábokat deportálták vissza Németországba. Mi augusztus hetedikére voltunk előjegyezve, hogy,akkor szállítanak bennünket. Állatot, takarmányt, mindent összecsomagolhattunk és vihettük magunkkal. Ekkor még nem tudtuk, hgy hová, csak azt, hogy mennünk kell. Vagonba raktak bennünket, ahol egy hetet töltöttünk. Ugye el tudja képzelni, hogy mit jelentett ez egy három hónapos csecsemővel. Mikor megérkeztünk Magyarországra, Kiskőrösre, kiszálltunk néhányan és kerékpáron bejártuk a vidéket. Ennél rosszabb helyre nem is kerülhettünk volna, gondoltam, ez egy homoksivatag, hogy lehet itt megélni? Aztán teherautókkal oda vittek bennünket, ahol ezentúl élnünk kellett. - Kaptak azonnal házat? - Igen, hiszen mi is otthagytuk a sajátunkat. Volt kétszer egyszobás, konyhás házrész, az elsőbe édesapámék, a másikba mi költöztünk. A sváb család - akiket én nagyon sajnáltam, mert a kitelepítésre vártak - hátul, egy kis szobában lakott. - Övék volt a ház eredetileg? - Igen, úgyhogy megbeszéltük Szepi bácsival, hogy beköltöznek a házba, és együtt majd csak elleszünk. Azonban égjük este arra ébredtem, hogy az asszony pofozza az urát, mert megtébolyodott, és azt kiabálta, hogy úgyis megfojtja a gyereket. Másnap beszéltünk erről, és kértem őket, hogy költözzenek ki a szőlőbe, mert mi nem tehetünk róla, hogy ide kellett jönnünk, de félünk, hogy valami katasztrófa lesz. - Mi történt ezután? - Jött a téeszesítés, s én nem akartam belépni. Megfenyegettek, „majd meglátod, hogy be fogsz te lépni” - mondta a tanácselnök. Én az óbudai hajógyárba mentem dolgozni, csak azért, hogy a beadást teljesíteni tudjuk. Akkor azt mondtam én a tanácselnöknek: „Ha beviszek mindent a tsz-be, akkor utána rögtön ki is léphetek?” Azt mondta, hogy ki, így hát bevittem a földet, lovat, gazdasági felszerelést, és másnap már csak az volt az enyém, ami rajtam volt. Képzeljenek el egy parasztembert föld nélkül. Aztán kitoltam velük, mert kijött egy olyan rendelet, hogy azt a földet, amelyik május 5-ig nincsen megművelve, használhatja bárki, csak be kell jelenteni, és bérleti díjat kell fizetni, Így tettem szert mégis egy kis földre, ahol az megtermett, ami a családnak kellett. - Hogyan került Bácsalmásra? - Elvégeztem az állat-egészségügyi iskolát, és itt kaptam állást. Itt dolgoztam, először az állatkórházban, majd a sertéstelepen. Itthon mindig volt kertünk, úgyhogy a földműveléstől sem szoktunk el. Most már nyolc éve nyugdíjas vagyok, de azóta is reggel 4-kor kelünk az asszonyommal. Dolgozunk, kertészkedünk, piacra járunk. Szóval nincs megállás. Nemeséket valakinek meg kellene nyugtatni, hogy nem kell többet költözködniük... KEREKES MELINDA Fotó: KEKESDY KÁROLY nisztériumi dolgozók gyerekeinek. Járnak ide még a környékről is, és néhány olyan kisgyerek, akinek orvosi javaslattal támogatott szerencséje van, nem kell a bevárosi levegőt szívnia. A legutóbbi időkig ily módon fényképen látható óvoda a Mátyás király úton, százhúsz gyerek számára készült. Nem tüdőbetegeknek vagy súlyos asztmásoknak (azoknak kórházban, szanatóriumban a helyük!), hanem a miA Csodagyógyhely Budapest felett: a Szabadsághegy! Nemzetközi hírű levegőjében asztma, tüdővész elillan! A Kereskedelmi Minisztérium itteni óvodáját pedig, amelyben orvosilag beutalt gyermekek (egy közülük ráadásul oxigénsátorban) fápadoznak, a francia tőke ki akarja csavarni a nemzet kezéből!” - így a sajtókampány. Szíven ütöttek bennünket a francia nagykövetség kulturális tanácsosának szavai arról, hogy a magyar érettségit nem fogadják el külföldön. Sokszor kritizáljuk közoktatásunkat, de egyes teljesítméyeire büszkék vagyunk! Ráadásul hallottuk az nyerre büszkék vagyon ellenkezőjét is... végre eljutottunk Nagy Tibor Gyulához, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem titkárához, aki az oktatásügy égisze alatt alakuló „Ekvivalencia-bizottság” szervezésében vesz részt. A következő felvilágosítást adta: - Bizottságunkat éppen azért kell szerveznünk, mert az egységes Európában illeszkedniük kell az oktatási intézményeknek is. Jelenleg csak Ausztriával egyezzünk meg az érettségik kölcsönös elfogadásáról! Az Európa Tanács országainak szélesebb körében van ilyenfajta megállapodás, és Magyarországot is hívták már a csatlakozásra. Amíg kívülállók vagyunk, az egyes eseteket külön bírálják el. Ha már csatlakoztunk, akkor is lesznek országonkénti különbözőségek! Például: valahol korlátozni akarják a külföldiek arányát, evégből felvételivel szűnnek. Vagy: Nyugat-Németországban 13 éves az alap- és középfokú oktatás együttes tartama, nálunk meg csak 12 év. Különbözeti tanfolyamra kötelezhetik a diákokat. Egyébként most is, és várhatóan a jövőben is, az egyenértékűség egyik alapelve, hogy a diáknak külföldön nem lehet könnyebb dolga, mint saját hazájában! Ha valakinek itthon felvételiznie kell az orvosira, külföldön akkor sem ússza meg, ha a külföldi diáknak ott nem kellene... Nagy Tibor Gyula szavai csak megerősítették a francia kulturális tanácsossal való beszélgetésünk nyomán kialakult benyomásunkat: létfontosságú mindenféle idegen, köztük francia oktatási intézmény honosítása nálunk! Ugyanis, láthatóan e------ --------- — £--- ------ ---1----Uygn an ind oktatási színvonal fenntartásában, mind a nemzetközi viszonyokhoz való illeszkedésben... Fotó: PATAKY ZSOLT Tüdodemagógia és európaiság LESZ-E FRANCIA GIMNÁZIUMUNK? Mit ér az érettségi, ha magyar? F.L. gyűlt össze itt hatvan gyerek összesen! Azaz: ez az óvoda kihasználatlan volt, s ezért bérelhetett benne helyet a Francia Intézet, amely mellesleg kétségbeesve keresett helyet a francia iskolának. Így alakult, hogy jelenleg érvényes szerződés alapján iskola céljára bérbe veszik az egész épületet, mivel a gyerekeket kielégítően (a tényleg rászorultakat például a szomszéd utcában) el tudják innen helyezni. E tervet támadta a sajtókampány. A francia iskola szülői mkaközösségének elnöke s egyben tanára, Phippe Gustin mondja: - Eddig itt, a Francia Intézetben szorongtunk. Néhány éve kezdték építeni az intézet új épületét Budán, a Fő utcában. Még akkoriban is összesen ötven diákkal számoltunk, ki gondolt a politikai változásokra! Most nem csupán a francia szülők gyermekei, hanem egyre több ide települő idegen is hozzánk akar járni, minthogy gyerekük valahol francia iskolában kezdett. A végére hagytam a legnagyobb teteit: a magyar szakemberek, diplomaták gyerekeit, akikkel az önök államának ugyanúgy törődnie kell, mint óvodásaikkal! Ma több mint kétszáz beiratkozott gyerek vár évkezdésre a francia iskolában, és több mint a felük magyar! Nem félünk itt, ezért próbálkoztunk mindenhol, amíg végre eljutottunk a Mátyás király útra. Gondolja, hogy feltétlenül oda vágyunk? Minden követségi és kulturális intézményünk itt van, az Andrássy út környékén! Ott találtunk helyet... Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium egyébként mindenképp szabadulni akart ettől az intézményétől. Bennünket részesített előnyben, mert mi megtartjuk annak oktatási jellegét. Nem, mi nem vagyunk „haszonorientáltak”, egyszerűen léteznünk kell! Különben sem olcsó ez az iskola, a szülőktől is áldozatokat követel, de a francia államtól is, amely a költségek kétharmadát állja, annak ellenére, hogy a diákok többsége immár magyar! Érdekes ez az idegengyűlölet, egy országban, amelynek létszükséglete a világ felé nyitás gazdaságilag is, kulturálisan is... Mondja, és vajon gondolnak arra, hogy mi lesz a több száz gyerekkel ha majd gimnazista korba kerülnek? A francia nagykövetség sokat segít, felügyeli a tanmenetet, tanárokat közvetít, de a gondok a szülői munkaközösséget nyomják! Valóban. Mi lesz a gyerekekkel később? És hogyan áll a politikailag, kulturálisan hallatlanul fontos idegen nyelvű oktatás ügye? Gustin úr szavai arra indítottak bennünket, hogy megkérdezzük Jean Georges Mandon urat, a francia nagykövetség kulturális tanácsosát! - Tanácsos úr, Gustin úr kérdése vezetett bennünket önhöz. Van nekünk egy francia-magyar gimnáziumunk, a Kölcsey... - Ismerjük, becsüljük, magas színvonalú iskola. Kár, hogy csak magyar érettségit ad! - Amíg önöknél egy frissen érettségizettnek külön felvételi vizsgát kell tennie az egyetemre, addig nem világos, mit értenek középfokú képzettségen! Egy francia gimnáziumot végzett diákot Franciaországban, de akár Hollandiában, Olaszországban vagy az NSZK-ban, fogad az egyetem! A magyar érettségit pedig nem fogadják el Nyugaton... Bizony, nagyon is hasznos volna Budapesten egy francia gimnázium. Csakhogy erre nem érettek még a feltételek. Ehhez előbb meg kell alapozni az odáig vezető utat, népesebb francia iskolával. Talán öt-hat év múlva, ha a fejlődés így folytatódik, úgy tudom, 1986-ban még csak ötven gyereket tanítottak a Francia Intézetben szorongó francia iskolában, 1989-ben már százötvenet. Az igényekről nem is szólva, ahogy Gustin úrtól hallom! Haladunk Európa irányába, az út a Mátyás király úton vezet? FÜREDI LÁSZLÓ 1990. augusztus 2.