Kurír - esti kiadás, 1990. augusztus (1. évfolyam, 23-44. szám)
1990-08-10 / 30. szám
Rendőrből feltaláló Szenvedélye a technika Kevés pocsékabb levegőjű lakott területünk van manapság, mint a főváros. Tehet róla az ipar, a fűtés, és főképpen: az autók! Hogy a helyzet nem rózsás, azt a nyolcvanmillió körüli légszennyezési bírság bizonyítja. Persze, hogy megörültünk, amikor telefonon egy fiatal hang (egyébként a fideszes környezetvédő Bíró Attiláé) hívott bennünket, gépkocsikhoz való kipufogószűrőket nézni. Eljutottunk a Kőbányai Porcelángyár rendészéhez. Negyven körülinek látszó, fatörzs vastag karokkal rendelkező férfi fogadott, vagy harminc különféle, egész és szétszedett légszűrővel az asztalán. Aztán kiderült, hogy ő Bristyán Barna, egykori rendőr, különben ötvennyolc éves. Találmánya pedig, amely szabadalmi eljárás alatt áll, egészen egyszerű dolog, és nem is egyszertlen, ismeretlen: az ózon gépkocsiszűrő-családról van szó. Bárki felcsavarozhatja a kipufogócső végére a legfontosabb fajtáját, amely üveg- és kőzetgyapot filterrel felfogja a kiáramló koromszemcsék, olajcseppek, és a felületükön megtapadt egyéb szennyezések felét! - Hol lehet ilyet venni? -Ez bizonyos vizsgálatok eredményétől függ - mérgelődik Bristyán úr. - Képzeljék, a Közlekedési Minisztérium égisze alatt két különféle értékelés született! A Transinnov igazolta a jó tulajdonságokat. Most pedig született egy negatív vélemény. Hogy azbeszt van a szűrőben. Hogy rákkeltő. Hogy nem szűri ki a nitrogén-oxidokat.És mi a helyzet? - Tessék, itt van a szűrő „vattájának” az összetétele! Hol van ebben azbeszt? Rákkeltő a sok kozmás olajcsepp, az ólomtartalmú koromszemcsék! Éppen azokat tartja vissza! - a rendész fegyelemmel uralja indulatait. - Mi érdekük lehet ebben a véleményben azoknak, akik elutasítják? - kérdezzük, bár láttunk már olyat, hogy puszta szenvedélyből is gátolnak jó gondolatokat hazánkban. - Csak arra tudok gondolni, hogy keresztezi a katalizátor behozatalában érdekeltek útját! Az, ugyebár, nyugati import lesz. Húszezer forint, és húszezer kilométerig használható. Ez a szűrő mostani áron hatszáznegyven forint, és a betétjét száznegyvenért cseréljük. Tán arra gondolnak, hogy az emberek majd azt hiszik, a katalizátor helyett használhatják. Holott a kettő egymást éppen kiegészítené! A katalizátor a gázokat alakítja át vegyileg, ez meg a szilárd és a cseppfolyós összetevők jó részét fogja meg. Nézze, ilyen egy négyütemű autón, négyezer kilométeren át használt filter! Tizenöt dekával is nehezebb szokott lenni! - és elrémisztő, veszélyes ipari hulladékot mutat. — És ezzel mi lesz? Ha bevezetnék, az Afor felajánlotta, hogy konténerekbe gyűjti a használtat. Éppen ez függ a mostani vizsgálatoktól, amelyek el akarják dönteni, hogy melyik igaz az ellentmondó vélemények közül. Csak attól félek, hogy ez sem lesz érdekmentes és független eredmény! Egyébként Nyugaton élénken érdeklődnek iránta. Itt pedig a Slickkel alakul együttműködésünk. Higgye el, nincs „spanyolviasz” a belső égésű motorok szennyezéseinek csökkentésében! Minden lehetőséget kombináltan kell felhasználni. A Slick-adalék keni a motort, csökkenti az olajszükségletet, tehát a kormolást is. Azután ólommentes benzint kell használni, föl kell tenni a katalizátort, és a mi szűrőinket a légszűrő elé is, és a kipufogó végére is. És az orrunkra is! - és kis, orr elé köthető szűrőt vesz elő. Viselése felér egy tüntetéssel. - Bristyán úr, most ön rendész, de mi az eredeti képzettsége és foglalkozása? Honnan a szakértelme, és a környezetvédelmi elkötelezettsége? - Rendőr voltam, uram... Tessék, ezt rólam írták! - és a Magyar Rendőr egy régi cikkét mutatja, a „Hivatás mesterei”rovatban. - Nem is akármilyen! Volt olyan bűnöző, akit rávettem, ha szkanderban legyőzöm, vall. Vallott... De kezdjük az elején: kanász volt a nagyapám, én voltam mellette a bojtár kisgyerekkoromban. Aztán négy elemit végeztem, s jött a háború. Utána elvégeztem hat hónap alatt az alapfokú tanfolyamot, aztán befejeztem a nyolc osztályt, és két gimnáziumot. Utána katona lettem, majd közlekedési rendőr. Hatvanegyben érettségiztem a Földesben. Nyomozó lettem, és elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát. Mindezenközben megszerettem a járműveket, és kiképeztem magam... Egy Skodával kezdtem, utána Wartburgom lett, majd csupa nyugati kocsik. Köztük tíz-tizenöt Opel! Igenis, rajonok a magas színvonalú techniáért. Az autó lett a végzetem is! - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy hetvenhétben egy dízel Merci miatt nyírtak ki! Volt egy tehetős szőlősgazda rokonom, és tőle kaptam kölcsön egy kétszázhúszas dízel Mercire. Mondták: „Egy rendőr nem furikázhat ilyen kocsival, meglátja, baj lesz ebből, Barna!” Nem tudtam elhelyezkedni, uram, amikor kitettek. Éspedig a szolgálati lakásomból is! Azután a Finomkerámiánál voltam vezérigazgatósági sofőr. Ekkor írtam meg a Finomkerámia Művek rendészeti alapszabályzatát, így lettem rendész! És kisbojtárból feltaláló, egy csavaros rendőrélet közben tűnődünk el a magyar sorson, az akadályokon, amelyeket saját társadalmunk gördít ötletes és tevékeny tagjai útjába, mindmáig. Bristyán Barnának drukkolunk. ő, és a hasonlók nem élnek csupán önmaguknak, pedig könnyebb volna nekik. - Tudja - tűnődik a rendész - másutt már gazdag lennék. Itt, egy átdolgozott élet, átlagon felüli mennyiségű küzdés után körülbelül ez a vagyonom! - és fekete BMW-jére mutat. Rajta a szűrő. FÜREDI LÁSZLÓ Szkanderben is legyőzte a bűnözőket, mégis menesztették! Élete és végzete az autó, harmincat nyűjt el. Egy egészséges szenvedély: a környezetvédelem Felfogja a kiáramló halál felét Fotó: GANÁK LÁSZLÓ Kis füstméregtan - kén-dioxid, kén-trioxid. A légnedvességgel kén- és kénessavat alkot, savanyú esőkkel mérgezi a növényzetet. - Szén-monoxid: a tökéletlen égés terméke. A vér oxigénszállító festékében elfoglalja az éltető gáz helyét. Sejtjeink megfulladnak. - Nitrogén-oxidok: alattomos anyagok. A belégzést követően tizenhat órával később is kialakulhat tüdővizenyő. Hatásuk a klórgázéhoz hasonlatos. Ózon: ez a három oxigénatomból álló molekula erélyesen „éget”, tehát emberközelben mérgező. A gépkocsiszűrő „Ózon” márkaneve nem az ózondús levegő egészségességére utal! A városi füst ugyanis ózon képződését segíti elő, és ezt - Budapest kontójára írhatóan - még az Alföldön is észlelték. Kyrir A NAGY KALAPBÓL MI NEM KAPUNK? Nem nyerészkedni akarunk, hanem gyógyítani -Orvosok vagyunk, uram. Én húsz évet töltöttem el a társadalombiztosítási díjak fejében álítólag ingyenes gyógyászatban, voltam vidéki, körzeti, kórházi orvos hét-nyolcezerért. Volt már hetes? Tudja: a hetes várakoztatás, bürokratikus megaláztatások közepette kap sietős, nem mindig pontos ellátást, kegyként, noha fizeti, no és hálapénzért. Az orvos pedig embertelenül elfárad, noha teljes munkaidejének töredékét fordíthatja csak szakmai tevékenységre... Sokan vagyunk, akik a nehezen mozduló szerkezetből ki akarunk válni, már csak szakmai ambícióink okán is, nem is szólva a „paraszolvencia ” bevett rendszeréből következő erkölcsi aggályainkról. Én például poliklinikát, járóbeteg-magánrendelőintézetet szeretnék tizenhetedmagammal, amely ésszerűen működne, emberszabású szolgáltatást nyújtana, és FOTÓ: PATAKY ZSOLT nem drágábban, mint a ma szinte kötelező hálapénzek! Mármost: e vállalkozás útjában akadályok vannak. Például magánzóként nem vehetünk, és nem vehetünk át akármilyen orvosi eszközt. Vagy: a Hungária Biztosítóval felelősségbiztosítást akarunk kötni. Nézze, itt a prospektusuk: nem fizetnek, ha késedelmes, vagy el nem végzett vizsgálatok miatt támad kára a betegnek. Holott: éppen ez az a kár, amely részemről érheti őt. Az ember hibázhat, mint a közlekedésben. Érdekes kikötés! Nyilván feltételezi, hogy az orvosok többsége rosszhiszemű! És a legfájóbb: szeretnénk, ha a társadalombiztosítás partnernak tekintene bennünket. Hogy részesedjünk a nagy kalapba összeadott egészségügyi célú társadalmi pénzből, gyógyító munkánk arányában. Mint az állami gyógyhelyek. Tessék, itt a minisztérium válasza: enyhén visszautasító stílusban közlik, hogy ez most nem időszerű! Értse meg: nem nyerészkedni akarunk, hanem gyógyítani; ez a világ normálisabb vidékein tisztességes üzlet. Nálunk pedig egészen tisztességtelen! Vegyük csak azt, hogy a közösen összeadott anyagiakból egyenlőtlen az ellátás, különbözik Pesten és vidéken, kórházról kórházra. És mégis további pénzekbe kerül: a megalázó és erkölcstelen paraszolvenciába, amelyre rákényszerítik az orvost is, a beteget is. Miért gátolják, hogy a szakmai megújulás, vállalkozások formájában, az egészségügyben is megkezdődjék? Ha én, uram, mivel nincs egy bizonyos fajta műszerem, beutalom a betegemet oda, ahol van, nekem fizetnem kell érte. Nyilván áthárítom a betegre. Ha egy állami orvos teszi: neki nem kell. Nem egyenlőik a feltételek! Mit gondol, nem kellene ezt az egészet gyökeresen tisztába tenni? Ami az orvosi ellátás színvonalát illeti, a huszonnegyedik órában vagyunk... Eddig a monológ, és most némi tűnődés. A világnak minden táján jó üzlet a biztosítás, de többnyire nem stílustiszta. Vannak változatai, amelyeket revolvercső fenyegetése alatt köt a delikvens, hogy ne bántsák. Nálunk minden polgár államilag kötelezően adózik a társadalombiztosításra, és minden vállalkozás is (jövedelmének 43 százalékát, fantasztikus összeget). Nincs kibújás, nincs vállalható különbség a biztosításfizetésben. Bezzeg van a szolgáltatás színvonalában! Javaslunk fiatalabb olvasóinknak egy túrát nyugdíj vidékére, vagy az SZTK-rendelők többségének várójába! A szolgáltatások továbbá pénzbe kerülnek, bár az árjegyzék csak szájról szájra terjed. Az orvosok magánvállalkozásai olyan világ irányába mutatnak, amelyben az emberek különféle szintű biztosításokat köthetnek (más-más önrészesedéssel), ha akarnak. A biztosító a betegségkár esetén segíti őket, különösen pedig a szolgáltatásoknak értékarányos ára van, amelyet a betegnek meg kell fizetnie. A biztosító vagy a betegnek adja támogatását, vagy a gyógyintézetnek, s ez esetben a beteg ennyivel kevesebbet fizet. E tranzakcióban mellékes körülmény, hogy milyen tulajdonos működteti a gyógyhelyet, az állam-e, vagy magános. Tudjuk, hogy átmenet idején vagyunk. Az emberek feje felett hatalmaskodó, misztikus kafkakastélyok helyett szeretnénk áttekinthető, emberre figyelő társadalmi viszonyokat. Tévedés ne essék, bármilyen fontos is, nem az üzleti rentabilitás lebeg szemünk előtt! Annak a jól működő szakmai vállalkozás következményének kell lennie! Ebben a szakmai szintemelkedésben vagyunk érdekeltek, és orvosaink is épp így vannak. Gyógyítani akarnak, jobban, mint ahogyan az manapság folyik, és úgy látszik, erre nyomasztóan nagy szükség van. Vajon ebben az átmenetben a kormányzatnak, a minisztériumnak mi a missziója? Gátolnia, vagy segítenie kell a folyamatokat? F.L A Társadalombiztosítási Főigazgatóság székházának árnyékában 1990. augusztus 10.