Kurír - esti kiadás, 1990. augusztus (1. évfolyam, 23-44. szám)
1990-08-02 / 24. szám
10 1990. augusztus 2. „Bosszú" - de kiért, miért? TÖKÖLI RÁCS MÖGÖTT Kezdetben vala a bűntett s annak gondolata, hátha megúszom. Azután a lebukásig, a büntetésig tartó út, melynek végén egy rácsos kapu áll, s azon belül jószerével csak egyetlen gondolat létezik: mikor, hogyan lehet innen kiszabadulni? A rács mögött az élet édes-bús nótáját azok is megtanulják, akiket tizennyolcadik életévük betöltése előtt ítélnek el. Ők Tökölön töltik le büntetésüket. Annak reményében vannak e helyütt, hogy hátha másképp alakul a „ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel” régi igazsága. Hátha újrakezdhetik. Persze, a börtön nagyon kemény világ, bent csak az ököljog, az egymás között elismert értékrend határoz meg mindent, amit vagy elfogadsz, vagy erőszakkal elfogadtatnak veled. Más út nemigen van. Ha mégis, ahhoz a fiatalkorú nem mindennapi akarata kell. És a körülötte élők figyelme, türelme. Máskülönben a rács mögötti élet a legközelebbi balhé után már nem Tökölön folytatódik... (tété) •IH'.'IT' ! IMI ! !! ne hagyja el minden reménnyel! A VEZÉRNEK HÓDOLNI KELL Csöndes ima, önmagukba révedés. Vagy valami más? A MI ORGONISTÁNK Tamás barátom diplomás jogász, akiben mellékesen egy közgazdász szelleme is szunyókál. Lelkes fiatalember. Sok jó, hasznos tanáccsal lát el és most éppen a magamfajta éles korú átlagember számára csak alig érthető új, újabb és legújabb gazdasági mechanizmust magyarázza. Biztos szép és jó dolog, de mivel a magyar nyelven belül idővel - sajnos hagyományszerűen - egy idegen nyelv is keletkezett, ifjú barátom mondatait csak a beavatottak értik. Én nem. De hallgatom Tamást, s közben a furfangos orgonista esete jut az eszembe. - Az a férfi, akit én most itt leírok, nem a képzelet szülötte. Jól ismerte őt mindenki abban a vidéki, kisvárosban, amelyben lakott. Művész, mégpedig orgonista volt. Élt, mint a madár, ete olyan madár, aki sört ivott. (Nem tudom, hogy ez a madárfaj benne van-e Herman Ottó könyvében?) Ez utóbbi dologban még nagyobb tökélyre vitte, mint az orgonálás mesterségében. Nemigen volt egyéb dolga, mint hogy a vasárnapi szagos misén eljátssza az offertoriumot vagy a graduálét, amiért (úgy-ahogy) tisztes fizetést kapott a várostól. Orgonistánknak egyetlen „gyári hibácskája” volt, az isteni költészet Hypokrene-poharát szívesen felcserélte Gambrinus serlegével, melyben sör habzott. És ezt mély szenvedéllyel tette. Reggelenként beült a vendéglőbe és onnan éjfél előtt csak nagy ritkán mozdult ki. Ott ült egy sötét szögletben, az asztal benső sarkán, félig lecsukott szemmel, félig felhozott homlokkal, csurgóra álló bajuszával, s pohár, krigli, sikoló, stucni, minden egyéb néven nevezendő árpalétartály bámulatos gyorsasággal ürült és cserélődött előtte. Alig jött az új pohár, máris torkán át távozott. Alig csillant meg sárgasága az új italnak, máris eltűnt. S eközben megdőlhettek trónok, hullhattak a fejek, beszélhettek „megváltók”, koncertezhettek orgonisták, ő nem törődött senkivel, semmivel. A mi orgonistánk szemében az egész világ egy szörnyű nagy ostobaság. Kész. Proszit! Az egyetlen, ami iránt érdeklődött, amin gondolkodott, amit nagy szenvedéllyel tanulmányozott, s amiben jelentékeny vívmányokat ért el, az okszerű sörivás gazdasági és pénzügyi titkainak kifürkészése. Megpróbálta már, hogy mi a gazdaságosabb; pikolóval, pohárral vagy kancsóval inni a sört. Kikísérletezte annak előnyét, ha külön hordócskát csapoltat az ember, s megleste a „döglött poharakat”, amelyek friss csapoláskor keletkeznek, amikor a törzsvendégek félig telt poharait cserélik ki. Mi a diplomaták minden furfangja ahhoz viszonyítva, amit egy okszerű sörivó tud kieszelni? A jeles férfiú, akit én itt kipletykálok, nem volt azonban megelégedve törzshelyén elért apró sikereivel. Még nagyobb „gazdasági sikerekre” vágyott. Végre egy szép napon kipattant fejéből az isteni szikra, a zseniális ötlet, az ő féltett titka. Egyszerű volt a megoldás, mint a Kolumbusz tojása, s mégis egy egész életrendszert lehetett rája alapítani - gondolta a mi orgonistánk. A jeles férfiú, akit itt leírok, naponta - átlagban - harminc pohár sört is megivott, vasárnapi művészi felbuzdulások után többet, némely zeneszerzői ábránd édes-bús hatása alatt még többet. Bocsánat e száraz számvetésért, de istenem, ha egy orgonista sörivó számolni kezd, a krónikás miért ne játszhatna az egyszereggyel? A jeles férfiú, akit én itt leírok, kiszámította, hogy ha ő ugyanazt a sörmennyiséget, melyet otthon tüntet el, a forrásnál, Kőbányán fogyasztja el, ahol olcsóbb az árpalé (árpalé?), a pihenésre szánt hat napon nemcsak az utazási költséget (főleg ha stoppal jön!) kapja meg a különbözetből, de plusszá is támad. És azóta a vasúton vagy az út szélén várva folyton látható volt egy állandó vándor, aki hat napra Kőbányára utazott, a hetediken pedig vissza a pátriájába, hogy annak rendje-módja szerint részt vegyen a vasárnapi misén. Úgy járt-kelt, mint az élő titok. A vidéki kisváros kíváncsi közönségét lázas izgalomban tartotta a rejtély, mit művel az orgonista a hét hat napján Kőbányán? A rejtély hőse pedig mosolyogva csörgette a zsebében a pluszt, az egyedüli jövedelmi forrást, amelyre nem lehet adót kivetni. Mentői pirosabb volt a művészünk orra, mentői virágosabb a kedve, szóval mentői több poharat hajtott fel, annál nagyobb volt az a bizonyos plusz. Ez a világgazdaság legkedvezőbb helyzete. Maga a kristálytiszta logika, mennél többet költesz, annál többet spórolsz, sőt nyersz! Oh, te furfangos orgonista, ki csak éltél gondtalanul, napról napra, ábrándok, furfangos tervek között, számítógépek titkai nélkül... úgy egyszerűen. Te valószínűleg nem is tudtad, hogy mennyi tükröződik vissza benned ebből a mi közel sem egyszerű Magyarországunkból, amely a tiedhez hasonló, de közel sem olyan egyszerű terveket szőve, azt hiszi, hogy takarékoskodik. MÉCS LÁSZLÓ